Történelem
Széchenyi és Metternich
Két ellentétes felfogású úr különös kapcsolata
Az akkor negyvenegy éves Metternich már hosszú diplomatamúlttal rendelkezett, 1809 óta Ferenc császár külügyminisztere volt, majd a Napóleont legyőző európai koalíció egyik összekovácsolója, és az 1814–15-ös bécsi kongresszuson – Talleyrand francia külügyminiszterrel együtt – a Napóleon utáni új európai rend fő építőmestere. De mit keresett a huszonhárom éves ifjú magyar gróf Bécsben?
Ma már kevesen tudják, hogy „a leg-nagyobb magyar” nem egészen tizennyolc évesen, 1809. június 13–14-én, a vesztes győri csatában lépett be a magyar történelembe, „midőn Ausztria Franciaország ellen a végső élethalálharcra vállalkozott”. A feltétel nélkül Habsburg-hű ifjú magyar arisztokrata ezt követően gyakorlatilag végigharcolta a Franciaország elleni háborút, fontos szerepe volt a Napóleon bukásához vezető, 1813. októberi lipcsei „népek csatájában”. Széchenyi kapitány ebben a hosszú hadjáratban egészen az osztrák–orosz szövetséges csapatok 1814. március végi párizsi bevonulásáig részt vett mint parancsőrtiszt. Miután 1814 júniusában hazatért Bécsbe, az atyai házba, az ősszel kezdődő bécsi kongresszust a bajor király kíséretébe osztva dorbézolta végig. Ha korábban nem is, ekkor közvetlen közelből megismerhette a nagy befolyású és még nagyobb nőcsábász Metternich herceget, aki rövidesen diplomáciai megbízatással Nápolyba küldte.
Széchenyi sokáig volt katona, még huszonkilenc évesen is arról ábrándozott, hogy mint generális fejezi be az életét, de tizenhét esztendeig tartó katonai karrierje során csak a századosi rangig jutott. A birodalmi herceg, „házi, udvari és államkancellár” és a magyar gróf kapcsolata 1825-től vált szorosabbá, amikor Széchenyi elhatározta, otthagyja sikertelen katonai pályáját. Metternich harmadik felesége 1831-ben Zichy-Ferraris Melanie grófnő lett, ezáltal a kancellár rokonságba is került Széchenyivel, mivel annak Pál bátyja Melanie húgát, Zichy-Ferraris Emíliát vette feleségül. Az 1825. november 3-i híres pozsonyi diétai fellépés után, amikor Széchenyi birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a magyar tudós társaság megalapítására, néhány nappal találkozott a két leendő rokon és honfitárs (Metternich Kelement az 1827. évi 38. tc.-ben a magyar országgyűlés honfiúvá fogadta!), hogy a haza dolgait megbeszélje. „Mi ellentétes hitvalláson vagyunk – mindazonáltal nézeteink több dologban egyeznek” – írta naplójába.
A fő ellentét kettejük között az volt, hogy a kancellár bár felvilágosult, de mégiscsak abszolút monarchiában gondolkodott, míg Széchenyi az angol alkotmányos monarchiát tartotta követendő mintának, ahol „az ország rendjeinek törvények alkotására, eltörlésére és értelmezésére a királlyal közösen van joguk”. Metternich a Habsburg-birodalom szempontjait, érdekeit helyezte mindenek fölé, míg Széchenyi Magyarországnak nagyobb súlyt, polgári létet, nyugati modernizációt szeretett volna elérni, s ezért reformokat kívánt megvalósítani.
„Metternich szisztémája életével megszűnik. Az enyém csak halálom után kezdődik” – írta 1826 novemberében, de ebben tévedett Széchenyi. A kancellár és rendszere az 1848. március 13-i bécsi forradalom következtében megbukott, de az aggastyán még tizenegy évig élt. Az őt egy évvel túlélő Széchenyi műve viszont olyan hatalmas volt, hogy Arany János joggal írta zseniális költeményében: „Széchenyi hírét, a lángész csodáit, / Ragyogja minden távol és közel”, és „Ő az, ki által lettünk és vagyunk”.
Bár néhány héttel idegösszeomlása előtt, 1848 augusztusában azt írta naplójába: „Elháríthatatlanul fülembe cseng, amit 20-25 esztendővel ezelőtt mondott nekem Metternich: »Ha csak egy követ is kiszed a boltozatból, összedől az egész!«” – az önvád nem volt jogos. Nem Széchenyi idézte elő Magyarország tragédiáját, ellenkezőleg: ő – a fennálló rendhez makacsul ragaszkodó, a reformokat mereven elutasító, anakronisztikussá vált Metternichhel szemben – jól tudta, hogy a rendet csak úgy lehet megőrizni, ha állandóan újjáépítjük. Széchenyi negyed századig folyamatosan ezt tette: hatott, alkotott, gyarapított.
Ma már kevesen tudják, hogy „a leg-nagyobb magyar” nem egészen tizennyolc évesen, 1809. június 13–14-én, a vesztes győri csatában lépett be a magyar történelembe, „midőn Ausztria Franciaország ellen a végső élethalálharcra vállalkozott”. A feltétel nélkül Habsburg-hű ifjú magyar arisztokrata ezt követően gyakorlatilag végigharcolta a Franciaország elleni háborút, fontos szerepe volt a Napóleon bukásához vezető, 1813. októberi lipcsei „népek csatájában”. Széchenyi kapitány ebben a hosszú hadjáratban egészen az osztrák–orosz szövetséges csapatok 1814. március végi párizsi bevonulásáig részt vett mint parancsőrtiszt. Miután 1814 júniusában hazatért Bécsbe, az atyai házba, az ősszel kezdődő bécsi kongresszust a bajor király kíséretébe osztva dorbézolta végig. Ha korábban nem is, ekkor közvetlen közelből megismerhette a nagy befolyású és még nagyobb nőcsábász Metternich herceget, aki rövidesen diplomáciai megbízatással Nápolyba küldte.
Széchenyi sokáig volt katona, még huszonkilenc évesen is arról ábrándozott, hogy mint generális fejezi be az életét, de tizenhét esztendeig tartó katonai karrierje során csak a századosi rangig jutott. A birodalmi herceg, „házi, udvari és államkancellár” és a magyar gróf kapcsolata 1825-től vált szorosabbá, amikor Széchenyi elhatározta, otthagyja sikertelen katonai pályáját. Metternich harmadik felesége 1831-ben Zichy-Ferraris Melanie grófnő lett, ezáltal a kancellár rokonságba is került Széchenyivel, mivel annak Pál bátyja Melanie húgát, Zichy-Ferraris Emíliát vette feleségül. Az 1825. november 3-i híres pozsonyi diétai fellépés után, amikor Széchenyi birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a magyar tudós társaság megalapítására, néhány nappal találkozott a két leendő rokon és honfitárs (Metternich Kelement az 1827. évi 38. tc.-ben a magyar országgyűlés honfiúvá fogadta!), hogy a haza dolgait megbeszélje. „Mi ellentétes hitvalláson vagyunk – mindazonáltal nézeteink több dologban egyeznek” – írta naplójába.
A fő ellentét kettejük között az volt, hogy a kancellár bár felvilágosult, de mégiscsak abszolút monarchiában gondolkodott, míg Széchenyi az angol alkotmányos monarchiát tartotta követendő mintának, ahol „az ország rendjeinek törvények alkotására, eltörlésére és értelmezésére a királlyal közösen van joguk”. Metternich a Habsburg-birodalom szempontjait, érdekeit helyezte mindenek fölé, míg Széchenyi Magyarországnak nagyobb súlyt, polgári létet, nyugati modernizációt szeretett volna elérni, s ezért reformokat kívánt megvalósítani.
„Metternich szisztémája életével megszűnik. Az enyém csak halálom után kezdődik” – írta 1826 novemberében, de ebben tévedett Széchenyi. A kancellár és rendszere az 1848. március 13-i bécsi forradalom következtében megbukott, de az aggastyán még tizenegy évig élt. Az őt egy évvel túlélő Széchenyi műve viszont olyan hatalmas volt, hogy Arany János joggal írta zseniális költeményében: „Széchenyi hírét, a lángész csodáit, / Ragyogja minden távol és közel”, és „Ő az, ki által lettünk és vagyunk”.
Bár néhány héttel idegösszeomlása előtt, 1848 augusztusában azt írta naplójába: „Elháríthatatlanul fülembe cseng, amit 20-25 esztendővel ezelőtt mondott nekem Metternich: »Ha csak egy követ is kiszed a boltozatból, összedől az egész!«” – az önvád nem volt jogos. Nem Széchenyi idézte elő Magyarország tragédiáját, ellenkezőleg: ő – a fennálló rendhez makacsul ragaszkodó, a reformokat mereven elutasító, anakronisztikussá vált Metternichhel szemben – jól tudta, hogy a rendet csak úgy lehet megőrizni, ha állandóan újjáépítjük. Széchenyi negyed századig folyamatosan ezt tette: hatott, alkotott, gyarapított.