Sajtópolitika és diplomácia a háborúban

Stockholmi követként az időnyerés volt a feladata (Forrás: Raoulwallenberg.net)

Utóbbi szerint Ullein-Reviczky igen nagy befolyásra tett szert ekkorra mint a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője. A sajtó és propaganda terén, amitől Kállay és korábban mások is oly sokat vártak, jó ideig páratlannak mondható hatalom összpontosult Ullein-Reviczky kezében, ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy működése során – a korábbiakhoz hasonlóan – a sajtóra alapvetően a miniszterelnöki szándékoknak megfelelően kellett hatnia.

A magyarországi sajtó 1942-ben már nem volt szabad. Hatályban volt ugyan az 1914. évi sajtótörvény, amely szerint mindenki szabadon közölheti és terjesztheti gondolatait, de régebbtől fogva különféle jogszabályok akadályozták a sajtószabadság érvényesülését, így például az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló, 1921. évi III. törvény.

Honvédő cenzúra

Az összes lapot cenzúrázták 1939 szep­temberétől. A sajtó összehangolt irányítása azonban egyáltalán nem volt zökkenőmentes, később pedig a politikai célok érdekében fontosnak tűnt, hogy a sajtótermékek esetében a vélemények pluralizmusának látszatát – főképp a külföld irányában – szintén meg lehessen mutatni, jelezve: Magyarország nem tagozódik bele német szövetségesének propagandagépezetébe. A cenzúra ügyeit koordináló Sajtóellenőrző Bizottságnál vezetett úgynevezett „parancskönyv” tartalmazta az általános irányelveket és a konkrét utasításokat arról, hogy mit nem lehet közölni, miközben a lapok szerkesztőihez körtelefonok is érkeztek. A szerkesztőségek olykor félreértelmezték a kéréseket, máskor pedig túlbuzgón, szó szerint adták le a kapott üzeneteket. Összességében a Miniszterelnökség sajtóosztálya érvényesítette a kormány általános politikájának szempontjait. A Külügyminisztérium sajtóosztálya a külpolitikaiakat, a honvédelmi tárca cenzorai a vezérkar követelményeit igyekeztek érvényesíteni.

Kállay miniszterelnök 1942. szeptember végén magához kérette a Budapesten megjelenő napilapok és a hírügynökségek irányítóit. E fontos találkozón felvázolta a kormány sajtópolitikájának lényegi elvárásait. A sajtófőnök pedig bejelentette, hogy minden héten, mégpedig szerdánként, értekezletet tart a fő- és felelős szerkesztők számára a külügyminisztériumban. Így 1942 szeptemberétől Ullein-Reviczky Antal sajtófőnök – aki akkor egyszerre töltötte be a miniszterelnökségen és a külügyminisztériumban ezt a pozíciót – a sajtóirányítás új fórumát kezdte működtetni: az úgynevezett főszerkesztői értekezleteket.

A háború egyre inkább valószínűsíthető, igencsak kedvezőtlen kimenetele miatt is fontosnak tűnt a sajtó megfelelő kézben tartása, így főképp hangnemének átalakítása, a Kállay-kormány leplezett – a titkos diplomácia színterein érvényesíteni kívánt – újabb céljainak érdekében.

Szakasits is helyeselt

A sajtó irányítása bonyolult és többszereplős rendszerben folyt, lényeges szempont volt (különösen Kállay alatt), hogy a lapokat kényszer helyett lehetőleg meggyőzéssel, indirekt módon vegyék rá a kooperációra. A Miniszterelnökség mellett a Külügyminisztérium 3. számú sajtó- és kulturális osztálya játszott döntő szerepet. Számos cikket Ullein-Reviczky maga rendelt meg, illetőleg instrukciókat adott, miről és milyen hangnemben írjanak, illetőleg miről ne írjanak egyáltalán. Itt érvényesültek a diplomáciai erőfeszítések szempontjai is. Amikor pél­dául titkos kezdeményezés történt még a Tiso vezette szlovák állam vezetőinek irányában is, egy későbbi esetleges közös kiugrási manőver érdekében, a sajtófőnök Szlovákiával barátságos irányba hangolta a lapokat.

Kádár Gyula, a Vezérkari Főnökség nemzetvédelmi és propagandaosztályának, utóbb pedig a 2. vkf. (hírszerző és kémelhárító) osztálynak a vezetője, A Ludovikától Sopronkőhidáig címen ismert memoárkötet szerzője így írt Ullein-Reviczkyről: „Olyan csodálatosan tudott bánni a szavakkal, hogy sokszor megbámultam.” A háborús cenzúra ugyan aligha hagyott maga után jó emlékeket, mégis számos újságíró gondolt vissza jó szívvel a sajtóirányítás főszereplőjére, főképp ha az 1945 utáni rövid átmenetet követő évtizedek keserű tapasztalatainak birtokában tette mérlegre újra mindazt, amit nyomasztó korlátozásként a háborús években átélhetett. Kádár szerint Ullein-Reviczky soha nem korholt, nem erőszakoskodott, és általában megértéssel kezelte az újságírókat.

A főszerkesztői értekezleteket hetente folyamatosan megtartották, utóbb egyre inkább heti kétszeri gyakorisággal került sor rájuk. A hasonló külügyminisztériumi összejövetelek helyébe is ezek az értekezletek léptek, amelyeken egyszer-egyszer maga a miniszterelnök is megjelent. Alapelv volt, hogy a cenzúra ne csináljon külpolitikát. A sajtófőnököt a bürokrácia ügyetlenségei bosszantották, illetőleg az, hogy egyes lapszerkesztők – mint fogalmazott – leadták a drótot Berlinnek, ennél jóval kevésbé zavarta még az is, ha a lapokban netán nem a kormány szája íze szerint került valami tálalásra. A főszerkesztői értekezletek hangulata inkább volt kedélyesnek mondható. Így például a Népszava képviseletében Szakasits Árpád (aki 1942-ben érintetté vált titkos angolszász kapcsolatok tekintetében is, majd emiatt rövidebb időre letartóztatásba került) előadhatta észrevételeit, vagy épp – nem is oly nagyon ritkán – látványosabb helyesléssel tüntette ki az épp ismertetett kormányzati álláspontot. Ullein-Reviczky kedvelte és alkalmasint védelmébe is vette Szakasitsot a szélsőjobboldali lapok támadásaival szemben. A szociáldemokrata lapszerkesztő 1942 végén a következő hangzatos kéréssel fordult a sajtófőnökhöz: „Halljunk valami jót a jövő esztendőre.” Erre sejtelmes (vagy épp sokat sejtető) válaszként Ullein-Reviczky az alábbi szavakkal válaszolt: „A jövő évre csak azt mondhatom, hogy mindenkinek minden jót kívánok […] – kétségtelen, hogy 1943 nagyon komoly és nehéz év lesz. Azt mondhatnám, hogy eddig csak kollokváltunk, és 1943-ban kell letennünk az államvizsgát. A következő év tehát a vizsga éve lesz. És vizsgáznak nemcsak a tanulók, hanem a tanárok is.”

„Csurcsi” és az Orient Expressz

Valóban, a béketapogatózások és a kiútkeresés döntő esztendeje lett 1943. Különösen a semleges Törökország vált fontossá mint titkos tárgyalási színtér. Az isztambuli hálók kezdeti szövögetésében Ullein-Reviczky kulcsszerepet játszott. A történelmi metropolisz, Isztambul sok lehetőséget látszott kínálni. Az Orient Expressz hálókocsijában a város felé robogva a sajtófőnök már a jövő lehetőségein és saját szerepén töprenghetett, mialatt nyári pihenőjére igyekezett 1942-ben. Ott-tartózkodása során tiszteletét tehette apósánál, a Boszporusz mellett fekvő, festői szépségű falucskában Kandilliben. Cyril James Cumberbatch korábban évtizedekig képviselte a brit érdekeket Isztambulban, és minden bizonnyal volt szerepe abban, hogy a következő év elején viszonylag gyorsan létesülhetett kontaktus a brit fél képviselői és a Budapestről érkező magyar kiküldöttek között. Az események azután vettek – korántsem a puszta véletlen eredményeképpen – nagyobb lendületet, hogy 1943 ja­nuárjának utolsó napjaiban a dél-törökországi Adanában a török államelnök bizalmas megbeszéléseket folytatott Churchill-lel, akit az épp aktuális főszerkesztői értekezleten nemes egyszerűséggel és némi sajátságos „magyarítással” csak „Csurcsi”-ként említettek.

Ullein-Reviczky később, 1943 őszétől, már nem foglalkozott a sajtó irányításával, hanem követként Stockholmba került, ahol – mint ottani közeli munkatársa, a Szabad Európa Rádió későbbi jelentős alakja, Gellért Andor általánosságban megállapította – feladata nagyjából az időnyerésre irányult, azonban mindig a „lehetőségek kitapintása” mellett. A már említett Kádár Gyula visszaemlékezéseinek lapjain olvasható: Stockholmba való távozása előtt Ullein-Reviczky kifejtette, hogy szerinte immár céltalan a kiutat a nyugati szövetségesek irányában keresni, hanem a Szovjetunió felé kell orientálódni. A svéd fővárosban kapcsolatba is kívánt lépni a szovjetek ottani követével, Alekszandra Kollontaj asszonnyal. Végül egyetlen közvetett kapcsolatfelvétel történt csupán 1944 februárjában. A szovjet követség tagjaival pedig Ullein-Reviczky csak utóbb, az 1944. március 19-ét követő lemondása után került személyes összeköttetésbe. Magyarország német megszállását követően Kollontaj helyettesével, Szemjonovval (aki utóbb jelentős karriert futott be mint szovjet diplomata) már mint a Sztójay-kormányt el nem ismerő, az úgynevezett „disszidens” diplomatákat tömörítő Követi Bizottság tagja léphetett kapcsolatba. Egy Kállayhoz korábban írt magánlevelében a követ már azt hangsúlyozta, hogy nincs helye az abszolút negációnak még az oroszokkal szemben sem, majd így folytatta: „Veszéllyel járna ránk, ha az oroszok azt a benyomást nyernék, hogy mi semmiképpen sem akarunk velük szóba állni; vagy ha azt látnák, hogy velük szemben az angolszászok háta mögé bújunk.” A stockholmi színtéren azonban jelentősebb manőverekre már nem kerülhetett sor.

A háború után Ullein-Reviczky a rá jellemző érzékletes, lebilincselő előadói stílusban összegezte háborús emlékeit. Francia nyelven napvilágot látott kötete csak majdnem negyven esztendővel a szerző 1955-ben bekövetkezett halála után vált elérhetővé magyar nyelvű kiadásban, néhány éve pedig az egykori sajtófőnök és követ leányának, Ullein-Reviczky Lovice Máriának a fordításában angolul is hozzáférhető az emlékirat, amely így sokkal szélesebb olvasóközönség számára nyújthat bepillantást Magyarország sorsfordító esztendőinek történetébe.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa