Rapa Nui nem volt annyira elszigetelt, mint korábban gondolták

Az Uppsalai Egyetem Antiquity című folyóiratban megjelent, úttörő új kutatása azonban megdöntötte ezt a régóta fennálló feltételezést, feltárva, hogy Rapa Nui nemcsak a polinéz kultúra átvevője volt, hanem egy aktív újító is, akinek szertartásos eszméi elterjedtek a Csendes-óceánon, befolyásolva a szent helyek fejlődését Kelet-Polinézia-szerte.

A forradalmi eredmények, melyeket hamarosan a rangos Antiquity folyóiratban fognak publikálni, meggyőző radiokarbonos bizonyítékokat szolgáltatnak, amelyek megkérdőjelezik a hagyományos nyugatról keletre irányuló kulturális terjedési modellt. Paul Wallin és Helene Martinsson-Wallin professzorok, a csendes-óceáni régészet vezető szakértői felfedezték, hogy a komplex marae templomépítmények – a téglalap alakú szertartásos tisztások, amelyek a polinéz közösségek spirituális szívét képezték – valójában korábban keletkeztek a távoli Rapa Nuin, mint a feltételezhetően jobban összefüggő központi szigeteken, írja az ancient-origins.net.

„Egy hagyományos marae templomépítmény Raiateán, Francia Polinéziában. Ezek a téglalap alakú szertartási komplexumok, amelyekről egykor azt gondolták, hogy nyugatról keletre fejlődtek, ma már úgy tűnik, hogy a távoli Húsvét-szigeten keletkeztek, mielőtt nyugat felé terjedtek volna. (Michel-georges Bernard/CC BY-SA 3.0)"

„A legfontosabb megállapítás az, hogy a C-14 kormeghatározás alapján megfigyelhetjük a rituális eszmék kezdeti nyugat-keleti irányú terjedését” – magyarázza Wallin professzor az Antiquity sajtóközleményében. „Azonban a komplex, egységes rituális terek (más néven marae) korábbi dátumokat mutatnak keleten.” Ez a felfedezés alapvetően átírja a kulturális cseréről alkotott képünket az ősi Csendes-óceánon, arra utalva, hogy az innováció mindkét irányban áramolhatott a hatalmas óceáni távolságokon keresztül.

A kutatócsoport Kelet-Polinézia régészeti adatainak átfogó elemzése a rituális fejlődés három különálló fázisát tárta fel, amelyek sokkal árnyaltabb képet festenek az ősi csendes-óceáni civilizációról:

Első fázis: A kezdeti terjeszkedés (Kr. u. 1200–1400) Az első fázisban a rituális gyakorlatok az olyan alapvető tevékenységekre összpontosítottak, mint a temetkezés és a közös lakoma, amelyeket egyszerű kőoszlopok jelöltek. Ez az időszak a hagyományos nyugatról keletre irányuló migrációs mintát tükrözi, ahogy a telepesek ősi szokásaikat Tonga és Szamoa központi területeiről a Csendes-óceán távoli pontjaira vitték magukkal.

Második fázis: A Rapa Nui újjáépítése (Kr. u. 1400–1600) A második fázis forradalmi fejlődésnek volt tanúja: kifinomult marae templomkomplexumok jelentek meg. Minden korábbi feltételezéssel ellentétben a radiokarbonos kormeghatározás azt mutatja, hogy ezek a bonyolult ceremoniális építmények először Rapa Nuin jelentek meg, mielőtt a meglévő cserehálózatokon keresztül nyugat felé terjedtek volna Kelet-Polinézia középső részére. Ez a várt kulturális áramlat teljes megfordulását jelenti.

Harmadik fázis: A monumentális kifejezés kora (Kr. u. 1600-1800) Az utolsó fázisban fokozódott az elszigeteltség, ami belső kulturális fejlődéshez vezetett. Ahogy a hierarchikus társadalmak önállóan fejlődtek olyan szigeteken, mint Rapa Nui, Tahiti és Hawaii, hatalmas, monumentális építményeket emeltek a hatalom és a spirituális tekintély megnyilvánulásaiként, beleértve az ikonikus moai szobrokat is, amelyek Rapa Nui leghíresebb örökségévé váltak.

Talán a legfigyelemreméltóbb, hogy a kutatás kimutatta, hogy a polinéz szigetek közötti interakciós hálózatok sokkal erőteljesebbek és kifinomultabbak voltak, mint azt korábban gondolták. A ceremoniális újítások azon képessége, hogy a régió legtávolabbi szigetéről a központibb fekvésű szigetcsoportokra is átterjedtek, olyan szintű tengeri összeköttetésre utal, amely megkérdőjelezi az ősi csendes-óceáni elszigeteltséggel kapcsolatos feltételezéseket.

„A Nyugat-Polinézia központi területeiről, például Tongáról és Szamoáról Kelet-Polinéziába történő migrációs folyamatot itt nem vitatjuk” – állítják a tanulmány szerzői. „Ennek ellenére a statikus nyugatról keletre irányuló gyarmatosítás és szétszóródás Kelet-Polinéziára utal, és az az elképzelés, hogy Rapa Nuit a múltban csak egyszer gyarmatosították, és elszigetelten fejlődött, megkérdőjeleződik.”

Ennek a felfedezésnek mélyreható következményei vannak a csendes-óceáni kultúrák fejlődésének megértésére nézve. Ahelyett, hogy a távoli szigeteket a kulturális terjedés elszigetelt végpontjainak tekintenénk, mostantól fel kell ismernünk őket az innováció potenciális központjaiként, amelyek képesek befolyásolni a hatalmas óceáni régiókat. A kutatás arra utal, hogy az ókori polinézek kifinomult kommunikációs és cserehálózatokat tartottak fenn, amelyek lehetővé tették az ötletek szabad áramlását a nyílt óceán több ezer mérföldjén keresztül.

„Ez a tanulmány megkérdőjelezi a rituális templomok mozgásával és fejlődésével kapcsolatos általánosan elfogadott elképzeléseket Kelet-Polinéziában” – vonja le a következtetést Wallin professzor.

„Az eredmények egy összetettebb mintázatra utalnak, mint azt korábban gondolták. Kezdetben kimutatták, hogy a rituális eszmék nyugatról keletre terjedtek. Később bonyolultabb templomépítmények alakultak ki a Húsvét-szigeten, amelyek aztán keletről nyugatra terjedve Kelet-Polinézia más részeire is hatással voltak.”

Rapa Nui híres moai szobrait, melyeket sokáig egy elszigetelt társadalom termékeinek tekintettek, most a csendes-óceáni térség kulturális cseréjének tágabb kontextusában kell értelmezni. Ezek a műemlékek nemcsak helyi innovációt képviselnek, hanem a sziget lakói által formált és meghatározott regionális ünnepi építészeti hagyomány részét is.