Megtalálták a világ legrégebbi bumerángját

A bumerángot először 1985-ben találták meg, és már akkor is idegennek tűnt. A radiokarbonos kormeghatározás kezdetben azt jelezte, hogy körülbelül 18 000 éves. A PLOS ONE ezen a héten közzétett új eredményei azonban teljesen megfordítják ezt a számot.

Kifinomult Bayes-modellezéssel és a közeli emberi és állati maradványok közvetett kormeghatározásával egy Sahra Talamo vezette nemzetközi csapat mostanra 42 000 és 39 000 évvel ezelőttre datálta a valószínűsíthető eredetet.

Ez az elefántcsont bumerángot nemcsak a mezőgazdaság feltalálása előtti időszakra helyezi, hanem jóval a jégkorszak csúcspontja előtti időszakra is. És ami fontos, a leletet egy olyan világba helyezi, amelyet még mindig a neandervölgyiek laktak – egy olyan időszakba, amikor az anatómiailag modern ember csak most kezdte szimbolikus és technológiai térnyerését az európai kontinensen, tájékoztat az ancient-origins.net.

„Ez a világ legrégebbi bumerángja, és a világ egyetlen ilyen alakú és hosszúságú bumerángja, amelyet Lengyelországban fedeztek fel” – mondta Talamo a BBC-nek adott interjúban.

A tárgy finomított íve és lapos keresztmetszete nem a véletlen műve. Elhajításkor továbbrepült, bár nem tért vissza – egy hagyományos, „vissza nem térő” bumerángforma, amely jobban alkalmazkodott a távoli vadak eltalálásához, mint a dobójához való visszaforduláshoz.

De fényes, finom bemetszései és vörös pigmentfoltjai tovább bonyolítják a történetet. Nemcsak ölésre használták. Kezelésbe vették, megjelölték, sőt talán tisztelték is.

Alaposabb vizsgálat ismétlődő használatra és szándékos alakításra utaló jeleket tárt fel, mint például a középvonal mentén elsimított csíkok és a nyílszerű, összefutó vonalak. Vörös okker maradványokat – egy pigmentet, amelyet a paleolitikumban gyakran társítottak rituális vagy szimbolikus tevékenységgel – is találtak.

„Még egy kis mennyiségű korabeli szén is – ragasztóból vagy konzerváló anyagokból – több tízezer évvel torzíthatja a radiokarbonos kormeghatározást” – magyarázta Talamo a New Scientistnek. „Amikor valami figyelemre méltó dologra bukkanunk, ne zárjuk ragasztóba vagy más restaurálószerbe, amíg be nem fejeztük az összes elemzést.”

A tudósok tapintatosan elkerülték az elefántcsont közvetlen vizsgálatát, ehelyett radiokarbonos kormeghatározással 13 szomszédos állatcsontot és egy emberi hüvelykujjcsontot határoztak meg ugyanabból az üledékes egységből. Ez az emberi csont, amely a Homo sapienshez (nem a neandervölgyihez) tartozott, 31 500 évvel ezelőttre datálódott. A statisztikailag modellezett állatcsontok a bumeráng tényleges eredetét a korai aurignaci időkre helyezték vissza.

Az aurignaci-korszakot gyakran tekintik a szimbolikus viselkedés „nagy előrelépésének”: a faragott figurák, fuvolák, medálok és személyes díszítések korának. Obłazowa bumerángja azonban egy másik tengelyt is megnyit – a forma, a funkció és a mozgásban lévő kifejezés szintézisét. És a legtöbb ismert paleolitikus művészettel ellentétben ez a darab a kezet a levegő elmosódásában hagyhatta, magát a repülést kulturális aktussá alakítva.

A lelőhely rétegtani jellemzői fokozzák az érdeklődést. Obłazowa nem egyetlen tábor volt, hanem az emberi jelenlét palimpszesztje a változó éghajlaton rétegződő területeken. A Mousterium-kori neandervölgyi lelőhelyektől az Aurignacian Homo sapiens csontvázakig, ismételt emberi kötődést árul el ehhez a Białka folyó feletti barlangszájhoz – egy szimbolikus, a mezőgazdaság előtti időkből származó terephez.

Az egyedisége is fontos. Az ausztrál őslakosok méltán híresek a bumerángaikról – 10 000 éves, fából készült példányok is fennmaradtak –, de a világ többi részén kevés bizonyíték van rájuk. Európában természetesen vannak dobóbotok, de ritkán görbék.

Csak néhány óvatos analógia létezik: Stillfried Ausztriában, Jütland Dániában, Velsen Hollandiában. Egyikük sem rendelkezik azonban Obłazowa technikai vagy szimbolikus kifinomultságával.

Akkor a bumeráng rituálé volt, fegyver, vagy mindkettő? A szerzők fenntartják maguknak a véleményüket, a régészeti leletek szimbolikájának kétértelműségére hivatkozva. A tárgy tudatos formázása, átgondolt elhelyezése és a dísztárgyakkal – például rókafog medálokkal és egy faragott kagylóval – való társítása azonban valami olyasmit sugall, ami túlmutat a funkcionalizmuson. Talán szándékosan temették el, egy sámán szertartás részeként, vagy a csoport identitásának kurátori megjelenítéseként.

Tágabb értelemben rávilágít arra, amit Talamo csapata a „technológia, a szimbolizmus és a környezeti interakció finom összjátékaként” ír le – emlékeztetőül arra, hogy a korai európai Homo sapiens nemcsak a hideg sztyeppei léttel való megbirkózást tanulta, hanem a repülés, az elefántcsont és a mozgás révén is megerősítette önmagát. És ebben a mamut agyarának ívében valami szokatlan dologra pillantunk rá: nemcsak a túlélésre, hanem a képzelőerőre is.