Emberi pokol két kilométer mélyen

Egy nemzetközi kutatócsoport sokkoló felfedezést tett: az összes szerves hulladék öt százalékát mikroműanyagok teszik ki. Igen, azok a pici műanyagdarabok, amelyeket csak a víz felszínéhez szoktunk társítani.

Ez nem csak statisztikai por – a probléma sokkal komolyabb. A mikroműanyag ilyen mélységben befolyásolja az óceán szénciklusát, és ezáltal azt is, hogy mennyi szén-dioxidot képes elnyelni bolygónk. Más szavakkal az óceán műanyaggal való szennyezése közvetlenül összefügg a Föld éghajlatával.

Mi történik a műanyaggal az óceánban?

Az emberiség évente 9–14 millió tonna műanyagot dob a világ óceánjaiba (ez a gízai nagy piramis súlyának felel meg!). És ha korábban a tudósok csak a víz felszíni rétegeit tanulmányozták (mint például a hírhedt csendes-óceáni szemétszigetet), akkor most már egyértelmű: a probléma sokkal mélyebb. A JAMSTEC japán kutatóintézet chaói kutatócsapata az elsők között jutott el a víz alatti rétegekbe. Mit találtak?

• A part menti övezetekben (200 mérföldre a parttól) 30-szor több mikroműanyag található, mint a nyílt óceánban.
• De vannak olyan helyek, ahol még 6800 méteres mélységben is 13 500 műanyag részecskét regisztráltak egy köbméter vízben.
• A hulladék nagy része az északi féltekén halmozódik fel, különösen a 30. szélességi fokon (ahol a fő tengeri áramlatok haladnak).

A legérdekesebb: a kisebb részecskék (1–100 mikrométer) sokkal veszélyesebbek, mint a nagyok. Miért? Könnyebben felszívódnak a tengeri lények szervezetében, így gyorsabban bekerülnek az élelmiszerláncba. És itt kezdődik a legrosszabb.

A mikroműanyag nem egyszerű szemét. Megváltoztatja a szénciklust.

Ismeri a „tengeri hó” kifejezést? Ezek organikus részecskék (elhalt algák, planktonmaradványok), amelyek lassan süllyednek az óceán fenekére, és útközben megkötik a szén-dioxidot. Így működik a biológiai szén-dioxid-szivattyú, a légkör szén-dioxid-kibocsátásának legfontosabb mechanizmusa.

Nos, a tudósok rájöttek, hogy a mikroműanyagok „megfertőzik” ezeket az organikus részecskéket. 2000 méter mélységben már a „tengeri hó” öt százaléka műanyagból áll. Ez lassítja a szén-dioxid-lerakódás folyamatát – egyszerűbben szólva, az óceán rosszabbul abszorbeálja a szén-dioxidot. Emlékezzünk vissza, hogy a világtenger a légkörben található szén-dioxid 31 százalékát veszi fel. Ha ennek a folyamatnak a hatékonysága csökken, több üvegházhatású gáz kerül a légkörbe, így gyorsul a globális felmelegedés.

Mi lesz ezután?

A kutatás nemcsak a problémát tárta fel, hanem annak vizsgálatának fő nehézségét is:

• A mikroműanyagok részecskéi különböző méretűek, alakúak és összetételűek.
• A minták kiválasztása és elemzése technikailag bonyolult.
• Egységes kutatási módszertanra van szükség, különben az adatok nem lesznek összehasonlíthatóak.

De van megoldás:

• Autonóm érzékelők drónokon segítenek a szennyezés valós idejű nyomon követésében.
• A tudósok azt javasolják, hogy ellenőrizzék újra a régi óceánmintákat (ötven év alatt hatalmas mintatár gyűlt össze) – hátha már régóta úszunk a műanyag-„levesben” anélkül, hogy tudnánk róla?