Tudomány
Einstein nem azért maradt zseni, mert mindig igaza volt
Ő sem volt mentes a kétségektől és a tévedésektől
Miközben Einstein 1917-ben az általános relativitáselméleten dolgozott, kellemetlen paradoxonnal találkozott: egyenletei azt jósolták, hogy az univerzumnak vagy tágulnia, vagy zsugorodnia kell. Ez ellentmondott az akkori felfogásnak – a kozmoszt változatlannak és statikusnak gondolták.
Hogy elméletét a bevett nézetekhez igazítsa, bevezette a számításokba az úgynevezett kozmológiai állandót – egyfajta „foltot”, amely kiegyenlíti a gravitáció hatását, és egyensúlyban tartja az univerzumot.
Egy évtizeddel később azonban olyan megfigyelések kezdtek megjelenni, amelyek az ellenkezőjére utaltak: a kozmosz egyáltalán nem statikus, hanem tágul. Ezt 1929-ben Edwin Hubble is megerősítette, Einstein pedig elismerte, hogy a kozmológiai állandó bevezetése „tudományos pályafutásának legnagyobb hibája” volt.
Közel egy évszázaddal később a tudósok felfedezték, hogy a világegyetem tágulása nemcsak folytatódik, hanem felgyorsul. És a jelenséget magyarázó egyik hipotézis... ugyanaz a kozmológiai állandó volt, amelyet Einstein egykor kudarcának tartott. Talán csak megelőzte korát – írta a Pravda.
A relativitáselmélet egyik Einstein által megjósolt jellemzője a gravitációs lencse. Leírta, hogy a nagy tömegű objektumok (például galaxishalmazok) óriási lencseként torzíthatják és felerősíthetik a mögöttük lévő objektumok fényét.
Einstein nem fordított nagy figyelmet erre a hatásra, és majdnem megtagadta a számítások publikálását, ha nem lett volna Rudolf Mandl mérnök kitartása. Később a tudós még ironikusan meg is köszönte a Science című folyóirat szerkesztőinek a publikálást, amelynek szerinte „nincs nagy értéke, de egy szegény embert boldoggá tett”.
Mint kiderült, a „kis publikáció” hatalmas eszközzé vált a csillagászat fegyvertárában: a gravitációs lencsézésnek köszönhető, hogy a Hubble-hoz hasonló teleszkópok a világegyetem legtávolabbi zugaiba is betekinthetnek.
Bár Einstein a kvantumelmélet kialakításában is részt vett, számos következtetését nem fogadta el. Nem tudta elfogadni, hogy a kvantumvilágban a részecskék viselkedését nem a klasszikus értelemben vett törvények, hanem valószínűségek határozzák meg.
1926-ban Max Bornnak írt levelében a híres mondatot írta: „Isten nem kockázik”, kifejezve, hogy nem ért egyet a kvantummechanika alapjául szolgáló bizonytalansággal.
1935-ben Boris Podolskyval és Nathan Rosennel együtt egy gondolatkísérletet javasolt, amelynek célja a kvantum összefonódás abszurditásának bemutatása volt – a részecskék ugyanis akkor is összekapcsolódhatnak, ha hatalmas távolságban vannak egymástól.
Ironikus módon évtizedekkel később ez az ötlet képezte az alapját a kvantumfizika egyik legelképesztőbb és legjobban igazolt jelenségének – a kvantum-összefonódásnak, amelyet ma többek között a kvantumszámítógépek és a titkosítás területén használnak.
Einstein története arra emlékeztet, hogy még a legnagyobb elmék sem mentesek a hibáktól. De éppen ezek a hibák és a felismerésük képessége az, ami új felfedezésekhez vezető ugródeszkává válik. Einstein nem azért maradt zseni, mert mindig igaza volt, hanem azért, mert nem félt keresni az igazságot, még akkor sem, ha az ellentétes volt a meggyőződésével.
