Tudomány
Valami félelmetes dolog történt a Szaturnusznál, vészjósló rádiójelek érkeztek a bolygó felől
Képzeljünk el egy vihart, amely olyan hatalmas, hogy körülölel egy egész bolygót. A Szaturnuszon gyakoriak a hasonló viharok; a kutatók Nagy Fehér Foltoknak nevezik őket, 20–30 évente törnek ki, és általában hónapokig tombolnak a planéta északi féltekéjén.
A csillagászok 1876 óta hat ilyen bolygóméretű vihart észleltek a Szaturnuszon. A legutóbbi vihar 2010 decemberében tört ki, amikor a NASA Cassini-űrszondája éppen a bolygó körül keringett, így a 200 napon át tartó megavihart közvetlen közelről nézhette végig.
A 2010-es viharról eddig nem ismert, új adatokat osztottak meg a kutatók. A most közölt eredmények alapján az újabb és a régebbi óriásviharok olyan tartós kémiai anomáliákat idéznek elő a Szaturnuszon, amelyekre még a tudósok sem találnak kielégítő magyarázatot. Ezek a változások a vihar elcsendesülése után több száz évvel is kimutathatók.
„Az idő nagy részében a Szaturnusz légköre szabad szemmel homályosnak és jellegtelennek tűnik, szemben a Jupiter színes és vibráló atmoszférájával. Rádiótartományban szemlélve azonban a Szaturnusz már egészen más arcát mutatja" – írták a kutatók a Science Advances című folyóiratban augusztus 11-én megjelent tanulmányukban.
Az új-mexikói Very Large Array rádióteleszkóp segítségével a tanulmány szerzőinek sikerült keresztülpillantaniuk a Szaturnusz felső légkörének sűrű felhőzetén. A cél a 2010-es óriásvihar kémiai ujjlenyomatának azonosítása volt.
A KUTATÓCSOPORT ÖSSZESEN HAT MEGAVIHAR KÉMIAI NYOMAIRA BUKKANT, AMELYEK KÖZÜL A LEGRÉGEBBI TÖBB MINT 130 ÉVVEL EZELŐTT TOMBOLT.
Ezenkívül sikerült azonosítani egy olyan vihart is, amelynek létéről korábban nem tudott senki.
Az óriásviharok nyomai évszázadokig észlelhetők
A csak rádióhullámhosszon látható viharmaradványok nagy méretű ammóniagáz-anomáliák formájában jelentek meg. A Szaturnusz legfelső felhőrétege főként ammóniában gazdag, jeges felhőkből áll. A rádiómegfigyelések során azonban a kutatók közvetlenül e felhőréteg alatt, a múltbeli viharok által sújtott területeken szokatlanul alacsony ammóniakoncentrációjú területeket találtak. Ezzel szemben több száz mérfölddel ugyanezen légköri régiók alatt az ammónia koncentrációja a normálisnál sokkal magasabb volt.
A TANULMÁNY SZERZŐI SZERINT EZEK A GIGANTIKUS VIHAROK A JELEK SZERINT EGY REJTÉLYES AMMÓNIASZÁLLÍTÁSI FOLYAMATOT INDÍTANAK BE, AMELY SORÁN A SZATURNUSZ FELSŐ LÉGKÖRÉBŐL AZ AMMÓNIA ÁTKERÜL AZ ATMOSZFÉRA ALSÓ TARTOMÁNYÁBA.
Az ammónia szilárd, „jégeső" formában hullik a mélybe, ahol elpárolog, ez a folyamat azonban igen lassú, és gyakran évszázadokig is eltart.
Bár a légköri anomáliák – és általában a Szaturnusz megaviharai – mögött meghúzódó mechanizmusok továbbra is rejtélyesek, tanulmányozásuk nemcsak az óriásbolygók kialakulásának megértését segítheti, de az is kiderülhet, hogy a Szaturnusz Nagy Fehér Foltjaihoz és a Jupiter még nagyobb Nagy Vörös Foltjához hasonló viharrendszerek miért nőnek megmagyarázhatatlanul nagyra.
