Az Afrikán kívüli hipotézis

Az első gondolkodók, akik vizsgálták az emberi faj történetét, a felvilágosodás korában jelentek meg, és egy koherens történetet próbáltak elmondani, amely egyesítette az ismert (és elképzelt) történelmet a vallási ortodoxiával és a klasszikus mitológiával.

Aztán a 18. század végén a vallás- és antiklerikális gondolkodók alternatív forrásokhoz fordultak az emberi eredettörténetek megrajzolásához. Ahelyett, hogy a bibliai kinyilatkoztatásokra hagyatkoztak volna, inkább a történelem, a földrajz és a nyelvtörténet (filológia) tanulmányozását helyezték a kutatásuk középpontjába.

Az ehhez a munkához kapcsolódó elképzelések az embereket különálló, egymástól független származású fajokból állónak tekintették, amelyek különböző időpontokban jöttek létre. Ezt a fajta gondolkodást poligenizmusnak nevezik, és a felvilágosodás olyan gondolkodóinak körében volt népszerű, mint például Voltaire és David Hume. A poligenizmus a 19. század közepéig uralkodó maradt, amikor is Darwin munkája minden ember közös ősét vetette fel. A poligenizmus és a rasszizált gondolkodás azonban a 20. századig is tartotta magát, és azt sugallta, hogy minden „fajnak” megvan a maga független evolúciós története.

A 20. század második felében a kutatók Afrikát kezdték közös származásunk valószínű helyszínének tekinteni. Az 1970-es években végzett megfigyelések különösen azt sugallták, hogy Afrikában korábban találtak olyan kövületeket, amelyek fenotípusosan az emberekhez kapcsolódnak, mint bárhol máshol, ami azt jelentette, hogy a „modern ember” onnan származhat. Ez a korábbi hiedelmekkel ellentétben azt is jelentette, hogy az európaiak is afrikai ősöktől származnak (ami sok rasszistát felbosszantott).

Aztán, az 1980-as évek végén, a mitokondriális DNS-sel (mtDNS) végzett genetikai kutatás nemcsak nagyobb súlyt adott az Afrikán kívüli hipotézisnek, hanem azt is sugallta, hogy az ember egy teljesen új fajként jelent meg, amely nem keveredett más archaikus emberekkel, például a neandervölgyiekkel és a Homo erectusszal. Ezek a korai emberek körülbelül 60 000 évvel ezelőtt elhagyták Afrikát, és felváltották a többi archaikus fajt.

A hipotézis további bizalmat nyert az archeogenetika 1990-es évekbeli fejlődésével, mivel lehetővé tette a tudósok és kutatók számára a mitokondriális és y-kromoszómális haplocsoportok pontos dátumozását.

Míg azonban egyesek úgy vélték, hogy a korai Homo sapiens különálló csoportként jelent meg, majd szétszóródott Afrikából – végül az összes többi emberi faj helyébe lépve –, vannak, akik a többrégiós modell mellett érvelnek. Eszerint Afrika a származásunk helyszíne, de azt állítja, hogy az emberek az alkalmazkodás, valamint a génáramlás (keresztezés) kombinációja révén fejlődtek ki közöttük és a különböző régiókban már kihalt archaikus emberek között.

Ebben a modellben a Homo erectus körülbelül kétmillió évvel ezelőtt keletkezett Afrikában, majd az egész világon elterjedt, alkalmazkodva a regionális viszonyokhoz. Ezalatt egyes populációk egy időre elszigetelődtek, és sajátos irányba fejlődtek. A folyamatos keresztezéssel azonban a genetikai sodródás és a szelekció azt jelentette, hogy a Föld bármely pontján előnyös adaptációk elterjedtek, lehetővé téve, hogy az egész faj egy irányba fejlődjön, miközben megtartja regionális adaptációit. E folyamat során a faj helyi változataiból modern ember (Homo sapiens sapiens ) fejlődött.

A többrégiós modell jelentős támogatást kapott az elmúlt évtizedben, bár továbbra is az Afrikán kívül hipotézis vagy annak módosított változatai a legnépszerűbb magyarázatok. Az ősi DNS-vizsgálatok kimutatták, hogy a nem afrikai modern emberek genetikai hozzájárulást hordoznak az archaikus, nem afrikai emberektől. Lehetséges, hogy ezek a genetikai változatok egyszerűen a modern emberek, a neandervölgyiek és a gyenyiszovaiak közös ősétől származnak, és valószínű, hogy ez a kereszteződésnek köszönhető.

A többrégiós modell tehát továbbra is vetélytárs, amely arra utal, hogy afrikai őseink valóban elvándoroltak és hibridizálódtak a helyi archaikus emberekkel a világ különböző régióiban, bár a genetikai következmények valószínűleg minimálisak.

Végül sem a neandervölgyiek, sem a gyenyiszovaiak nem élték túl a modern világot annak ellenére, hogy néhány gént hátrahagytak. Úgy tűnik, nem tudtak alkalmazkodni azokhoz az éghajlatokhoz, amelyekkel találkoztak, vagy nem voltak képesek versenyezni a modern emberrel.