Tudomány
Gyakoribb lehet az arcvakság, mint azt a kutatók korábban gondolták
Sokan rendszeresen még ismerőseik arcára sem emlékeznek, nekik segíthet a Harvard Egyetem kutatása
Mikor egy ismerős arcot látunk, elég kevesebb, mint 30 másodperc, hogy az illető szemét, orrát, száját, állát és arcát agyunk a megfelelő személyhez azonosítsa, azonban ez a „szuperképesség” olyannyira ösztönösen jön, hogy nem gondolkodunk el ennek miértjén – írja a ScienceAlert.
Mindenki járt már úgy, hogy a buszon egy ismerős arcot látott, mégsem tudta hova tenni. Nos, ez sokak számára sajnos nem egy ritkán előforduló jelenség.
A prozopagnózia vagy más néven arcvakság egy olyan rejtélyes állapot, melynek során az ismerős arcok ismeretlennek, vagy egy teljesen idegen arca kísértetiesen ismerősnek tűnhet, azonban a leginkább aggasztó, hogy olykor a saját, a tükörből visszatekintő arcukat sem ismerik fel sokan.
Napjainkban a becslések szerint a világ népességének 2-2,5 százalékát érinti ennek a kognitív zavarnak valamely formája, azonban egy a Harvard Egyetem által végzett kutatás szerint ez a szám még nagyobb is lehet. Az évek során előforduló egyre nagyobb médiafigyelemnek köszönhetően egyre többen mertek előállni és megosztani saját tapasztalataikat, küzdelmeiket az arcvaksággal kapcsolatban.
Az Egyesült Államokban a Harvard Egyetem kutatói több, mint 3100 felnőttet bevonva vizsgálták a jelenséget, különböző tesztekkel és kérdőívekkel, melyeknek fókuszában az arcfelismerés állt. A kutatás során pedig egy olyan csoportot találtak, amelyik meglehetősen rosszul teljesített.
Attól függően, hogy milyen diagnosztikai határértékeket alkalmaztak az arcvakságra, a tanulmány szerzői azt találták, hogy az állapot előfordulási gyakorisága 0,13 százaléktól 5,42 százalékig terjedt.
Manapság a leggyakoribb diagnosztikai szabványok rendkívül szigorúak, jellemzően az önbeszámolós vizsgálatot és az objektív tesztek kombinációját foglalják magukban. A Harvard-tanulmányban ez a szigorú eljárás csaknem egyszázalékos diagnosztikai arányt eredményezett.
A szigorú eljárás hatékonyságát ugyanakkor megkérdőjelezhetővé teszi az a tény, hogy sok esetben rosszabbul teljesítettek azok az alanyok az arcfelismeréses teszten, akik nem lettek prozopagnóziával diagnosztizálva, mint azok, akik igen.
Az eredmények tehát rámutatnak arra, hogy az arcvakság, akár csak sok más fejlődési rendellenesség (például az autizmus vagy a szklerózis multiplex) széles spektrumon mozog.
Összességében a Harvard kutatói 31 olyan személyt azonosítottak, akiknél súlyos prozopagnózis volt, és 72 olyan személyt, akiknek enyhe prozopagnózisuk volt. Ez együtt a vizsgált résztvevők három százaléka.
„Ez több okból kifolyólag is fontos lehet – magyarázza Joseph DeGutis pszichiáter a Harvardról. – Először is, a kutatók többsége túl szigorú diagnosztikai kritériumokat alkalmazott, és sok olyan személyről, akiknek jelentős arcfelismerési problémái vannak a mindennapi életben, tévesen mondták, hogy nincs prozopagnózisa.”
A Harvard kutatói szerint azoknak, akik a fejlődési arcvakságot tanulmányozzák, kétféle egységesített rendellenességi határértéket kellene használniuk a továbbiakban, egyet a súlyosabb, egyet pedig az enyhébb esetekre.
„A diagnózis kiterjesztése azért is fontos, mert annak tudata, hogy valódi objektív bizonyítékai vannak a prozopagnózisnak, még az enyhe formának is, segíthet lépéseket tenni a mindennapi életre gyakorolt negatív hatások csökkentésére, például elmondhatja munkatársainak vagy kérhet kezelést” – mondja DeGutis.
Az arcvakság enyhébb formái kognitív terápia és kezelés segítségével akár még kordában tarthatóak is lennének, ezekhez azonban szükséges, hogy a kutatások is figyelembe vegyék ezeket az eseteket.
