Bizarr fogászat a középkorban

A rossz fogak már időszámításunk előtt is megnehezítették az emberek életét, így nem meglepő, hogy már az ókori Egyiptomban is tevékenykedett fogorvos. A régiek az ókorban és a középkorban is férgeknek tulajdonították a fogfájást, de eltérő módon igyekeztek „kihajtani” azokat.

Az ókori egyiptomiak az egereket összezúzták a fog- és fülfájás gyógyítására, illetve egyébb összetevőkkel összekevert döglött egereket használtak, amit felkentek az érintett területre, néha egy egész döglött egeret alkalmaznak a súlyos fogfájás gyógyítására.

Míg az ókorban békanyállal és szegekkel fogtak neki a féregirtásnak, addig a középkorban elegendő volt hozzá egy gyertya és egy kis magyalmag. Az angolszász népi gyógyászatban úgy tartották, hogy ha a magot a fájós foghoz a lehető legközelebb égetjük el gyertya lángnál, akkor a férgek kipotyognak. A zuhanó férgek felfogására pedig ildomos egy pohár vizet a gyertya alá tartani.

A cukor ebben az időszakban nem volt széles körben elérhető, és a legtöbb ember számára túl költséges volt. A középkori emberek a cukrot, ha volt fűszerként használták, vagy a gyümölcsökbeb, a mézben lévő természetes cukrokat, azokból sem sokat, takarékosan. A legtöbb ember tejtermékekből származó kalciumban gazdag étrendet evett, emellett zöldségeket és gabonaféléket is evett, ami nagyon hasonló a mai fogorvosok által javasolt étrendhez.

A 13. századból származik az a walesi gyógynövény- és népi gyógymódgyűjtemény, amiből kiderül, hogy a fogfájás komoly probléma volt, és gyógynövényekkel igyekeztek megszüntetni. A fájdalmak leküzdésére többnyire borostyánkérget, lonc- és magyalleveleket, valamint falgyomot használtak amit kis golyók formájában szopogattak. Mérsékelt léptekkel kell gyalogolni másfél kilométert, és amint összegyűlt a nyál, ki kell köpni. Egy másik recept vörös rózsás desztillált vizet, egy kis adag méhviaszt és egy kis friss vajat tartalmazott, amelyet egy edényben, parázson kellett összekeverni, majd nagy vászonkendő segítségével még forrón felkenni az állkapocsra.

A régészeti tanulmányok azt mutatják, hogy a fogak átlagosan 20 százaléka mutatott szuvasodást. Néhány korai 20. századi populációban a fogak akár 90 százaléka is szuvasodást mutatott, valószínűleg részben a cukor trópusokról történő importálása utáni megnövekedett cukorfogyasztás miatt.

És hogy, hogyan mostak fogat a középkori emberek? Durva vászonnal dörzsölnék a fogukat és az ínyüket. Felfedezték a paszták és porok receptjeit, amelyeket a ruhára kenhettek a fogak tisztítására és fehérítésére, valamint a lehelet felfrissítésére. Néhány pasztát sókristályokkal kevert őrölt zsályából készítettek. Mások közé tartozott a rozmaring szárából származó szénpor, vagy törött bors, menta és kősó. A legtöbb paszta csiszolóanyagot és illatosított gyógynövényt vagy fűszert egyaránt tartalmazott.

A szájvizek jellemzően borral vagy ecettel átitatott gyógynövényekből és fűszerekből készültek. Népszerű volt a menta, a majoránna és a fahéj. Az emberek édesköménymagot, petrezselymet és szegfűszeget is rágtak.

A rómaiak a nyugati kultúrára gyakorolt ​​hatásukról ismertek a jog, a nyelv, a mérnöki és egyéb területeken. Azonban egészen másképp vélekedtek arról, hogyan kell megfelelően ápolni mosolyukat. Az ókori rómaiak azt hitték, hogy a vizelet szájvízként való használata segít megőrizni a fogak fehérségét és mentesít a szuvasodástól. Végül a vizeletet olyan gyakran használták fogászati ​​és tisztítási célokra, hogy a római császár adót vetett ki rá.

A középkorban ha az embereknek fogászati ​​problémái voltak, a helyi borbély húzta ki a fogat érzéstelenítő nélkül. Képzett sebészek kezelhették a szájrákot. A gazdagabb embereknek tehéncsontból vagy emberi fogakból készült fogsoruk is lehetett.