A sárkánymitológia eredete

Az egyik legkorábbi ábrázolások a sárkányokat óriási kígyókként jelenítik meg az ókori Közel-Kelet mitológiáiban, különösen a mezopotámiai művészetben és irodalomban, ahol a sárkányszerű lényeket a Teremtés eposzában, írják le a Kr.e. 2. évezred végétől.

Az ókori egyiptomi mitológiában Apep vagy Apophis egy óriási kígyószerű lény, aki a halottak birodalmában vagy a horizont alatt lakik. A 8. dinasztia idején (Kr. e. 2181-től 2160-ig) említik először Apepet, aki Ra köldökzsinórjából született.

Az Alvilág rejtélyes könyve, egy ókori egyiptomi temetési szöveg, amelyet Tutanhamon sírjában találtak, az Ouroborost ábrázolja, egy ősi szimbólumot, amely egy kígyót vagy sárkányt ábrázol, amely a saját farkát eszi. A szimbólum a római korig megmaradt Egyiptomban, amikor is gyakran szerepelt mágikus talizmánokon, néha más mágikus emblémákkal kombinálva.

Az iráni és perzsa irodalomban az olyan sárkányokra, mint az Aži Dahāka, azaz „avesztai nagy kígyó”, a bűn és a kapzsiság megszemélyesítőjeként tekintették. A perzsa szúfi irodalomban Jalāl al-Dīn Muḥammad Rūmī azt is sugallja, hogy a sárkányok az érzéki lelket, a kapzsiságot és a vágyat szimbolizálják, amelyet egy spirituális csatában kell megsemmisíteni.

A sárkányok jelentős szerepet játszottak az ókori görög mitológiában, gyakran mérgező köpésre voltak képesek, a tüzes leheletet pedig több mítosz is tanúsítja. Egyes ábrázolásokon a drakaina is látható, egy női kígyó, akinek több női vonása van.

Sok görög hős harcolt vagy találkozott ilyen lényekkel. Héraklész megölte a Lernaean Hydrát, Iaszón bekábítószerezte az Aranygyapjút őrző álmatlan sárkányt, Zeusz a Typhon szörnyeteggel, Kadmusz pedig Ares sárkányával harcolt.

A rómaiak nemigen voltak érdekeltek új, saját sárkányhagyományok kialakításában, elsősorban az ókori görögök mitológiáját adaptálták igényeiknek megfelelően. A dák háborúk utáni 2. században a római katonaság a dracót használta a kohorsz katonai szimbólumaként, mivel a sas (aquila) volt a légióé.

Ázsiában, nevezetesen Kínában, a sárkányokat (kínaiul: lóng) a jó szerencsével hozták kapcsolatba, és hagyományosan az erős és jótékony hatalmakat szimbolizálják. A sárkányok gyakran kísérték az isteneket és a félisteneket hátasként vagy kísérőként, míg a kínai császárok sárkányszimbólumot használtak birodalmi erejük kivetítésére.

A legkorábbi ábrázolások a Xinglongwa kultúrából származnak, i.e. 6200–5400 között, míg a hongshani kultúra a sárkány kínai karakterét i.e. 4700–2900 között vezethette be.

A Sárkányisten kozmológiai diagramja bemutatja a sárkányok fogalmát a kínai kultúrában, valamint a kozmológiai Sihai Longwangot, „a négy tenger sárkánykirályát”. Minden Sárkánykirály egy színhez és egy víztömeghez kötődik, az Azúr Sárkány vagy Kék–Zöld Sárkány a kelet és a tavasz esszenciáját, a Vörös Sárkány a délt és a nyár esszenciáját, a Fekete Sárkány az északot és a tél esszenciáját, a Fehér Sárkány a nyugat és az ősz esszenciáját jeleníti meg, a sárga sárkány pedig a Sárga Császár zoomorf megtestesülése.

A legvalószínűbb, hogy a kínai sárkány számos ázsiai országra hatással volt, a koreai sárkányokat hosszabb szakállal ábrázolták, néha a joidzsu néven ismert óriási gömböt cipelve.

Japánban a sárkánylegendák erősen összefonódnak a kínaiakkal, még a sárkánynevekre is kínai kölcsönszavakat használnak. Úgy tartják, hogy Ázsia szerte érkezett buddhista szerzetesek sárkány- és kígyólegendákat közvetítettek a buddhista és hindu mitológiából Japánba, bár van néhány példa az őslakos sárkányokra az ősi szövegekben is, mint például a Kojiki és a Nihongi.

A fülöp-szigeteki mitológiában a Bakunawa, azaz hajlított kígyó egy kígyószerű sárkány, amelyről úgy tartják, hogy fogyatkozások, földrengések, esőzések és szél okozója. Bakunavát néha Naga néven is ismerik, a hindu-buddhista kígyóistenséggel, Nágával való szinkretizálásból. Szinkretizálták a hindu-buddhista navagraha párossal, a Rahuval és a Ketuval is, akik felelősek a nap- és holdfogyatkozásért.

Indiának is megvannak a maga sárkánylegendái. A Rigveda, a védikus szanszkrit himnuszok ősi indiai gyűjteménye leírja, hogy Indra, a viharok védikus istene hogyan harcolt a Vrtra nevű óriáskígyóval.

Az amerikai kontinens népe létrehozta saját, a világ többi részétől teljesen független sárkánylegendáit. A maják Kulkulkant, egy középamerikai kígyóistenséget imádtak, az aztékok pedig Quetzalcoatlt-ot, akinek a neve a nahuatl nyelvből származik, és azt jelenti, hogy becses kígyó vagy Quetzal-tollú kígyó. Xiuhcoatl, amelyet türkizkígyónak fordítottak a klasszikus Nahuatlban, egy másik kígyóistenség volt, az azték tűzisten, akit a száraz évszak megtestesítőjeként értelmeztek, és a nap fegyvere volt.

A dél-amerikai andoki civilizációk mitológiájában az Amaroca, Amaruca vagy Katari mitikus kígyó vagy sárkány, leginkább a Tiwanaku és az inka birodalomhoz köthető. Az inka mitológiában az Amaruca egy hatalmas kétfejű kígyó, amely a föld alatt, tavak és folyók alján él.

Több sárkány is megjelenik az őslakos amerikai népek kultúrájában. Az illini nép mitológiájában a Mississippi-folyóra néző sziklákra festett falfestmények a Piasa Madarat-et ábrázolják, egy sárkányszerü alakot.

A bennszülött amerikai sárkányok egyik leggyakoribb formája, visszatérő alakja a délkeleti erdők számos őslakos törzse és más törzsi csoportok körében a szarvas kígyó, amely a vízzel, esővel, villámokkal és mennydörgéssel áll kapcsolatban.

Az európai sárkányokat általában mohó és falánk szörnyekként ábrázolják, akik hatalmas étvágyúak és a folyókban élnek, esetleg föld alatti odujuk vagy barlangjuk van. Gyakran azonosítják őket a Sátánnal, mivel a Jelenések könyvében a Sátánt sárkányként említik.

A sárkányok és a sárkánymotívumok a modern irodalom számos művében szerepelnek, különösen a fantasy műfajban. Az egyik legikonikusabb modern sárkány Smaug J. R. R. Tolkien klasszikus regényéből, A hobbitból. Egyéb kiemelkedő alkotásokban is ábrázolnak sárkányokat, például Anne McCaffrey Perni sárkánylovasaiban, J. K. Rowling a Harry Potter gyermekregény-sorozatában, Ursula K. Le Guin Földtenger-ciklusában és George R. R. Martin A jég és tűz dala című sorozatában.

A tudósok vitatják, hogy honnan ered a sárkány ötlete, és sokféle hipotézist kidolgoztak. Mivel a legkorábbi tanúsított sárkányok mind kígyókra hasonlítanak vagy kígyószerű tulajdonságokkal rendelkeznek, a feltételezések szerint a sárkányok a kígyóktól való veleszületett félelmünk teremtményei.

Adrienne Mayor, az ókori tudomány történésze és klasszikus folklorista azt sugallja, hogy a sárkányképek a népi tudáson vagy a ma élő hüllőkről szóló túlzásokon alapulnak. Azt is állítja, hogy a sárkányokat a dinoszauruszokhoz és más őskori állatokhoz tartozó kövületek ősi felfedezései inspirálhatták.

Ezt a krakkói waweli székesegyház is bizonyítja, ahol a katedrálison több csontot is a Wawel-sárkányhoz kötnek, de a kövületek valójában pleisztocén emlősökhöz tartoznak. Az ókori kínaiak a feltárt dinoszauruszcsontokat sárkánycsontoknak nevezték, és akként dokumentálták is azokat, például Chang Qu i.e. 300-ban írta le a „sárkánycsontok” felfedezését Szecsuánban.