Történelem

Aradi harangkondulások

A holttesteket a mindenfajta emberi indulat iránt tökéletesen érzéketlen Ernst törzshadbíró elrettentésül az akasztófán hagyatta, és közszemlékre tétette

Gróf Kreith Béla aradi múzeumában volt látható a festmény, amely azt a pillanatot örökítette meg, amikor az aradi vértanúkat leszedik a bitófákról, mert földi pályafutásuk véget ért. Az 1848–49-es szabadságharcot leverték, a nemzetet halálra ítélték. Szomorúság és gyász költözött a magyar lelkekbe. Az aradi kivégzés végrehajtását Alois Howiger vezérőrnagyra, várparancsnokra, a 9. gyalogezred parancsnokára bízták. A kötél általi ítéleteket szakember, Franz Bott (Both Ferenc) cs. kir. hóhér hajtotta végre segédeivel.

Aradi harangkondulások
Az aradi vértanúk
Fotó: Wikipedia

Az kivégzés évfordulója szomorú lehetőséget ad arra, hogy visszapillantsunk a történelemben: mi minden történt az ítélet-végrehajtásban addig, amíg az úgynevezett oszlopakasztófákat felállították Aradon.

Az elítéltek akasztófán való kivégzését Constantinus Magnus (274–337) görög-római császárnak tulajdonítják, aki a Jézus iránti tiszteletből, a keresztre feszítés helyett vezette be. Ha hitelt adunk Anonymusnak, akkor az akasztás már büntetőmódnak számított őseink bejövetele idején is. Ő jegyezte fel ugyanis, hogy „Hungvár Laborcz nevezetű ispánját Álmos vezér vitézei üldözvén s elfogván, egy folyó mellett azon a helyen fölakasztának”.

Tény viszont, hogy a tolvajokat Szent László királyunk alatt akasztófára ítélték. IV. Béla korából maradt fenn az írás, hogy Lőrincz országbíró és a mocsonyi ispán a szörényi bánság védelmében legyőzvén a bolgárokat, sokat közülük felakasztattak a Duna partján, és a bánság nyugalmát helyreállították.

Akasztófával büntették a régi magyar jog szerint nemcsak a tolvajokat, hanem a katonaszökevényeket és a rablóvezéreket is. Mondhatjuk tehát, hogy az akasztás szokásban volt hazánkban ab initio. Kezdetben bizonyára élő fák ágaira húzták fel a gonosztevőket, de alighanem ez volt a divat később is nálunk. Ebből következik, hogy az akasztófa legrégebbi alakja egyágú. (A T alakú, két elítélt kivégzésére szolgáló akasztófa hazánkban ekkor még ismeretlen. Másutt viszont használták.)

Az akasztófát sokáig fából készítették. Valamennyi ismeretes neve ezt mutatja: akasztófa, bűnfa, háromfa, törvényfa. Közülük az akasztófa elnevezés a legrégebbi. A 17. században azonban Magyarországon és minden bizonnyal más országokban is, a kétágú akasztófát használták. Erre utal Gyöngyösi István Chariclia című versében a „háromfa” kifejezés: „Noha azt kévánom, karóban száradjon, / Avagy háromfára csakhamar akadjon.” Háromfának azért mondták az akasztófát, mert három gerendából állott, melyből kettő a földbe volt állítva, megfelelő távolságra egymástól, a harmadik gerenda pedig a másik kettőnek a felső végét kötötte össze.

A „háromfa” elnevezés azonban már jóval Gyöngyösi előtt, a 16. század derekán köztudatban volt. Megtaláljuk például Tinódi Lantos Sebestyény Eger vár viadaljáról való énekében is, azon a helyen, ahol Hegedős hadnagy kivégzéséről beszél:

„Hegedős Istvánt hivaták, megfogák, / Csöpögteték, erőssen megvallaták. / Parancsolának hogy fel akasztanák / Vár piaczán három fát állatának / Nyelve vallasa szerént [vallomásához képest – A szerk.] fel akaszták / Az párttartók fülöket mind lecsapták.” [A pártütők fülüket lesütötték.]

A „háromágú palota” kifejezés szintén akasztófát jelent, éspedig háromoszlopos, vagyis háromlábú akasztófát. A „háromfa” elnevezésből, meg néhány más adatból ítélve a 16. és a 17. században nálunk fából készítették az akasztófát. Kőből épített akasztófa csak elvétve, a városokban létezett. De Szabolcs vármegyének egyik 1607-ben hozott rendelkezése úgy szól, hogy minden város és falu határában 15 nap alatt akasztófát kell állítani. Bizonyságul tessék csak elolvasni Petőfi Sándor Okatootáia című, 1847-ben írott versét:

„Azzal vagdalkoznak némelly / Nem t’om millyen emberek, / Hogy ez országban nyilvános / Épületek nincsenek. / Mit? nyilvános épület nincs? Hát az akasztófa mi? S ezt bizony majd minden falu / határában láthatni.”

A tömérdek akasztófa azonban korántsem jelentette azt, hogy a kivégzés nálunk mindennapos dolog volt! Nem az volt a rendeltetése, hogy lépten-nyomon fölhúzzanak rá valakit, hanem az, hogy elrettentésül szolgáljon, elijessze az embereket a bűntettek elkövetésétől.

A 19. század közepe felé keresztgerendák nélkül készült, egyetlen oszlopból álló, alacsony akasztófát vertek, illetőleg csavartak be a földbe. Az oszlop előtt lévő kétlépcsőjű zsámolyon lépett fel az elítélt a kijelölt helyre, s miután kezét-lábát összekötözték, és a hóhér az oszlop mögé helyezett létráról előre hajolva, a kampós szegről lecsüngő kötélhurkot a nyakába akasztotta, a két pribék elvette a lába alól a zsámolyt. A hóhér – mihelyt a hurok a kivégzendő nyakára került, és pribékjei a „le” vezényszóra a bokájára kötött, s az oszlop alján lévő csigán átvont kötelet meghúzták –, a feje tetejére tette egyik tenyerét, a másikkal pedig az állát fogta, és az egész fejet előre lenyomta. Végül a csigolyából kiemelte a fejet, s kitekerte az elítélt nyakát. Tóth Béla író, újságíró úgy tudja, hogy az oszlopakasztófának egy Mayer nevű brünni hóhér lett volna a feltalálója. Akár így van, akár nem, az állítást soha nem sikerült megerősíteni.

Tény viszont, hogy oszlopon szenvedett vértanúhalált például Rázgha Pál evangélikus lelkész Pozsonyban 1849. június 18-án. Az osztrák határra igyekvő honvédseregek előtt tartott lelkesítő beszédeiért ítéltette halálra és végeztette ki Haynau. Ilyen akasztófán működött Bott bakó is Aradon 1849. október 6-án.

Thorma János: Aradi vértanúk
Thorma János: Aradi vértanúk
Fotó: Wikipedia

Oszlopakasztófán végezték ki Pesten 1849. októbert 24-én az Újépület mögött Szacsvay Imre nagyváradi ügyvédet és politikust, a képviselőház jegyzőjeként a Függetlenségi nyilatkozat egyik aláíróját és báró Perényi Zsigmond nagybirtokost, az országos Honvédelmi Bizottmány tagját, a hétszemélyes tábla elnökét. Ilyen akasztófán halt meg 1853. szeptember 29-én Sepsiszentgyörgyön, a két székely vértanú, Várady József és Bartalis Ferenc.

Gróf Kreith Béla (1851–1916) újságíró és ereklyegyűjtő (megalapította az 1848–49-es magyar ereklyemúzeumot, melynek nagy részét később a Magyar Nemzeti Múzeum vette át) állította, hogy az alacsony oszlopakasztófát „katonai” akasztófának hívták, míg a régi magyar alkotmánynak „vármegyei” akasztófa volt a neve. Mondták „civil” akasztófának is.

Ősrégi szokás volt, hogy az akasztott ember hulláját az akasztás helyén hagyták az élők elrettentésére. Petőfi A zsiványság vége című versében ez áll: „…lesz belőled, ugy hord a szerencse / Száraz fának száradó gyümölcse.”

Nemeskürty István írja Kik érted haltak, szent Világszabadság című könyvében: „A holttesteket a mindenfajta emberi indulat iránt tökéletesen érzéketlen Ernst törzshadbíró elrettentésül az akasztófán hagyatta, és közszemlékre tétette. E rosszindulatú intézkedésének elhibázott volta már délre kiderült: az aradi nép és a környező falvak lakossága zarándokmenetben vonult el a holttestek előtt, ezrek és ezrek hangosan imádkoztak. Arad valamennyi templomában megkondultak a harangok, a kétségbeesett Howiger várparancsnok járőrei idegesen és eredménytelenül szaladgáltak egyik utcasarokról a másikig, egyik templomtól a másikig, hasztalan próbálva hazaterelni az akasztottakhoz zarándokoló tömeget, az még sötétedés után is a kivégzés helyén szorongott.

Csak a hóhér volt elégedett, mert ő kilenc nyugtatványt kapott, melynek ellenében felvehette a munkájáért járó tiszteletdíjat.”

Bott Ferenc 1860-ban Bécsbe távozott, onnan pedig Brünnbe ment, s itt halt meg 1881-ben vagy ’82-ben. 1881-ben, nyolcvanéves korában még működött Lembergben egy kettős katonai kivégzés alkalmával. Mesélték, hogy egykori legénye, Kornberger Mihály hazafias érzelmű ember lévén a vérbíróság által 1849-ben halálra ítélt hazafiak kivégzését megtagadta, s hogy arra Bott Ferenc önként vállalkozott volna.

Nem tudhatni, hogy van-e alapja az állításnak, de annyi tény, hogy Bott 1849-ben érkezett Magyarországra, s a szabadságharc valamennyi vértanújának kivégzésében közreműködött; ugyanakkor Kornberger – akinek szintén állandóan jutott munka – az idő tájt kizárólag köztörvényesek kivégzésével foglalkozott.

A szerző újságíró