Történelem

Rajk László halálos ítélete

Ebben az ügyben minden eszköz megengedett volt. Rajk bűnösségének bizonyítása még fontosabb volt, mint Mindszentyé

Örök kérdés: mártírnak tekinthető-e, akit az a társadalmi rendszer küld a halálba, amelynek létrehozásában oroszlánrészt vállalt? Áldozat-e, aki olyanok után lép sokadikként az akasztófára, akikkel ugyanaz a bűnöző politikai garnitúra számolt le, amelynek ő is tagja volt?

Rajk László halálos ítélete
Március 15-i ünnepség a Kossuth téren, a szónoki emelvényen Rajk László belügyminiszter, háttérben az Országház
Fotó: Fortepan/Berkó Pál

E sorok írójának megvan erről a véleménye. Ez pedig úgy szól, hogy a huszadik század harmincas-negyvenes évei után már senkinek nem lehettek kétségei afelől, hogy a kommunista rendszernek köze nincs a demokráciához, köze nincs a humánumhoz és köze nincs a jóléti társadalomhoz. Nem lehettek kétségei afelől sem, hogy ez a rendszer kizárólag arra alkalmas, hogy a kommunista párt korlátlan uralmát biztosítsa egy adott országban – azonban sem a társadalmi igazságosságot, sem a gazdasági prosperitást, sem az országok és etnikumok békés egymás mellett élését nem tudja megteremteni.

Aki ennek ellenére is a rendszer híve volt, az sem a hazájának, sem a nemzetének (e szó amúgy is vörös posztó volt a kommunisták szemében), sem a rendszer bázisának hazudott „dolgozóknak” nem akart, nem akarhatott jót. Márpedig Rajk László egy ilyen rendszer felépítésében, alapvető szerveinek létrehozatalában és működtetésében (belügyminiszter, majd külügyminiszter, illetve magas rangú pártfunkcionárius volt) játszott meghatározó szerepet. Rajk László bűnös volt, méghozzá sok mindenben.

Sok mindenben – csak éppen abban nem, amiért felakasztották.

Rajk egyértelműen a kommunista párton belüli csúcskáderek egymás közti leszámolásának áldozata. A vajmi kevés karizmával rendelkező Rákosi vagy Farkas Mihály (Révairól, Gerőről, Péter Gáborról nem is szólva) indokoltan látott benne ellenfelet. Tisztázzuk: ellenfelet, nem ellenséget, hiszen Rajk éppolyan kommunista volt, mint ők – a párton belül azonban relatív műveltsége és relatív sármja miatt egyértelműen ő lett volna a nagy többség által favorizált „befutó”.

Rajkot tehát félre kellett állítani.

Rákosi hamar kiötlötte a stratégiát: a frissiben lezajlott és „sikeres” Mindszenty-per sok mindenben mintájául szolgált Rajk koncepciós perének. Azzal a különbséggel, hogy Mindszenty ellen a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, Rajk ellen a jugoszlávok számára való kémkedés volt a fő vádpont. Hiszen Tito és a „különutas” Jugoszlávia elleni hisztériakeltés éppen akkor kapcsolt legmagasabb fokozatra, Rákosi éppen bennük látta a legnagyobb ellenséget – következésképpen az ezzel vádoltakat lehetett legnagyobb magabiztossággal halálra ítélni. Nem köztudomású, de a koncepciós perek örök jellemzője, hogy a delikvenseket mindig az éppen legsúlyosabbnak tartott bűncselekményben kell bűnösnek találni.

Május 1-i ünnepség a Hősök terén, a tribünön elöl balról Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Rajk László, Marosán György
Május 1-i ünnepség a Hősök terén, a tribünön elöl balról Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Rajk László, Marosán György
Fotó: Fortepan/Berkó Pál

Maga a nyomozás sok újdonságot nem tartalmazott. Az ÁVH bevett szokásához híven egymás után kezdett Rajk közeli munkatársai, barátai, ismerősei letartóztatásába. 1949 május közepétől sorra vitték el a fekete autók Rajk aktuális vagy volt munkatársait, favorizált embereit, és több olyan kommunistát, akik – Rákosiékkal ellentétben – nem a Szovjetunióban, hanem Nyugaton húzták meg magukat a háború alatt.

Lélektani előkészítésnek nagyon hatásos volt. Rajk biztos lehetett benne, hogy előbb-utóbb őrá is sor kerül. Így is volt. 1949. május 30-án késő este a lakásáról vitték el. Vele együtt tartóztatták le éppen szolgálatban lévő sofőrjét, egy fiatal sorkatonát. Amikor diákkoromban két maszek kőművesmester mellett dolgoztam nyaranként a Balatonon, az egyik Balaton-felvidéki faluban egy akkor középkorú férfi nyaralóját építettük. Pár nap után kiderült: ő volt ez a bizonyos sofőr. „Gyerekek, én bizony négy napot ültem úgy egy cellában, hogy kétséget sem hagytak felőle: a következő pillanatban jönnek és főbelőnek. Pedig addig még Rajkot is csak kétszer-háromszor láttam, és pár szót, ha beszéltem vele.”

Így ment ez. Akkor, jó harminc évvel később is dermesztő volt hallgatni, mikor ez a különben nagyon szimpatikus ember elmesélte ezt egy meleg nyári este a félkész teraszon sörözgetve.

Akiket Rajk előtt vittek be az ÁVH-ra, pontosan tudták, minek néznek elébe, hiszen a rendszer létrehozásában és működtetésében ugyanolyan részesek – és ugyanolyan bűnösök – voltak. Egy dologban tévedtek: a letartóztatás után őket azonnal rettenetesen megverték, Rajkot csak valamivel később. Azonban a sorsukat illetően egyiküknek sem voltak illúzióik.

Rajknak a legkevésbé.

Sokak szerint az egyik első letartóztatottnak, a MKP káderosztálya vezetőjének, dr. Szőnyi Tibornak vallomása juttatta végül akasztófára. Ez azonban nem igaz: Rajk így is, úgy is ott végezte volna. A háború alatt Svájcban orvosegyetemen tanító Szőnyit egyből félholtra verték, és ettől kezdve készségesen rávallott mind saját magára, mind „cinkostársaira”. Csak éppen Rajkról nem tudott mondani semmit, hiszen nem is volt mit. A bevált módszerek azonban nála is meghozták az eredményt: újabb néhány nap verés és alvásmegvonás után Szőnyi már azt is bevallotta, hogy kém, és hogy Rajk László a felső kapcsolata.

Ebben az ügyben minden eszköz megengedett volt. Rajk bűnösségének bizonyítása még fontosabb volt, mint Mindszentyé, hiszen Mindszenty nem volt konkurenciája Rákosinak – Rajk azonban igen.

Az ÁVH már kidolgozta azt a megfelelő taktikát, amit Rajkkal szemben a többiekhez képest éppen fordítva használtak. Alighanem szerepet játszott ebben Rajk személyiségének valamelyes tanulmányozása. Őt nem mindjárt az elején akarták megtörni. Úgy tetszett, tiszteletben tartják, hogy ő mégiscsak „nagy valaki”, ezért kezdetben inkább a meggyőzéssel és a „bűntársak” vallomásaival próbálták beismerésre bírni. Ismerhették Rajkot annyira, hogy a – bármilyen látszólagos – tényekkel való szembesítés eredményre vezethet, hiszen Rajk valóban a tények embere volt.

Azonban rosszul számítottak. Rajk semmit nem vallott be; sem kémkedést, sem szervezkedést, sem a „demokrácia” megdöntésére irányuló tevékenységet. Valószínűleg az eljárás e szakaszának utolsó kísérletét jelentette a próbálkozás, amikor Farkas Mihályt, illetve régi barátját, Kádár Jánost küldték be hozzá, hogy győzzék meg – konkrétan miről is? Ezt valószínűleg maguk az érintettek sem tudták pontosan. Mindenesetre a beszélgetésekről készült felvétel talán az egyetlen közvetlen bizonyíték, ami ránk maradt, mert az ügy dokumentumait pártutasításra a hatvanas évek elején megsemmisítették.

Ez a felvétel már a nyolcvanas években napvilágra került: Kádár jellegzetes hangja azonnal felismerhető. Jómagam többször végighallgattam – és sokadszorra sem mondhatok mást, mint hogy meglehetősen közepes intelligenciák általánosságokban mozgó, tétova dialógusát hallhatjuk, végső konklúzió vagy bármilyen más eredmény reménye nélkül.

Számos forrás ellentmond abban, hogy Rajk megveretése Kádár - amúgy teljesen eredménytelen - látogatása előtt, vagy utána kezdődött-e. Logikusabb a feltételezés, hogy utána, mert a hangfelvétel készítésekor Rajk még nem mutat hajlandóságot beismerésre. Azt viszont tudjuk, hogy a verés Rákosi személyes utasítására történt. Mindenestre rettenetesen brutális volt (egy ÁVH-s „szakértő” nyilatkozata szerint ilyet még ő se látott), ám hatékony is: Rajk innentől kezdve mindvégig beismerésben volt.

A „fordított taktika” fényes eredményre vezetett.

Amikor a bírósági tárgyalás a Budapesti Népbíróságon 1949. szeptember 16-án elkezdődött, Rajk már túl volt a megtörés és megalázás minden stádiumán. Láthatta, hogy a hatalom előtt nincsenek „nagy valakik”: bárkivel azt tesznek, amit akarnak. Tartását kívül-belül elveszítette, az öltöny szinte lebeg a csontsovánnyá fogyott ember testén, a tekintete megtört, arckifejezése a legtöbbször semmitmondó.

Elgondolkodtató és egyben hátborzongató, hogy a tárgyalást a rádió élő egyenesben közvetítette (Rákosi külön hangszórót szereltetett az irodájába), így gyakorlatilag bárhol a világon, bárki hallgathatta. Azt hihetnénk, soha vissza nem térő alkalom volt ez Rajk számára, hogy világgá kiáltsa a törvénytelenségeket, amik vele történtek. Ám ez nem történt meg sem vele, de még azokkal sem, akiket később vele együtt ítéltek halálra.

Mai eszünkkel lehetetlen belegondolni indokaikba, lehetetlen elfogadni a magatartásukat. Mivel kapacitálhatták őket? Hogy folytatódnak a verések? A vádirat készen állt, a világ pedig feszülten figyelt, már túl nagy volt a nyilvánosság. Hogy előveszik a családjukat is? Bevett szokás volt ez, igen, de már megvolt a beismerés, készen állt az ördögi háló, amit köréjük szőttek, nem okvetlenül volt szükség együttműködő vádlottakra. Egyetlen ésszerű magyarázat létezik: ezeknek az embereknek bemesélték, hogy ha mindent beismernek, nem kapnak halálos ítéletet, vagy ha mégis, azt nem hajtják végre.

És ők elhitték.

Nem ingatták fejüket a képtelennél képtelenebb állítások hallatán, nem nevettek a tanúk arcába, és nem vonták vissza egyetlen vallomásukat sem. Ehelyett Rajk egészen bohózatba illő mesékhez is adta magát; a tragikomédia csúcsán még azt is elismerte, hogy egy Paks melletti csőszkunyhóban volt titkos találkozója a határon direkt hozzá átszökő jugoszláv belügyminiszterrel.

Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetése 1956. október 6-án a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben (Kerepesi temető)
Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetése 1956. október 6-án a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben (Kerepesi temető)
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

Erős aduja volt a vádnak, hogy Rajk a Horthy-rendszer, majd a nyilasok börtönében is ült. Innen már csak egy lépés volt a következtetés, amit bizonyítani is gyerekjáték volt: Rajkot már akkor beszervezték, előbb a „Horthysták”, majd Szálasiék. A másik adu konkrétabb volt. Kevesen tudják, de a bátyja, Rajk Endre a nyilas kormány államtitkára volt, akit azonban háborús bűntettekben nem találtak bűnösnek, és a per idején is viszonylag zavartalanul élt Nyugaton. Sokan emlékeznek még, hogy a „nyugati rokon” eleve gyanússá tette az embert a kommunista hatóságok szemében. Képzeljük el ezt ott, akkor, egy nyilas báttyal rendelkező, sztálinista koncepciós perben megvádolt ember esetében…

A Rajk-perben végül 1949. szeptember 24-én három embert ítéltek halálra: Rajk Lászlót, Dr. Szőnyi Tibort  és Szalai Andrást, a káderosztály helyettes vezetőjét (pedig ő „csak” ötödrendű vádlott volt), és az ítéleteket október 15-én végre is hajtották. Azonban a kerék forgott tovább, hiszen a Népbíróság csak civilek felett ítélkezett, a katonai bíróság elé viszont bőven kerültek a Néphadsereg magas rangú tisztjei közül. Közülük két katonát (köztük Pálffy altábornagyot és Korondi ezredest) és két rendőrtisztet október 24-én kivégeztek, ahogy a további titkos mellékperekben még nyolc halálos ítélet született, bár nem hajtották végre mindegyiket.

A legenda Rajk utolsó pillanatairól több mint hetven éve szilárdan tartja magát, sőt két változata is ismert.

Egyik változat szerint a kommunizmust és a Szovjetuniót éltetve lépett az akasztófa alá. A másik változat szerint ő, aki még az utolsó szó jogán is részletekbe menően ismerte el bűnösségét, azt kiáltotta: „Nem ezt ígértétek! János, elárultál!”

Ha belegondolunk, mindegyik változat hihető, sőt ki sem zárják egymást, akár mindegyik mondat is elhangozhatott. Hogy az intellektusnak és a tisztességnek jelzi-e bármilyen fokát, hogy valaki még ezek után is hisz a kommunista rendszerben – nos, azt szabad akaratunk és ítélőképességünk szerint dönthetjük el.

„Tudjátok, én Rajkot, mint embert sajnálom. Olyasmiért kellett megszenvednie, amiben teljesen ártatlan volt. Ahogy én is így mentem át a halálfélelem meg a megalázottság minden állomásán. Ez valahogy sérti az ember igazságérzetét, erre nem lehet másként gondolni, mint hogy egy gazemberség, ezt nem tehetné meg egyik ember a másikkal. Én ezt így látom. Bár én nem vagyok különösebben tanult ember…” – mondta mentegetőzve az egykori sofőr, egy jól behűtött Balatoni Világossal a kezében, a frissiben betonozott teraszon.

Már akkor elgondolkodtam rajta, hogy vajon itthon hány száz és ezer, szerte a világon pedig hány százezer és millió névtelen ember mondhatná el ugyanezt? Hányan a tanultak, a karriert remélők, a hatalomra vergődők és hányan a hétköznapok egyszerű, de ugyanúgy jobb életről álmodó emberei közül, akik csak egy rossz korban rosszkor voltak rossz helyen?

Biztosan rengetegen vannak. De valahogy én azóta is a sofőrt sajnálom legjobban.

A szerző jogász