Történelem
199 nap pokol: A Sztálingrádi csata története
1941. június 22-e volt az a nap, amikor Sztálin, a Szovjetunió korlátlan hatalmú diktátora megtanulta, amit már a világ jelentős része addigra a saját bőrén tapasztalt: Hitler adott szava nem ér semmit. Ez volt a nap, amikor elkezdődött a Barbossa-hadművelet (a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót), ami nem csak a keleti front megnyitását jelentette, de a korábban a két nagyhatalom között megkötött Molotov–Ribbentrop-paktumot is semmissé tette. A még 1939 augusztusában, a háború kitörését megelőzően kötött német–szovjet meg nem támadási szerződés, amely Lengyelország felosztásáról is rendelkezett, így semmissé vált, amit a források szerint Sztálin csak nehezen tudott feldolgozni.
A késlekedés
Amíg Sztálin a források szerint napokig szótlanságba burkolózott korábbi szövetségese árulásának a hírére, addig a németek a nyugati fronton már bevált blitzkrieg (villámháború) taktikával elképesztő ütemben láttak neki a szovjet sztyeppe bekebelezésének. Az igazi irányítást ekkor még nélkülöző, vezetőjéhez hasonlóan sokkos állapotban lévő Vörös Hadsereg pedig azon kapta magát, hogy a német csapatok decemberre már megvetették a lábukat Moszkva közigazgatási határán. Hiába volt azonban látható a legendák szerint a Kreml tornya, a németek itt a korábbinál jóval keményebb ellenállásba ütköztek. Sztálin maga már felkészült a legrosszabbra, azonban egy tokiói kémétől megtudta, hogy Japán a haderejét Mandzsúria felé koncentrálja, nem áll szándékában megtámadni a Szovjetuniót. Ezzel biztossá vált, hogy Oroszországnak nem kell két fronton vívnia a háborút, így pedig lehetségessé vált keletről a csapatok átcsoportosítása. Ekkora már beköszöntött a tél is és az utánpótlási problémákkal küzdő, hiányos felszereléssel és ruhával ellátott német csapatokat fokozatosan tolták vissza a tél folyamán a szovjetek a rzsevi csaták során. Ekkor Hitler figyelme már a Kaukázus, de leginkább Sztálingrád irányába fordult.
Egy város, két diktátor
A teljes keleti offenzíva egyik legkardinálisabb kérdése a Kaukázus volt, hiszen a régió olajára a német hadiiparnak addigra már kétségbeesetten szüksége lett volna. Ezt maga Hitler is belátta, és elkezdte csapatait a déli irányba csoportosítani, felkészülve a 1942-es nyári offenzívára, a Fall Blau-ra.
A tervezett nyári offenzívában a német 6. és 17. hadseregek, valamint az 1. és 4. páncéloshadseregek vettek volna részt. A Dél hadseregcsoport, amely 1941-ben elfoglalta Ukrajnát, a támadás megindításához készülődött. Hitler azonban meggondolta magát és csapatait ketté osztotta. Az „A” hadseregcsoport von Kleist parancsnoksága alatt délkeletre, a Kaukázus irányába támadott, azonban most már csak az 1. páncélos- és a 17. német hadsereggel. A „B” hadseregcsoport – a 6. hadsereg (Friedrich Paulus) és a 4. páncéloshadsereg (Hermann Hoth) – új főiránya a keleti lett, a Volga folyó és Sztálingrád városa felé. A „B” hadseregcsoport parancsnoka Maximilian von Weichs tábornok lett. Arra a kérdésre, hogy Hitler miért döntött a város elfoglalása mellett, amikor a Kaukázusban küzdő csapatai biztosításához és a Volga elvágásához bőven lett volna egyéb megfelelőbb hely, a történészek egyszerű választ szoktak adni: a város neve.
Hitler úgy gondolta, hogy mindennél fontosabb, szimbolikus és propagandacélokra is tökéletesen megfelelő győzelmet arathat, ha örök riválisának, Sztálinnak a nevét viselő várost a földdel teszi egyenlővé. Természetesen Sztálinnak ugyanezen okból mindennél fontosabb volt a város megvédése. Meg is született a kommunista propagandamondat: „Nincs föld a Volga mögött”, ezzel pedig Sztálin el is rendelte, aki él és mozog és elbír egy puskát, az nem hagyhatja el a várost, legyen nő vagy férfi, így a civil lakosság is a város védelmére kényszerült.
Az orosz emberek szívével azonban rezonált az anyaföld védelme, így látva a németek keze munkáját a már elfoglalt területeken, önként égették fel saját házaikat, pusztították el jószágaikat, semmit nem hagyva hátra az utánpótlási problémákkal küzdő német hadseregnek. Sztálingrád civil lakossága is tankcsapdákat és árkokat ásott, készülve az elkerülhetetlen ostromra.
A német támadás
Sztálin remekül megérezte, mit jelenthet a lövegeken, légierőn és páncélosokon edződött németek számára a városi harc. A szovjet diktátor jól mérte fel, hogy a németek által használt szofisztikált, több fegyvernem összehangolásán alapuló harcmodor könnyen egy fabatkát sem érhet egy olyan szűk hadszíntéren mint a város. Sztálingrád ostroma ennek ellenére tankönyvi példáját mutatta a német hadviselésnek. A várost 1942 augusztus 21-én először a német légierő a Luftwaffe kezdte bombázni. Az eredmény pedig több mint kétségbeejtő volt. Megfelelő légvédelem és légierő híján Sztálingrád épületeiből csak romok maradtak, ezzel viszont a németek „elvesztették” a gyalogságukat támogató tankjaikat, hiszen ilyen körülmények között sokszor körülményes volt bevetni azokat. A kezdeti időkben a várost sebtében szervezett munkás-zászlóaljak védték. Mindenki, aki nem közvetlenül hadianyagot termelt, puskát kapott és a frontra ment. Az is előfordult, hogy a város harckocsi-gyárában készülő tankokat az összeszerelő munkások félkész állapotban, közvetlenül a futószalagról vezették a pár utcányira lévő frontra, festés, célzóberendezés és egyéb felszerelés nélkül. Augusztus végére a német csapatok kijutottak a Volga partjához, két helyen is, a várostól északra és délre. Az orosz csapatok így folyamatos tüzérségi tűz alatt állva a külvilágtól elzárva csak a Volgán keresztül lassan érkező utánpótlásra voltak utalva. A védelmi erők vezetője Vaszilij Csujkov tábornok azonban rendkívül jól ismerte fel ellenlábasa Paulus gyengeségeit.
„A konyha már a miénk, de a nappaliban még harcok folynak.”
Csujkov kifejlesztette az úgynevezett „ölelő” harcmodort. A szovjet tábornok tisztába volt vele, hogy Paulus nem a közelharc embere, német ellenlábasa a harcoktól távol szeret stratégiát alkotni, és nagyban hagyatkozik a távolsági fegyverekre és a légierőre gyalogsága támogatásában. Csujkov ezért kevés védelmi erejét apróbb csoportokra osztotta és parancsba adta embereinek, hogy tartsák az ellenséget nem messzebb, mint egy gránátdobás. Az ölelési taktikának hála Paulus nem használhatta az általa preferált fegyvereket, hiszen azzal saját embereit is kockára tette volna. A csata innentől, ha lehet még borzasztóbb lett. A város minden házáért, minden gyáráért, minden utcájáért és minden négyzetcentiméteréért véres, elkeseredett harc folyt. Volt olyan ház, amelyben napokig folyt a küzdelem, egy-egy szoba pedig többször gazdát cserélt. A németek külön nevet adtak ennek a számukra idegen harcformának: patkányok háborújának (Rattenkrieg). Ebben a kilátástalanságban születtek olyan keserű viccek is a katonák között, mint például a „A konyha már a miénk, de a nappaliban még harcok folynak.”
Az idegek harca
Az erősítésekkel frissen beérkezett szovjet közlegények átlagosan 24 óráig maradtak életben, és a tiszteknél sem haladta meg ez a szám a 72 órát. A város néhány pontján kiemelkedő veszteségeket szenvedtek el mind a védők, mind pedig a németek. A Mamajev Kurgán nevű, a város fölé magasodó hegy különösen könyörtelen harcok színtere volt, és többször gazdát cserélt. Az egyik helyi ellentámadás során a szovjetek egyetlen nap alatt egy egész hadosztályt (10 000 ember) veszítettek itt. Egy gabonafeldolgozó telepen is emlékezetes csata zajlott: az itt lévő hatalmas gabonasilóban hetekig folyt a harc olyan közelségben, hogy az ellenséges katonák egymás lélegzetvételét is hallották. A két tábornokra egészen elképesztő lelki nyomás nehezedett, hiszen a városból stratégiai jelentőségén messze túlmutató presztizskérdés lett. Paulus nem tudott megszabadulni kényszeres arcideg-rángásától, Csujkov keze pedig ekcémája miatt egy idő után már be volt bugyolálva teljesen. Novemberre Paulus kijutott a folyópartra és a város 90 százalékát birtokolták, ellenben a harcok nem akartak csillapodni.
Vékony jégen
Míg a német B hadsereg minden erejét a város bevételére fordította, egyre inkább kezdtek kiütközni a problémák. Ahogy közeledett a tél és látszólag közeledett a csata is a végéhez, Hitler úgy küldött egyre több és több német katonát a frontvonalra. Ezzel azonban a hosszú utánpótlási vonal védelme a kis létszámú, és rosszul felfegyverzett magyar, olasz és román hadseregre maradt. Ezek a csapatok, ha lehet még rosszabb állapotban voltak, hiszen az a kevés ellátmány, ami érkezett, az mind a városi frontra került. A közeledő tél és a felszerelések hiánya valamint a rossz élelmiszer-ellátottság kikezdte a morált is. A 2. magyar hadsereg, akiknek feladata a Don folyó védelme volt bármi áron, ekkorra már súlyos veszteségeket szenvedett. A hadsereg vezetője Jány Gusztáv 1942 őszén – a hadszíntérre látogató Nagy Vilmos honvédelmi miniszter közbenjárásával – felmentését kérte a kormányzótól, tiltakozásul a német hadvezetés által a magyar hadseregtől megkövetelt, végrehajthatatlanul nehéz feladatok ellen, amelyek mellé a kért támogatást a fegyverzetének és felszerelésének megerősítésére, arcvonal mögötti kiképzésére a hadsereg nem kapta meg a németektől. Kérelmét Horthy elutasította.
A nem várt csapás
Ezen sebezhetőséggel a szovjetek is tisztába voltak. Georgij Zsukov a szovjet stratégia tervezésért felelős tábornok ezért már korábban megkezdte a csapatösszevonásokat a várostól északra és délre. November 19-én a Vörös Hadsereg megkezdte az Uránusz-terv végrehajtását. Vatutyin tábornok parancsnoksága alatt három teljes hadsereg, lendült támadásba. A páncélelhárító eszközök nélkül, a túl hosszú arcvonalon széthúzott román hadsereget a támadó szovjet páncélosok elsöpörték.
November 20-án megindult a támadás következő lépcsője, a várostól délre védekező 4. román hadtestet két szovjet hadsereg támadta meg. A román csapatok órák alatt szétforgácsolódtak.
A szovjet csapatok gyorsan törtek előre nyugat felé, és két nap múlva az északi és déli átkaroló szárny találkozott Kalacs településnél, körbezárva Sztálingrád városát. A találkozásról készített később megrendezett filmfelvétel emblematikus jelentőségű lett.
Kessel
A város körbezárásával megkezdődött az ott maradt 250 000 német és kis számú szövetséges megszálló katona kálváriája a „katlanban” (Kessel). Habár tábornokai már az első pillanattól a kitörést javasolták, Hitlert meggyőzte Hermann Göring, a légierő vezetője, hogy tudja biztosítani a katonák ellátását. A szomorú valóság azonban az volt, hogy a megcsappant szállítási kapacitással rendelkező Luftwaffe csupán a töredékét tudta szállítani a szükséges ellátmánynak. A német csapatok a tél beköszöntével a fagyhalállal és az éhezéssel néztek szembe, miközben a szovjet felszabadító csapatok egyre szorosabbra zárták a gyűrűt a város körül. Decemberben a német csapatok kívülről megpróbálták áttörni a gyűrűt a „Téli zivatar” (Wintergewitter) hadművelet során, azonban ez nem sikerült. A kaukázusi front visszahúzódásával, a Volga befagyásával Paulus és 6. hadsereg helyzete kezdett kilátástalanra fordulni. A téli fagyott folyón a szovjet csapatok utánpótlása jelentősen javult.
Az „igenember” vége
Január 25-ére a németek mind a két repülőteret elvesztették, így lehetetlen volt az utánpótlás és a sebesültek elszállítása. Paulus minden korábbinál rosszabb helyzetben találta magát, azonban még ezen a ponton is megmaradt annak a hűséges „igenembernek” aki egész addigi életében volt. Többen javasolták neki a kitörést, azonban ő ahányszor ezt jelezte az addigra már őrület határán táncoló Hitler felé, az mindannyiszor visszautasította. Paulus pedig nem szegte meg a parancsot, maradt a városban és még egy igen nagylelkű orosz ajánlatot is elutasított. Január 30-án Hitler marsallá léptette elő Paulust, ami egy baljós üzenetet is hordozott. A német történelem során még soha egy marsall sem kapitulált. Az üzenetet látva a leírások szerint Paulus azt mondta: „Nem ölöm meg magam, keresztény ember vagyok.” Az igenember Paulus végül másnap kapitulált, amit végül február 2-án 91 000 további legyengült, sérült, beteg német katona kapitulációja követett. 1943 márciusában semmisítették meg a szovjet csapatok az utolsó ellenállási gócot, ahol azok harcoltak még, akik még hajlandóak voltak Hitler parancsát követni.
199 nap
A világtörténelem leghosszabb folyamatosan zajló csatájának 199 napja alatt rengeteg emberélet veszett oda mind a két oldalon. A szovjet veszteségek akkorák voltak, hogy a hatalom egyszerűen megtagadta a nyilvánosságra hozatalukat, de néhány kutatás legalább egymilliós veszteséggel számol. A tengelyhatalmak közül a történészek szerint mintegy 850 000 ember vesztette életét. Ezen belül a magyar veszteségeket a kutatók nagyjából 120 000-re teszik. Ebben benne vannak azok is, akik fogolytáborba kerültek, de soha nem tértek haza. A 91 000 kapituláló és elfogott német katona közül alig több mint hatezer tért csak valaha haza. A sztálingrádi csata mindenképpen fordulópont volt a II. világháború történetében. Ez volt az első olyan ütközet, ahol a németek megsemmisítő vereséget szenvedtek, innentől pedig hamarosan két fronton kellett a védekező háborút megvívniuk.
