Történelem

Megyerendezéseink

Szent István terjesztette ki az egész országra a vármegyerendszert, amely történeti alkotmányunk és hagyományaink szerves része

A vármegye – megye – hazánk közigazgatásának több mint ezeréves intézménye, története a 10. századra nyúlik vissza. Az államszervezéssel összefüggésben Szent István király terjesztette ki a vármegyerendszert az ország egész területére. Rövid összefoglalónknak azonban nem lehet célja, hogy ezer év gazdag eseménysorozatát bemutassa. Csak a kiegyezést (1867) követő „modern” Magyarország korszakába tekintünk be, az 1876., az 1923., az 1945., végül pedig az 1950. évi megyerendezés főbb intézkedéseit foglaljuk vázlatosan össze.

Megyerendezéseink
Magyarország vármegyéi 1881-ben
Fotó: Facebook

Az 1876. évi átalakítás

A polgári átalakulást (1848) megelőző Magyarország időszaka egy erősen elavult és áttekinthetetlen közigazgatást hagyott a dualizmus korára. Mivel a vármegyéken kívül még számos közigazgatási egység létezett – szék, vidék, mezőváros, szabad királyi város, kerület – igény volt e sokféleség megszüntetésére. További igényként jelentkezett a törvényhatóságok számának csökkentése, adózóképességük kiegyenlítése és a területi aránytalanságok kiküszöbölése.

Miután több tervezet is készült a közigazgatás racionalizálására, Szapáry Gyula belügyminiszter a javaslatát 1873-ban terjesztette az országgyűlés elé. Javaslata azonban megbukott: túlzottan radikális volt. A Tisza-kormány ezért egy mérsékeltebb programot vezetett elő, így születhetett meg az 1876. évi XXXIII. törvénycikk a „Némely törvényhatóság területének szabályozásáról és az ezzel kapcsolatos intézkedésekről”.

Az ország területét ekkor 65 vármegyébe osztották, az összes többi közigazgatási egységet – a törvényhatósági jogú városok kivételével – felszámolták. Az átszervezés leginkább Erdélyt érintette, ahol megszüntették a székely és a szász székeket. Az utóbbi miatt a magyarokra az erdélyi szászok megharagudtak. (Történelmünk során a szék a közigazgatás területi egysége volt az önrendelkezési joggal felruházott népcsoportjainknál, így a székelyeknél, a szászoknál, a szepesi gömörőröknél, a kunoknál és a jászoknál.) Mindennek folyományaként új vármegyéket szerveztek (például Csík, Udvarhely, Háromszék, Brassó), a teljes erdélyi közigazgatás újragondolásának eredményeként pedig másokat egyesítettek (Beszterce-Naszód, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos, Maros-Torda).

Bár kisebb mértékben, az átszervezés más területeket is érintett, ahonnan szintén csak példálózva emelünk ki néhány érdekességet. A Partiumban megszűnt Kraszna vármegye, az Szilágy vármegye része lett. A nagykikindai kerületet beolvasztották Torontál vármegyébe. Kaba települése – más községekkel együtt – Bihartól átkerült Hajdú vármegyéhez. Megszűnt a „Szepesi 16 város kerülete”, azt Szepes vármegye kebelezte be. (Szepes Magyarország egyik legvárosiasodottabb vidéke volt, mégis, a vármegyéhez egyetlen város sem tartozott. A Szepesi 16 város kerülete ugyanis 1876-ig külön törvényhatóságot alkotott, Késmárk és Lőcse, a két szabad királyi város pedig a vármegyétől független volt.)

A közigazgatási reform természetesen nem zárult le egy év alatt: 1881-ben Krassó és Szörény, illetve Abaúj és Torna vármegyék egyesítésével a vármegyék száma tovább apadt 63-ra. A magyar tengermellék (Fiume) viszont végig különálló közigazgatási egység maradt, soha nem tagozták be a vármegyerendszerbe.

Feltételes egyesítések

A trianoni békediktátum (1920) a 63 vármegyéből 33-at hagyott meg, de ezek közül is csak tíz maradt érintetlen. A határ mentén kisebb-nagyobb töredékek, „csonka” vármegyék keletkeztek. Kirívó példa, hogy Ugocsa vármegyéből pusztán száz négyzetméternyi terület jutott hazánknak, a trianoni vonal túloldalára került Tiszapéterfalva határában. Az egymással szomszédos megyetöredékeket az 1923. évi XXXV. törvénycikk összevonta, így 25-re apadt a trianoni Magyarország vármegyéinek száma.

Az összevont vármegyéket egy vármegyének kellett tekinteni, és nevükben a k.e.e. (közigazgatásilag egyelőre egyesített) rövidítést fel kellett tüntetni. Például „Csanád–Arad–Torontál közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék”, Makó székhellyel. Amikor az első bécsi döntéssel (1938. november 2.) visszatért a Felvidék déli része, újabb k.e.e. vármegyéket szerveztek (például Bars és Hont k.e.e. vm.).

Az intézmény azonban további területgyarapodásainkat már nem kísérte. Például Kárpátalja területén – amely több részletben tért vissza a második bécsi döntéssel befejezőleg (1940. augusztus 30.) – részben Kárpátaljai Kormányzói Biztosságot hoztak létre („Ruszinföld”), területének más részét (a magyar és román lakosságú részeket) viszont visszatagozták a megyerendszerbe. Így például a Kormányzói Biztosságon belül Máramarosi Közigazgatási Kirendeltség, de azon kívül Máramaros vármegye is létezett.

Az 1945. évi ideiglenes rendezés

A második világháború végén a fegyverszüneti egyezmény (Moszkva, 1945. január
20.) szerint Magyarországnak a trianoni békediktátum (1920) által megállapított határai­ra kellett visszavonnia csapatait és hivatalait. Az ismét összezsugorodott országterület közigazgatási beosztását a békekötést megelőzően átmeneti jelleggel rendezte az ideiglenes nemzeti kormány (1945. évi 4.330. M. E. számú rendelet).

Ekkor számos vármegyetöredék újból egyesítve lett, így Komárom és Esztergom mint Komárom-Esztergom, Nógrád és Hont mint Nógrád-Hont, Borsod, Gömör és Kishont mint Borsod-Gömör, illetve Szatmár, Ugocsa és Bereg mint Szatmár-Bereg. Egyúttal több vármegye elnevezését egyszerűsítették, Abaúj-Tornának Abaújra, Csanád-Arad-Torontálnak Csanádra, Győr-Moson-Pozsonynak pedig Győr-Mosonra változtatták a nevét.

Gondoskodni kellett továbbá az ismét határon kívül került megyeszékhelyek pótlásáról is, ezért a két háború közötti állapotnak megfelelően Abaúj vármegye székhelyéül Szikszót, Bács-Bodrog vármegye székhelyéül Baját, Bihar vármegye székhelyéül Berettyóújfalut, Szatmár-Bereg vármegye székhelyéül pedig Mátészalkát jelölték ki. A fentieken kívül az 1945-ös megyereform egyéb, a fegyverszüneti egyezménytől független, racionális intézkedéseket is hozott, más kérdés, hogy mit hajtottak végre azokból. Mindazonáltal több rendelkezéséből is a későbbi, 1950. évi rendezés irányvonalait lehet kitapintani.

Azokat az állami hatóságokat és hivatalokat, amelyek minden vármegyében működtek (tanfelügyelőség, államépítészeti hivatal stb.), például Hajdú és Bihar vármegyékre nézve közösen kellett megszervezni Debrecen székhellyel. Ez az intézkedés már felveti, hogy érdemes-e az önálló Bihar vármegyét fenntartani. Másrészt a földrajzi tényezőkre és a közlekedési nehézségekre hivatkozva számos esetben rendeltek el vármegyék közötti területátcsatolásokat. Például Zala megyétől Veszprémhez csatolták át a balatonfüredi járást, ami már előre vetíti, hogy Zala hamarosan elveszíti a Balaton teljes északi partját. Végül, érdekességként említjük meg, hogy Nagy-Miskolcot is – többek között Diósgyőr Miskolc törvényhatósági jogú városba való beolvasztásával – az 1945-ös reform hozta létre, illetve, hogy ugyanez csatolta át Fejér várme­gyétől Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez például Érdet.

Vármegyéből megye

Az 1950. évi megyerendezés elsősorban a tanácsrendszer bevezetését szolgálta, az 1945-ös reform keretei ugyanis arra nem tűntek alkalmasnak. Bár az elveszített második világháború következményeként újból megváltozott államterület a megyehatárok felülvizsgálatát halaszthatatlanná tette, az 1945-ös változtatások voltaképpen csak az 1938 előtti állapotot állították helyre. Igaz, a megyehatárok legkirívóbb észszerűtlenségeinek megszüntetésére is törekedett a reform, számos döntésének végrehajtása azonban nem történt meg. Ugyanakkor időközben két alkotmány is hatályba lépett: ezek közül a második – a Magyar Népköztársaság szovjet mintára kidolgozott alkotmánya (1949. évi XX. törvény) – tette hivatalossá a „megye” elnevezést.

Ám egyetlen volt vármegye és egyetlen új megye területe sem egyezett meg: a magyar történelem talán legátfogóbb megyereformja ugyanis minden megyét érintett. Az alkotmány felhatalmazása alapján az új megyék nevét, székhelyét és területét rendeletben határozta meg a minisztertanács (4.343/1949. [XII. 14.] M. T.). Ezzel a megyék száma 25-ről 19-re csökkent; itt csak a leglényegesebb változtatásokat mutatjuk be.

Az összevonások elsősorban az ország keleti részének megyéit érintették: Borsod és Gömör, Abaúj, illetve Zemplén vármegyék helyett Borsod-Abaúj-Zemplén megye; Szabolcs, valamint Szatmár és Bereg vármegye helyett Szabolcs-Szatmár megye; Hajdú és Bihar vármegyék helyett pedig Hajdú-Bihar megye létesült mint új közigazgatási egység. Csanád vármegye megszűnt, területét felosztották Csongrád és Békés megye között.

Az ország középső részén is jelentős változtatás történt: az egykori Bács-Bodrog, illetve Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye helyén – teljesen új határral – életre hívták Bács-Kiskun, valamint Pest megyét.

Az ország nyugati területén amellett, hogy megszűnt az önálló Sopron vármegye – amelynek területe az új Győr-Sopron megye része lett –, különösen a Balaton térsége érdemel figyelmet. A korábbi Veszprém vármegye nagyjából Balatonalmáditól Siófokig a tó keleti medencéjét ölelte, 1950-től azonban a Balaton teljes északi partja (Keszthelyt is beleértve) Veszprém megye része lett. Ezzel szemben Zala megye a Balaton-partját elvesztette, Somogy megye pedig megkapta a teljes déli partot, Siófokot is beleértve.

Magyarország megyebeosztása alapjaiban ma is az 1950-es reformon nyugszik, bár azóta kisebb változtatások történtek több alkalommal is. Például Zala megye 1978 végén visszakapta Keszthelyt és térségét. Végül vegyük észre, hogy az 1950-es reform sem szakított gyökeresen Trianon örökségével: például Borsod-Abaúj-Zemplén megye elnevezése történeti közigazgatásunk három egykori vármegyéjét idézi fel.

Mi lesz veled, megye?

Megyerendezéseinknek történeti jelentőségük van – abban az értelemben biztosan, hogy ma már nem a megye a legnagyobb egység Magyarország területi beosztásában. Az Országgyűlés 35/1998. (III. 20.) határozata szerint hét régiót alakítottak ki, a hét régió (Észak-Magyarország, Észak-Alföld, Dél-Alföld, Közép-Dunántúl, Nyugat-Dunántúl, Dél-Dunántúl, illetve Közép-Magyarország) három nagyrégióba – országrészbe – (Alföld és Észak-Magyarország, Dunántúl, valamint Közép-Magyarország) illeszkedik. Minden régióhoz három megye tartozik, kivéve a közép-magyarországit. (A Kormány 2013/2015. [XII. 29.] határozatának megfelelően a Közép-Magyarország régió kettévált Pestre és Budapestre, amivel a régiók száma nyolcra emelkedett.)

A kormány 2006-ban törvényjavaslatot dolgozott ki a megyerendszer régiókkal való felváltására, ezt azonban az Országgyűlés nem támogatta. Nem kívánunk állást foglalni a megye vagy régió kérdésében, pusztán megjegyezzük, hogy rendkívül érdekes kutatási téma lesz a jövő generáció közigazgatás-történészeinek, hogy korunk miként próbálja meg egyeztetni a modern gazdasági élet szempontjából kétségkívül racionálisabbnak tűnő régiót a megyével, amely viszont történeti alkotmányunk és hagyományaink szerves része.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink