Az Aranybulla a Horthy-korszak szemében

Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy a király által kiállított oklevél meghatározó fontosságú dokumentum, amelyre később is sokszor hivatkoztak, mint ahogy például az Nagy Lajos 1351-ben kiadott dekrétuma esetében történt. E tényekkel tisztában volt a száz évvel ezelőtti magyar közvélemény is, ezért érdemes felidéznünk, hogy milyen gondolatok jelentek meg ekkoriban a dokumentummal kapcsolatban.

Az Aranybulla kiadása kapcsán rendszeresen megjelenő toposz volt, hogy II. András gyenge kezű uralkodóként vezette az országot. Jóllehet, a király a dokumentum kiadásakor már 46 éves volt, sok helyen fiatal monarchaként írtak róla. Hasonlóan gyakran olvasható, hogy II. András „jámbor emlékű” volt. Mindebből már jól látszik, hogy IV. Károly 1922. évi balsorsa sok tekintetben tükröződött a vonatkozó munkák elkészítésénél. Károly 1922. április 1-jei tragikus halála kapcsán többen megjegyezték, hogy az 1916. december 30-án letett koronázási esküje alapvetően szintén az Aranybullára visszavezethető igényeket tartalmazta, vagyis hogy a király alkotmányos kötelezettségét teljesíteni fogja.

Természetesen a magyar alkotmányosság egyik sarokkövének tekintett Aranybulla leginkább azért keltette fel a közvélemény érdeklődését, mert abból jól levezethető volt a Horthy-korszak állami berendezkedése, vagyis a király nélküli királyság státusza is. Paradox módon tehát a félautokráciának tekintett akkori magyar állam épp az oklevélből kiolvasható demokratizálási tendenciákra figyelt fel, illetve ekként értelmezte azokat.

Hangsúlyosan jelent meg a nemzet ellenállási jogának kérdése, amely ismét az igen komplex, 1918-at követő államformaváltások helyzetét is jellemezte. Trianon árnyékában fontos üzenete volt annak, hogy „igazsága keresésétől senki el nem utasítható”, és igen aktuális üzenetet hordozott, hogy „az alattvalók passzív ellenállással a törvénytelenségeknek ellenszegülhetnek”. A király és nemesei közötti hétszáz évvel korábbi vita ekként a nemzet össznemzeti jogával fonódott egybe, hiszen az önkény és igazságtalanság ellen való fellépésre a magyar revízió sarokköveiként tekinthettek.

Fontos üzenet volt a száz évvel ezelőtti közvélemény számára, hogy ezt a harcot olyan sikerrel lehet megvívni, amely évszázadokra meghatározhatja a nemzet életét. Az ellenállási jog elemzése során nagy hangsúlyt kapott, hogy a Habsburgok 1687-ben elvették azt, mivel a korszak nemzeti közhangulatába mindez jól illeszkedett. Ne felejtsük, hogy csak fél évvel vagyunk az 1921. évi XLVII. törvénycikk parafálása után, amely megfosztotta Károlyt uralkodói jogaitól, és lényegében detronizálta a dinasztiát. Némileg anakronisztikus értelmezésnek tekinthető, de – a ne-mesi alkotmány alapját jelentő – Aranybullára az ország minden rangú lakosságának jogot biztosító oklevélként hivatkoztak, amely „alkotmányunknak demokratikus alapon való haladását jelenti”.

Mindemellett több jogtudós hangsúlyozta, hogy az Aranybulla megakadályozta „a hűbériségnek nyugat-európai mintára való átültetését, és éreztette a magyar nemzet erős közjogi felfogását rendi alkotmányunk kialakulásában”. E tény miatt sokan úgy vélték, hogy az Aranybulla nem pusztán párhuzamos dokumentuma volt az angol Magna Chartának, hanem sokkal nagyobb jogkiterjesztést biztosított, mint az 1215-ben kiadott angol dekrétum. Ballagi Aladár professzor nem véletlenül állapította meg, hogy az Aranybulla „egy sorba állít bennünket a világ legalkotmányosabb nemzeteivel”. Nem nehéz felismerni e sorok mögött a Nyugattal szembeni erős ellenérzéseket, valamint a Zrínyi által felállított „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók” tézisét. Mindezeket Trianon friss tapasztalata is táplálta.

A korabeli jogtörténészek keresték a Szent Korona-tannal való kapcsolódási pontokat is. Bruckner Győző jogtörténész, egyetemi magántanár egy írásában megállapította, hogy „a Szent Korona-tan közjogi jelentőségének csíráit is résziben az Aranybulla erős közjogi szellemeiben kell keresnünk”. Érvelése szerint az oklevél az addig csak szóbeli eljárásjogot szentesítette, amely lehetetlenné tette azt, hogy „nálunk a királyi hatalom tartósan abszolutisztikus jelleget öltsön, és korlátlanná váljon”.

Visszatérő hivatkozási pont lett, hogy II. András ígéretet tett az oligarchák visszaszorítására, az önkényeskedések felszámolására – itt érezni lehet az 1918–19. évi „forradalmak” negatív tendenciáira, különösen is a proletárdiktatúra jogszűkítő gyakorlatára és önkényére való utalást. Bruckner megállapította, hogy „az Aranybulla, bár kirívó benne a nemesi kiváltságok és szabadságok biztosítása, mégsem teljesen exkluzív jellegű, mint amilyen természetű volt a proletárdiktatúrás rendszer, mert amaz a nemesek jogain kívül figyelemben részesítette a más társadalmi rétegek köz- és magánjogait is”.

Ezen értelmezéssel természetesen az 1919. évi jogfosztásokra adandó pozitív válasz igényét is jól lehetett argumentálni. Mi több, annak az igénye is megjelent, hogy a magyar Nemzetgyűlés lényegében egy hasonló alaptörvényt alkothasson, mint amit a II. András által kiadott dokumentum jelentett: „Bár adná az Ég, (…) hogy a [képviselők] megalkothassák, ősi alaptörvényünk rendelkezéseinek figyelembe vételével, az egységes és feltámadt Magyarország új Aranybulláját egy nálunknál boldogabb és szerencsésebb nemzedék számára.” Mindent összevéve megállapítható, hogy az Aranybulla kiadásának 700. évfordulója a korabeli jogtudósok által felállított „magyar királyi köztársaság” tézisét erősítette, egyúttal a Szent Korona-tanra is reflektált.

Az Aranybulla egyik ismert rendelkezése kizárta a zsidókat és muszlimokat fontos gazdasági tisztségek viseléséből – reagálva mindezzel a gyakran uzsorakölcsönökre épülő finanszírozási helyzetre. Annak ellenére, hogy mindennek komoly antiszemita éle volt, a száz évvel ezelőtti vélemények nem emelték ki a dokumentum ezen tartalmát, sőt mi több, inkább tompították annak szerepét. A korábban már idézett Bruckner találó megállapítása szerint: „Az Aranybulla ezen visszaélésekre keresztény politikával válaszolt, míg mi a világháború konjunktúrás zsidói­val szemben csak keresztény kurzust tudtunk csinálni.”

Érdemes megjegyeznünk, hogy a kor antiszemita közhangulata ellenére effajta önkritikus mondatok jelenhettek meg a sajtóban – mindent összevéve a korabeli visszaemlékezések egyáltalán nem tükrözték azt a képet, amely bennünk élhet a kora-Horthy-korszakkal kapcsolatban.

Talán erre is reflektálhatott a magyar történelem egyik legkiválóbb középkorásza, Fraknói Vilmos püspök, amikor így fogalmazott az oklevéllel kapcsolatban: „Az Aranybulla kiadása olyan momentum, mely döntő fordulatot jelent a magyar nemzet – történelmében megújhodott – élete felé. Halhatatlanságának tanulságokban gazdag hétszáz éves évfordulóját nagy, szép és egyetértő ünneppel kellene megülnünk. Szomorúság és fájdalom nekünk, jobb idők itt maradt magyarjainak, hogy erre nem képes a mai megtört és megfogyatkozott trianoni Magyarország.”

Az eddigiekből is láthatjuk, hogy az Aranybulla kiadásának 700. évfordulója kiemelten foglalkoztatta a magyar közvéleményt, és az oklevél hatását, következményeit a kor kihívásainak megfelelően értelmezték. Mindennek révén az évforduló egyfajta alkotmányossági ünneppé is vált, amely fontos pozitív üzeneteket hordozott egy máskülönben igen kritikus időszakban. A jelen feladatait ma sem tudjuk jobban megfogalmazni, mint ahogy Bruckner tette száz évvel ezelőtt: „Illő kiadatásának hét évszázados évfordulója alkalmával megemlékeznünk az Aranybulláról, hogy a mai alkotmányunkban biztosított személyes szabadságaink és közintézményeinknek, amelyek az Aranybullából fakadtak, illetőleg annak szellemében kifejlődtek, méltó sáfárjai legyünk”.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa