Vérengzés Abrudbányán

Tény, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségei közül elsősorban a szerbek és a románok hajlottak legkevésbé a békés tárgyalásokra és a konstruktív megegyezésekre – szinte azonnal az erőszak és a brutalitás talajára léptek. Az elfogultság ómene nem minket terhel; a megkérdőjelezhetetlen igazságot mondjuk csak ki. Ez, mint cseppben a tenger tükröződött abban, ami Abrudbányán, Verespatakon, Zalatnán, Nagyenyeden és még legalább kéttucatnyi magyarlakta településen történt.

Természetesen maguk az események nem az abrudbányai főtéren kezdődtek. Kolozsvárott az 1848. május 30. és június 18. között ülésező erdélyi országgyűlés kimondta ugyan Erdély és Magyarország unióját, ezen azonban nem volt teljes sem a román, sem a szász etnikum képviselete. Ők nem ismerték el az erdélyi országgyűlés határozatait, a románok pedig előbb Topánfalván, majd Balázsfalván tartott gyűlésük nyomán elhatározták, hogy szembeszállnak a magyarokkal. Vezetőik kezdettől a huszonnégy éves Avram Iancu és a huszonhét éves Ioan Buteanu voltak.

Érdemes néhány mondatban megemlékeznünk e két kulcsfiguráról, mert a magyar köztudatban máig primitív és műveletlen, félvad „mócokként” szerepelnek – holott ebből semmi nem igaz. Mindkettő művelt, jogvégzett ember volt, és teljes egészében magyar környezetben, a magyar oktatási rendszerben, a magyar társadalomban szocializálódott. Iancu Kolozsvárott végzett jogot, majd Marosvásárhelyen törvényszéki írnokoskodott, Buteanu Nagybányán és Nagykárolyban járt iskolába, szintúgy jogot végzett, és ő is jó darabig volt Marosvárás­helyen írnok.

A gyújtó hatású balázsfalvi gyűlés után Iancu megszervezett egy olyan felkelőcsapatot, amely minden idők forradalmaira jellemző: egy, a vezérhez feltétlenül hű, elsősorban katonai tapasztalatokkal rendelkező fegyverforgatókból álló mag, a zömöt azonban az állandóan változó, de önmagát mindig kipótló sokaság képviselte. Rájuk épp az ellenkezője volt igaz, mint ami a vezérükre: írástudatlan, tökéletesen műveletlen, a világ dolgaiból csak igen keveset felfogó, alacsonyan szocializált tömeg volt. Ez a fegyelmezetlen sokaság már Iancu számára sem volt kézben tartható, pedig kezdeti szándékai szerint ők békésen, fegyvereikben bízva tiltakoztak volna a megkérdezésük nélkül hozott rendelkezések – nem is annyira a Magyarországgal való unió, sokkal inkább a jobbágyság és a feudális viszonyok ellen. Követeléseik méltányosak és igazságosak voltak, a vezetők szándéka szerint nemzetiségi „felhangok” nélkül. Azonban az események valami egészen mássá fajultak.

A balázsfalvi román gyűlés 1848. május derekán volt, Iancu emberei pedig már október 14-én elkövették az első magyarellenes pogromot.

A sor hosszú, a történtek pedig elborzasztók és vérlázítók. Felesleges felsorolni az összes helyszínt, az összes öldöklést és az összes áldozatot. Ami történt, az megemészthetetlen, megmagyarázhatatlan és megbocsáthatatlan. Nem lehet vele megbékélni.

Nézzük azonban az érem másik oldalát, hiszen a korrektség ott kezdődik, hogy a saját tevékenységünket is mérlegre tegyük.

Élt akkoriban egy Hatvani Imre nevű ügyvéd, aki a forradalom lázában szabadcsapatot szervezett, noha semmiféle katonai képzettsége nem volt. Már 1849 januárjában sikerült Kossuthot megnyerni a tervének: körülbelül ötszáz emberből szervezett szabadcsapatot. Tevékenységük döntően Erdélyben folyt, noha Hatvani messze volt attól, hogy akár csak felületesen ismerje az erdélyi viszonyokat – elsősorban pedig az ottani realitásokat. Ahogy ez lenni szokott, sokkal több kárt okozott az ország és a forradalom ügyének, mint amennyi hasznot hajthatott volna. Az ő emberei is egészen biztosan követhettek el atrocitásokat, Abrudbányán legalábbis bizonyosan. Azonban a történelmi és büntetőjogi felelősség távolról sem csupán az övé. Ebben osztozik néhány saját, mértéket vesztett emberével és Avram Iancu román népvezérrel. No meg azzal a több száz románnal, akik ebben az időszakban válogatás nélkül lemészároltak legalább ötezer magyar embert, köztük nőket, gyermekeket, öregeket – bár fegyvertelen férfiak legyilkolása semmivel sem kisebb bűn.

Abrudbányát említettük, hiszen az események ott csúcsosodtak ki, 1849. május 9-ével. A „sorozat-tömeggyilkosság” ugyan nem kriminalisztikai kategória, mégis világosan felismerhetők bizonyos összefüggések az ugyanabban a földrajzi térségben, ugyanabban az időszakban elkövetett tömeggyilkosságok között. Elsősorban az, hogy ezek szinte mindig etnikai indíttatásúak.

A honvédség erdélyi harcai 1849 tavaszán javában folytak a császáriakkal, hadiállapot volt, ennek megfelelő rendkívüli törvényekkel. Hatvani Imre bevonult a románok által veszélyeztetett Abrudbányára, és a főtéren ígéretet tett a lakosságnak, hogy megvédi a várost. Időközben a magyar kormány által küldött, román nemzetiségű országgyűlési képviselő, Ioan Dragos is igyekezett megegyezésre jutni a felkelők vezetőivel: Iancuval, Buteanuval és Petru Dobrával. Létre is jött egy nyolcnapos fegyverszünet – amit aztán éppen Hatvani sértett meg. A következmények végzetesek lettek: a románok közül sokan odavesztek, az elfogott Ioan Buteanut Hatvani később felköttette, míg Dobrát felkoncolták Hatvani szabadcsapatának tagjai.

Innentől már az indulatoké volt a főszerep. A románok megtámadták a közeli, védtelenebbnek látszó Verespatakot, magyar lakóit szinte teljesen lemészárolták, a köz­séget felgyújtották. Utána már Abrudbánya következett.

A magyarok tűzfegyverekkel védekeztek, de tudták, hogy hamarosan elfogy a lőszerük. Hatvani a város evakuálásáról döntött, de a katonákból és menekültekből álló menetoszlop elakadt a már akkor sem éppen sztrádaminőségű utak miatt, másrészt a románok felfedezték őket, és az oszlopot folyamatosan támadták. Az eleje nagyrészt megmenekült, az erősen megtizedelt visszamaradottak azonban úgy döntöttek, hogy visszatérnek a városba. Vesztükre, mert Abrudbányán már Iancu fékevesztett, az alkoholtól és gyilkolástól megrészegült emberei voltak az urak. Már addig is elég vér száradt a kezükön; csak az egyik pincébe betörve az ott menedéket remélő mintegy harminc magyarral végeztek. A visszatérőket mind egy szálig lemészárolták, nemre és korra való tekintet nélkül. A református és az unitá­rius pap az elsők között lelte halálát, a románok vadásztak a „nadrágos emberekre” és a nemesekre. Ekkor vált közös történelmünk mártírjává Ioan Dragos is, akit a felkelők árulónak kiáltottak ki. Megérdemelné, hogy jobban őrizzük és ápoljuk az emlékét.

Akkor még senki nem tudhatta, hogy mindez csak a rémdráma első fejezete volt. Hatvani utolsó végzetes tévedése egy héttel később történt. A megmenekült magyarok egy részével visszatért a városba, ahol a lerombolt és felgyújtott házak mellett az utcákon heverő több száz holttest fogadta. A mozgolódás hírére a románok újra támadtak, és rövid harc után Hatvani ismét a kivonulás mellett döntött – és katonai képzettség híján ismét ugyanazt a hibát követte el. Ezúttal más irányba, Zalatna felé akart kitörni a városból, de az oda vezető utakat már megszállták a románok. A kocsisort megint megtámadták, és csak annak volt esélye a menekülésre, akinek lova vagy fegyvere volt. A szekereken utazó védtelen nőknek és gyermekeknek esélyük sem maradt: a románok valamennyiüket lemészárolták.

Abrudbányán legalább kétezer magyar esett a korai, kegyetlen és méltatlan halál martalékául. Mindezt végigolvasni is szörnyű. Különösen abban a tudatban, hogy ezt bő fél évszázaddal már megelőzték Horea és Closca bandáinak ugyanilyen szörnyű tömeggyilkosságai. Megelőzte már 1848 októberében a zalatnai, 1849 januárjában a nagyenyedi vérengzés, aztán követték az 1916-os román betörés idején a székelyföldi tömeges kivégzések, utána 1918–19-ben a köröstárkányi, az apátfalvi, a fegyverneki és a hódmezővásárhelyi tömeggyilkosságok, aztán 1944 őszén Szárazajta és még majd tucatnyi település, aztán 1990-ben a marosvásár­helyi magyarellenes pogrom… Soroljuk még? Lenne mit!

Mindannyiszor románok voltak a gyilkosok és magyarok az áldozatok. És még egy közös szál: soha senkit nem vontak mindezekért felelősségre. Soha, senkit. Ez tény, és mint ilyen, makacs dolog. Ilyenkor látszik csak, mennyire…

Hatvani a fegyverletétel után kimenekült az országból, de visszatért, hogy újabb felkelést robbantson ki. A császáriak elfogták, a börtönben éhségsztrájkba fogott, és 1856. március 15-én halt meg. Avram Iancut állítólag a lelkiismerete kínozta, ezért nem talált már soha önmagára. Alkoholista csavargóként végezte.

Önmagát kínálja a kérdés, hogy ezek után volt-e, lehetett-e bármilyen megbékélés a magyarság és a románság között Erdélyben. Pedig a megbékélés gondolata szép és követendő, hiszen sebeket gyógyít, és előre mutat. Azonban előbb-utóbb szembetalálkozunk a felismeréssel: kinek kell itt megbékélnie és mivel? Márpedig megbékélni nekünk kellene azzal, hogy több ezer egykori honfitársunkat válogatás nélkül gyilkolták halomra.

Ki tudja, még talán így is menne a megbékélés – ha elhangzana bármilyen bocsánatkérés. Ez azonban nem történt meg, és a valósággal olyan sajátos viszonyt ápoló nemzetnél, mint a román, valószínűleg nem is fog. Ettől függetlenül a megbékélésen folyamatosan dolgoznia kell mindenkori politikai vezetőinknek. Hogy miért? A válasz a lehető legegyszerűbb: azért, mert nincs más lehetőség.

A történelem valóban nagy tanítómester. Évszázadok múltával is ad megoldásra váró házi feladatot.

A szerző jogász, író