Történelem
Egy diktátor halála
A második világháború utolsó napjaiban, 1945. április 29-én itt lógott fejjel lefelé annak az embernek a holtteste, akit addig legalább két évtizeden keresztül félistenként imádott egész Itália. Nem volt egyedül, mellette ugyanígy fejjel lefelé lógott szeretője, Clara Petacci és még öten pártjának és rendszerének magas rangú tagjai közül. Az őket körülvevő nép köpködte, rugdalta a holttesteket, egy asszony öt pisztolygolyót eresztett Mussolinibe.
Akit, amíg élt, Il Ducének, A Vezérnek neveztek.
Bármennyire sok bűne volt ennek az embernek, valahogy mégis szánalommal vegyes viszolygással nézzük a róla készült utolsó képeket. Ennél még Hitlernek is különb vég jutott.
Ha megpróbáljuk megérteni, mi vezetett idáig, mélyen kell megmerítkeznünk a néplélek rejtelmeiben. Meg kell értenünk, hogy a kritikátlan rajongás sosem teljesen őszinte; a nép értékeli a jó vezetőt, de következmények nélkül semmit nem lehet ráerőszakolni. Az egyes ember pedig nem válhat istenné, sem félig, sem teljesen. Az ember csak ember marad.
Benito Mussolini ezeket az egyszerű igazságokat sohasem fogta fel. Pedig konspiratív és elemző elme volt, kitűnő intellektussal és kellően lenyűgöző személyiséggel.
A rendszerváltás előtti időkben szinte kötelező volt párhuzamot vonni Hitler és őközötte, pedig a Führerrel ellentétben a Duce az első világháborúban győztes ország gyermeke volt, kiegyensúlyozott (részben értelmiségi) családi háttérrel, a nőkkel szemben sosem voltak komplexusai, és egyáltalán: egy makkegészséges, őserejű macsó volt. Ráadásul hiába volt csak hat évvel idősebb Hitlernél, a hatalomban utcahosszal előzte meg; amikor Hitler 1933-ban német kancellár lett, Mussolini már több mint egy évtizede volt Olaszország miniszterelnöke.
A Hitler-életrajzokkal ellentétben Mussolini-életrajzból egyáltalán nincs túlkínálat a magyar könyvpiacon. A jelenleg elérhető legátfogóbb művet Ormos Mária írta róla, de a leginkább szubjektív írás Margherita Sarfatti tollából való. Utóbbi 1927-ig (ekkor adta ki először a könyvét) taglalja a Duce életútját és személyiségét. Szubjektivitását pedig az is garantálja, hogy írója évekig Mussolini szeretője volt...
Mindenesetre tanulságos Mussolini mindkét életszakasza: az is, ami az Olaszország feletti teljhatalom megszerzéséig tartott, és az is, ami a teljhatalmú diktátort egészen a milánói Esso-benzinkútig vitte. Az első, amit észreveszünk, hogy Mussolini – Hitlerrel megint csak ellentétben – többször is drasztikusan változtatott a nézetein. A mai napig nehéz eldönteni, hogy mindez egyfajta „eszméléstörténet” volt-e, vagy egyszerűen csak a hatalom megragadásához vezető út állomásait látta benne.
Az első fasiszta állam (mert nem Németország volt az!) megalkotója, bármily meglepő, harcos balosként kezdte. Meggyőződéses szocialista kovácsmester édesapja és férjével nyilván egyetértő tanítónő édesanyja hatására ő is ebbe az irányba orientálódott; bár pontosabbak lennénk, ha irányként az anarcho-szocialista eszméket jelölnénk meg. Nehezen kezelhető gyerek és még nehezebben kezelhető fiatal volt, több oktatási intézményből kirúgták, végül tanítóképzőt végzett,
de a közoktatásban talán ha egy évet dolgozott. Svájcba utazott, ahol Angelika Balabanova, a hasonló eszméket valló orosz forradalmárnő hatása alá került – valószínűleg nem csak eszmei síkon.
Svájcban tehetséges újságíróként és szervezőként tartották számon. Azonban egy idő után hazatért, és éppen ekkor került egyre távolabb a marxizmustól, az internacionalizmustól és a munkásság felszabadításának marxista stratégiájától. Sokan és sokféleképpen magyarázták pálfordulását, ám ennek oka minden bizonnyal az volt, hogy felismerte: a marxizmust csak egy viszonylag szűk emigránscsoport vallja magáénak, a nemzeti gondolat talaján való megújulás eszméje azonban a legszélesebb tömegekhez talál utat.
Olaszországban letöltötte katonaidejét, aztán tanítóskodott, de ismét nem sokáig. Az olasz szocialisták az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Trientbe (Trento) küldték, ahol átvette és – már egyáltalán nem marxista szellemben – felvirágoztatta a helyi munkásújságot. A Monarchia békéjének éber őrei azonban letartóztatták, és a börtönben megkezdett éhségsztrájkja után hamar áttették a határon.
Sajátos módon ez csinált belőle hőst. Odahaza Mussolini eljátszhatta az üldözött olasz hazafi szerepét, és az alakítás kitűnően sikerült. Különböző városokban volt a szocialisták szervezőtitkára, és remekül oldotta meg a párt helyi újságjainak szerkesztését is. Egy idő után – hinnénk-e? – a szocialista országos pártlap, a baloldali „lapok lapja”, az Avanti főszerkesztőjévé avanzsált.
Mussolini gyors felemelkedéséhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy – ismét Hitlerrel ellentétben – ő kitűnően és szívesen írt. Cikkeivel pillanatokon belül szerzett országos ismertséget; neki nem volt szüksége sem „sörpuccsra”, sem zsúfolásig megtelt sportcsarnokokra.
Persze ez utóbbiak ideje is eljött.
Kitört az első világháború, és Olaszország hadba lépésekor Mussolini önként jelentkezett katonának, és két évet volt a fronton, 1917-es sebesüléséig. Ekkor már egészen határozottan fordult szembe a marxizmussal: élesen kritizálta az oroszországi forradalmat és a bolsevikokat. Tömegbázisként neki már nem a munkásságra, hanem a polgárság alsóbb rétegeire volt szüksége, ami Olaszországban kimondottan számottevő volt, és akiket jól megismert a háborúban. Mussolini számára a nemzeti gondolat uralkodóvá válása, az erőteljes ipari fejlődés preferálása és a szociális intézkedések radikális reformja együttesen eredményezte az új világnézet nevén nevezését.
Bizony, a „nemzeti szocializmus” kifejezést távolról sem Hitler ötlötte ki. Ezt az Avanti egykori főszerkesztője, Benito Mussolini használta először.
Az első világháború utáni szociális feszültségek kezelésére a kereszténydemokrata kormány teljesen képtelennek bizonyult. Ezzel eljött Mussolini ideje: 1919-ben megalakította mozgalmát, amelynek nevében – Fasci di combattimento, azaz Csatabárd – már ott a fasizmus nevét adó fascio is. A szó római eredetű, az összefogott rőzsenyaláb (fasces) szimbolikája egyértelmű: az egyes vessző könnyen törik, de a vesszőnyaláb törhetetlen és hajlíthatatlan.
Szervezőkészségének köszönhetően gyorsan felállította rohamcsapatait (squadra), kiépítette országos párthálózatát, az ipari fejlődést előtérbe helyező politikája miatt pedig maga mellett tudhatta az olasz nagyiparosokat is.
Tehát a rohamosztag és az országos párthálózat sem Hitler találmánya volt. Ahogy a nagytőkének a fasiszta mozgalom mellé állítása sem.
Mussolini 1921. október 31-én számos nagyváros után rohamcsapataival hatalmába kerítette Rómát is, ahol demonstratív díszszemlét tartottak – ez volt a híres marcia su Roma. A király miniszterelnökké nevezte ki, hiszen pártja ekkor már parlamenti párt volt.
Benito Mussolini tehát ugyanúgy legitim, törvényes vezetőként került hatalomra, mint Adolf Hitler. És ezzel ugyanúgy meg is szűnt a törvényesség.
Pár év alatt kiépítette a totális diktatúrát: meggyilkoltatta vagy bebörtönöztette politikai ellenfeleit, feloszlatta a parlamentet, és rendeleti kormányzást vezetett be. Amellett, hogy ő volt a miniszterelnök és a fasiszta pártelnök, még a szakminisztériumok közül is sokat személyesen vezetett. A sajtó, a rádió és a filmgyártás a fasiszta propaganda szócsövévé vált. A közoktatást a fasiszta ideológia uralta. A szakszervezeteket felszámolták. Európa először tapasztalhatta, milyen egy totális diktatúrán alapuló társadalom.
Hitler ekkortájt jött ki a börtönből, a Mein Kampf pedig hamarosan megjelent...
A félbemaradt szociális reformok miatt a mélyben mindig is forrongó elégedetlenség, a többmilliós egykori baloldali szavazótáborból kikerülő és a hozzájuk csatlakozó politikai ellenfelek féken tartása egyelőre gyerekjáték volt. Mussolini ekkor vált százezres tömegek előtt teátrálisan szónokló félistenné, csalhatatlan prófétává. Vajon mindez eleve ott rejtőzött a személyiségében, vagy az önmaga kreálta mozgalom és rendszer hozta ki belőle? Valószínűleg mindkettő igaz.
Azonban az ekkor megindított, nagy veszteségekkel járó hadjáratok, a kezdetben sikeres gazdaságpolitika idővel bekövetkező csődje, elsősorban pedig Olaszország sorsának a sokkal erősebb Németországhoz kötése, ugyanakkor a Római Birodalom felélesztésének víziója már magában hordozta bukásának csíráit. A csökkenő népszerűséget erősödő terrorral kompenzálta, a katonai sikertelenség azonban végzetes volt: a németek nyugati offenzívájával egy időben megtámadott Görögország elleni hadjárat az olasz hadsereg tökéletes csődjének bizonyult.
A vesztes háborúk sosem tettek jót az államvezetőknek. Mussolini ellen 1943. július 24-én részben addigi követői szerveztek puccsot, eltávolították a hatalomból, és csak német segítséggel, Otto Skorzeny híressé vált kommandós akciójával sikerült kiszabadítani a fogságból. Hiába állt véres bosszút (kezdettől vele tartó harcostársai közül is sokakat kivégeztetett), régi hatalmát már sosem szerezte vissza. Az Olaszország északi részére korlátozódó fasiszta bábállam, a Salói Köztársaság vezetése jutott csak neki. Az Itáliában partra szálló és feltartóztathatatlanul előrenyomuló szövetségesek elől 1945. április végén menekülni próbált, de 27-én, már a svájci határ közelében, a Comói-tónál fekvő festői Dongo városkában kommunista olasz partizánok fogták el – és ez lett a végzete.
Ma is áll a kőfal, ahol másnap, 1945. április 28-án a közeli Giulino di Mezzegra faluban Walter Audisio, a partizánosztag vezetője egyetlen sorozattal végzett a Ducéval és a vele együtt menekülő, mellőle tágítani nem akaró szeretőjével, Clara Petaccival. Ugyanezen a napon még tizenöt magasabb rangú fasiszta funkcionáriust végeztek ki; öten közülük másnap, április 29-én, a Ducéval és a szeretőjével együtt ott lógtak a milánói Esso-benzinkút portálján.
Egy nappal később a szovjet rohamcsapatoktól körülvett berlini bunkerében Adolf Hitler frissiben feleségül vett barátnőjével, Eva Braunnal együtt öngyilkosságot követett el.
Így ért hát véget Benito Mussolini élete, diktátorsága és félistensége.
Sok ember élete száradt a lelkén közvetlenül és közvetve is: több politikai ellenfelét meggyilkoltatta, és a már recsegő-ropogó rendszerét menteni akaró paranoiás intézkedései is sok ártatlan életet követeltek. Ehhez járultak még a teljesen felesleges, katonailag is nehezen indokolható háborúk áldozatai. A szerző jogász, író
