Történelem

Merénylet Lincoln ellen

Abraham Lincolnról a történelemben akár alapfokon jártasok mindenképpen tudnak annyit, hogy amerikai elnök volt, aki felszabadította a rabszolgákat, és hogy meggyilkolták. Néhányan még azt is tudni vélik, hogy „valami színész” volt a gyilkosa. A lényeggel valóban tisztában vannak.

Merénylet Lincoln ellen
Egykorú ábrázolás John Wilkes Booth tettéről
Fotó: Wikipedia

Lincoln az Amerikai Egyesült Államok tizenhatodik elnökeként 1862. január 1-jén írta alá az emancipációs törvényt, amely felszabadította és amerikai polgárokká tette a fekete rabszolgákat. Az amerikai polgárháború végén, 1865. április 14-én este, a washingtoni Ford Színházban lőtte le John Wilkes Booth – aki valóban színész volt, de a manapság dívó „celeb” kifejezés is illik rá. Abraham Lincoln a már mai értelemben vett, modern polgári demokrácia hőse és mártírja volt, a meggyilkolása pedig az egyik legszégyenletesebb és legostobább merénylet volt az emberiség történetében.

A rabszolgatartó déli és a rabszolgatartást ellenző északi amerikai államok négy évig tartó harca példátlan vérontást hozott, a hadtörténészek többsége szerint az amerikai polgárháború volt az első modern háború. Ennek kitörése előtt az 1861-ben megválasztott – aztán 1865 márciusában újraválasztott – Lincoln országa a háború végére teljesen kivérzett, jó része romokban hevert, a katonasírokban több mint hatszázezer elesett katona nyugodott. A „járulékos veszteség” (sebesültek, árvák, betegek, menekültek) számát máig csak becsülni tudjuk, de az elesettekének akár tízszerese is lehetett: a következő évszázad tragédiái előrevetítették árnyékukat. A modern emberi történelemben ilyen kataklizma addig még egyetlen országot sem sújtott.

Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Amerika egyik legismertebb színésze, a huszonhét éves John Wilkes Booth igazi 19. századi idealista volt. Annyiban sem lógott ki a sorból, hogy idealizmusába bőven belefért a fehér felsőbbrendűségen és a rabszolgatartás jogosságán alapuló világszemlélet. A Délt is snájdig, lovagias úriemberek és igazi kifinomult úri hölgyek verőfényes világaként látta, amit most legázoltak Észak olajos melósai és a felszabadított négerek hordái.

Ugyan sosem derült ki, miért nem állt be a konföderációs hadseregbe, és miért nem harcolt az eszményeiért, ám ahogy közelebb került a Dél veresége, annál komolyabban foglalkozott a „nagy tett” gondolatával. Ez pedig az lett volna, hogy elrabolja Lincoln elnököt – ám Lee tábornok, a déli erők főparancsnoka 1865. április 9-i fegyverletétele után már az elnök meggyilkolása mellett döntött. Igaz, az „újratervezés” mögött praktikus okok is állhattak: az átlagos testalkatú Boothnak semmi esélye sem lett volna elfogni és elrabolni a több mint kétméteres, herkulesi erejű Lincolnt.

A pisztolygolyó azonban garantáltan lyukat üt a legkeményebb koponyába is – és John Wilkes Bothnak alighanem ez volt a valósághoz legközelebb álló felismerése. Egy kovás szerkezetű, egylövetű Derringer mellett döntött, ami diónagyságú golyót repített ki magából, és közelről garantáltan célba talált. Márpedig Booth elég közelről lőtt. Mások könnyelműsége és felelőtlensége folytán olyan közel juthatott az Amerikai Egyesült Államok elnökéhez, hogy szinte a fejéhez szorítva süthette el a pisztolyát, ám tettéig még sok víz lefolyt a Potomacon.

Booth konspirációjának célja nemcsak az elnök, hanem a kormány azon tagjainak (pl. Andrew Johnson alelnök, William Henry Seward külügyminiszter) a lemészárlása is volt, akiket főbűnösöknek tartott a Dél vereségéért. Egy összeesküvő-csoportot is szervezett, a jelentéktelen és nem túl intelligens fiatalembereknek imponált, hogy a híres színész társaságához tartozhatnak, aki sikerrel manipulálta tettestársait, eszközként használva fel őket jövendő, még nagyobb hírneve érdekében. Tisztában volt vele, hogy menekülésre alig-alig lesz esélyük a szinte teljes egészében hadszíntérré vált, katonáktól nyüzsgő országban.  

Elérkezett 1865. április 14-nek reggele. Az ötvenhat éves elnök fáradt és elhasználódott volt, a legismertebb fényképén látható szakállas, markáns és határozott, „igazi amerikai” arcú férfi helyett az utolsó képén szinte egy öregember néz ránk. Ragyogó intellektusa és remek humora azonban mit sem kopott, politikai géniusza pedig készen állt, hogy sokat szenvedett országát végre ne háborúban, hanem békében vezesse. Ha belegondolunk: ennek a békének első számú haszonélvezői pont az olyan fiatalemberek voltak, mint amilyenek ugyanezen a reggelen felkerekedtek, hogy orvul meggyilkolják őt és legközelebbi munkatársait.

Booth igen alaposan felkészült a merényletre, hiszen tudta, hogy az elnök meg fogja látogatni a washingtoni Ford Színházat, amelynek társulatához maga is tartozott. Terve lényegét maguk a körülmények adták: Lincolnt az elnöki páholyban készült lelőni, előadás közben.

A büntetőjogászok tudják, hogy egy bűncselekmény előkészületeiben hűen tükröződik az elkövető szándékának komolysága és személyiségének elvetemültsége. Ez esetben mindkettő kristálytisztán látható.

John Wilkes Booth részletekbe menően megtervezte az első amerikai elnökgyilkosságot – néha tényleg az az érzésünk, mintha színházi rendezőként tekintett volna önmagára, aki egy Booth nevű színésznek ad instrukciókat. Tudta, hogy aznap este az Amerikai kuzinunk című vígjátékot adják. Booth a darabban nem szerepelt, ám a szövegkönyvét betéve ismerte: közvetlenül az egyik poén utánra tervezte a gyilkos lövést, amikor felhangzik a nevetés, amelyben elvész a fegyverdörrenés hangja.

A páholy ajtajába lyukat fúrt, amin keresztül pontosan láthatta, hol ül az elnök. A páholyba vezető folyosó ajtaja mellé a falba egy kisebb gödröt vájt, amibe egy vasrúd végét tervezte ékelni, ami belülről reteszeli el az ajtót. A folyosó előtt posztoló elnöki testőrt borotvaélesre fent Bowie-késével akarta „kiiktatni”, és elhatározta, hogy gondolkodás nélkül használja azok ellen is, akik a páholyban a lövés után fordultak volna ellene.

Egyedi vonása a tervnek – ami teljes egészében egy színészre vall –, hogy a menekülést nem visszafelé, hanem tovább, a színpad felé tervezi, ahová a páholyból leugrik, a közönségnek elmennydörög egy latin idézetet, aztán „jobbra el”, a színpadon keresztül az egyik mellékajtóig, ami mögött már felnyergelt hátaslova várja.

Nem tudjuk, Booth mennyire volt kezelhető a színházi rendezők számára, és mennyire készségesen tartotta be utasításaikat. Az önmaga által megtervezett és megrendezett véres színjátéknak azonban minden apró részletéhez tökéletes következetességgel tartotta magát. Tettestársai szétrajzottak, hogy elvégezzék, amiben megállapodtak. Ha Boothban lett volna emberismeret, sejthette volna, hogy teljesen megbízhatatlanok, legfeljebb egyikük tartja majd magát az ígéretéhez. Azonban ismét bebizonyosodott a régi igazság, hogy az önimádó emberek képtelenek mások alapos megismerésére.

Booth a lehető legrosszabbul választotta meg bűntársait, meggyőződése szerint az őérte való rajongásuk (ami távolról sem volt teljesen őszinte) felvértezte őket ugyanazzal a szilárd elhatározással és elvetemültséggel, ami őbenne maradéktalanul megvolt. „Megbízható” tettestársa Lewis Paine huszonegy éves, dezertált déli katona volt, és termetére nézve majdnem olyan óriás, mint Lincoln. Ő behatolt Seward külügyminiszter házába, és egy kocsibaleset miatt ágyban fekvő emberen több súlyos késszúrást ejtett.

Ámokfutásának sérültjei között volt Seward fia és lánya, egy ápolónő és egy katona is. A külügyminiszter életét paradox módon az az acélkeret mentette meg, ami a nyakára helyezve törött arccsontját rögzítette. A másik összeesküvő, a harmincéves, német bevándorló alkoholista, George Atzerodt a közelébe sem ment a „rá kiosztott” Johnson alelnöknek, és mivel csak elrablásra szegődött, szépen hazament. Előtte zálogba tette a gyilkossághoz kapott revolverét, hogy esti ivászatát finanszírozni tudja.

A bűntársak közül csak a huszonhárom éves washingtoni patikussegéd, David Herold rendelkezett helyismerettel, így neki kellett kalauzolnia Atzerodtot és Paine-t. Ő mutatta meg Atzerodtnak az alelnök, Paine-nek a külügyminiszter lakóhelyét, és az azokhoz vezető utakat.

Az elnök és felesége aznap este megérkezett a Ford Színházba, ahol a közönség állva tapsolta és éljenezte. „Ilyen hát a béke? Ilyen egy békés, normális este?” – fordulhatott meg Lincoln agyában, amikor lezökkent a kopottas elnöki bőrfotelbe, és igyekezett viszonylag kényelmesen elhelyezkedni egy olyan helyen, amit átlagos termetű emberekre terveztek.

A páholyba vezető folyosó elején közben szintén elhelyezkedett John F. Parker is, aki a washingtoni rendőrségnél szolgált, és az elnök egyik testőreként alkalmazták. Parker azonban maga volt a megtestesült hanyagság és megbízhatatlanság. Most sem időzött sokat a szolgálati helyén, előbb az egyik erkélyről nézte az előadást, aztán azt elunva lement az egyik csapszékbe. Aznap már elő sem került. Igaz, felelőtlensége az életét mentette meg. Booth teketóriázás nélkül leszúrta volna, ha a folyosón találja.

John Wilkes Boothnak az elhagyott folyosóra érve már kezében volt a borotvaéles Bowie, de a testőrnek hűlt helyét találta. Az ajtóba fúrt lyukon éppen Lincoln fejét látta, előtte a kivilágított színpaddal. Helyére húzta a reteszként szolgáló vasrudat, belépett a páholyba, gyors léptekkel az elnök mögé került, a fejéhez tartotta a Derringert, és meghúzta a ravaszt. Lincoln feje a mellére hanyatlott.

Az elnöki pár társaságában Henry R. Rathbone őrnagy és menyasszonya voltak. Az őrnagy meglepően gyorsan átlátta a helyzetet, és rátámadt a gyilkosra. Booth azonban vele sem teketóriázott: több erőteljes késszúrással (az őrnagy szerint egyenesen a szívét célozva) sebezte meg, az egyik a karján találta, harcképtelenné téve Rathbone-t. Booth ekkor érkezett a „nagyjelenethez”, leugrott a színpadra, ahol drámai hangon kiáltotta a közönség felé: „Sic semper tyrannis!”, azaz: Így járnak mindig a zsarnokok!

Talán szimbolikus jelentősége van, hogy ugrás közben Booth a drapériaként kifeszített amerikai zászlóban akadt meg, és olyan szerencsétlenül ért földet, hogy a bal lába azonnal eltört. A színész már úgy sántikált ki a színpadról, lovára kapott, és vágtában hagyta el a gyilkosság helyszínét.

Abraham Lincoln pedig még több mint nyolc órát haldoklott. Egy szemközti házba vitték, ahol csak átlósan tudták az ágyra fektetni, az orvosok pedig hamar megállapították, hogy menthetetlen. Másnap, 1865. április 15-én reggel 7 óra 22 perckor szűnt meg a légzése, rögtön utána a szívverése. „Ő immár az örökkévalóságé” – mondta valaki a szobában, talán éppen Leale doktor, a fiatal katonaorvos, amikor lezárta a szemét.

Johnson alelnök még aznap éjjel letette a hivatali esküt, és ezzel sem a Dél, sem a merénylők nem jártak jól. Lincoln megbékélő és előremutató intézkedései helyett kemény bosszút állt a legyőzötteken, és akasztófára küldte az összeesküvők mindegyikét – még Mary Surrattot is, akinek panziójában Booth és cinkosai többször találkoztak. John Wilkes Booth azonban nem jutott el a bitóig.

Az őt üldöző katonák egy dohánypajtába szorították, és amikor nem adta meg magát, rágyújtották. Ahogy a színész előtűnt a lángolva leomló falak közül, egy őrmester habozás nélkül rálőtt. A nyakán találta Bootht, aki rövid haláltusa után kiszenvedett. „Hiába, hiába…” – állítólag ezek voltak az utolsó szavai.

John Wilkes Booth, mögötte a lángoló pajtával, körülötte a rá vadászó katonákkal, de mindvégig a középpontban, végleg lelépett a színről. Ki tudja, talán eleve így is képzelte.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Woodrow Wilson, az álságos

ĀNem értünk különösen ahhoz, hogy mást mondjunk és mást tegyünk, egyszóval a képmutatáshoz, amelyet ellenségeink a tökélyig fejlesztettek