Történelem
Woodrow Wilson, az álságos
Nem értünk különösen ahhoz, hogy mást mondjunk és mást tegyünk, egyszóval a képmutatáshoz, amelyet ellenségeink a tökélyig fejlesztettek
Wilson kiáltványa a Lenin által megfogalmazott annexiók nélküli béke programjára reagált, másfelől végre megfogalmazta az antant oldalán csak „társult hatalomként” harcoló Egyesült Államok hadi céljait is. Ezek közül kiemelkedett a világgazdaság „szabadságának” biztosítása, valamint egy új szupranacionális szervezet, a Nemzetek Szövetségének (ismertebb, de pontatlan nevén Népszövetség) létrehozása. Kívánta emellett a „titkos diplomácia” megszüntetését, a fegyverkezés csökkentését.
Wilson némileg kerülgette a forró kását, hiszen „békebeszédébe” az amerikaiak által kihelyezett hitelek visszaszerzését nem illesztette be, de azért több pontja ennek a folyamatnak a feltételeit biztosította. Ezzel magyarázható, hogy szinte az összes fontosabb antant-hadicél elérését támogatta. Már-már békejobbot nyújtott a lenini Szovjet-Oroszországnak is, amennyiben a németek által elfoglalt kelet-európai területek helyzetének újratárgyalását javasolta, mások mellett elismerve így a szovjetek ukrán területek iránti igényét. Wilson mindazonáltal joggal apellálhatott a világ közvéleményének békevágyára: ez volt az a pont, amelyben a központi hatalmak egyfajta rokonszenvére lehetett számítani, hiszen az embereknek teljesen elegük lett a véres veszteségekből, valamint az általános nélkülözésből.
Magyar szempontból a wilsoni pontok közül alapvetően a 9–11. számúak fontosak. Ezekben az amerikai elnök kiállt az olasz irredenta törekvések mellett, támogatta a megszállt balkáni államok kiürítését, Szerbia tengeri kikötőhöz juttatását – mindent összevéve az Osztrák–Magyar Monarchia megcsonkítását. Az enigmatikus 10. pontban Wilson támogatta a Monarchia népeinek „legszabadabb fejlődését”.
De mi is ez a legszabadabb út? Független államok alakítása? Netán a dualista állam föderatív birodalommá való alakítása? Ezek a kérdések sok álmatlan éjszakát okoztak a hadviselő felek diplomáciai testületeiben, 1918 őszére azonban bizonyossá vált, ami az év elején még nem volt kijelenthető teljes bizonyossággal: az amerikaiak a Monarchia felosztását, új „nemzetállamok” létrehozását akarják.
Wilson pontjainak álságosságát 1918. október közepe igazolta: miután IV. Károly a wilsoni pontok elismerésével kínált békét az antantnak, arra – több mint két hét elteltével – az a válasz érkezett, hogy a wilsoni pontok már nem érvényesek. „Tökéletes győzelmet kell aratnunk!” – jelentette ki az amerikai elnök, amellyel csatlakozott a Lloyd George–George Clemenceau alkotta tandemhez.
Hasonló magatartást tanúsított az antant október 16-át követően is, amikor Károly manifesztumával átalakította a birodalom osztrák felének politikai berendezkedését, és lényegében autonómiát kínált a nemzetiségeknek. Az antant eddigre azonban a győztes béke elvét vallotta, amely összekapcsolódott a „Jaj a legyőzötteknek!” ősi tételével is. Egyértelművé vált, hogy az új világrendben az Osztrák–Magyar Monarchiának nincs helye a nap alatt.
Hazánk számára a wilsoni pontok talán a legsúlyosabb következménnyel jártak valamennyi hadviselő fél közül. Ennek oka a háború folyamán fokozatosan pacifistává váló gróf Károlyi Mihály személye volt, akinek kormánya vakon bízott az amerikai elnök békepártiságában és demokratikus elkötelezettségében, illetve abban, hogy a háborút méltányos béke fogja lezárni, és legfeljebb az egyértelműen magyar kisebbségű vármegyéket fogják elcsatolni. A november 16-án kikiáltott Magyar Népköztársaság mindvégig makacsul ragaszkodott a „Wilsontól csak wilsoni békét” jelszavához. A Károlyi-féle establishment annak ellenére tette ezt, hogy az amerikaiak expressis verbis deklarálták még októberben, hogy a wilsoni pontok már nem érvényesek.
Az antant érvelése szerint ugyanis a januári dekrétum speciálisan arra a (hadi)helyzetre vonatkozott. Kilenc hónappal később a központi hatalmak szénája jóval rosszabbul állt. Mindennek megfelelően a magyar „demokratikus” népkormány álláspontját egyetlen dologra építhette: az októberi, wilsoni kijelentés talán csak az avítt, régi Monarchiára vonatkozhat és egy új, progresszív, demokratikus Magyarország kedvezőbb elbírást kaphat.
Beszédének első évfordulóján ‒ európai körútja keretében ‒ Wilson Olaszországba látogatott, ahol olasz tárgyalópartnerei a nemzeti önrendelkezés elve melletti kiállást kérték tőle.
Az amerikai elnök ezt megtette, kijelentette ugyanakkor, hogy „egyes nemzeteken nem fognak erőszakot elkövetni”. Kijelentette, hogy az amerikaiak az emberiség szolgáinak érzik majd magukat, akik nem képviselnek magánérdeket, hanem szemük előtt minden nép boldogsága lebeg. A békekötés nem elegendő, mert ezt a békét biztosítani is kell. A Károlyi-korszak magyar sajtója lelkesen citálta a wilsoni gondolatokat, valamint mellőzte azon véleményeket, amelyek szerint az amerikai elnök elveit az antant sutba fogja dobni.
„Amerika a militarizmus, az imperializmus, a reakció ellen harcolt a demokrácia, a népek szövetsége, minden nép szabadsága diadaláért. Wilson programját ebben az egy mondatban lehet összefoglalni. Ez volt a programja a magyar forradalomnak is. És most hozza, hozza az elnököt a hajó Európa, a beteg, meggyötört, feldúlt Európa felé” – fogalmazott a Világ újságírója 1918 decemberében. A „demokratikus népkormány” Messiásként tekintett az amerikai elnökre – mindhiába.
E várakozás talán legkifejezőbb manifesztációja volt a budapesti egyetemisták szimpátiatüntetése 1919. január 18-án, amelyet az amerikai békeelőkészítő-delegáció érkezésére szerveztek, a mai ELTE Állam- és Jogtudományi Kar központi épületéhez. Az egyik diákszónok kifejtette: „Eljött a magyar ifjúság Önökhöz, hogy megtestesítve egy kegyetlenül megalázott nemzet mélységes fájdalmát: utolsó csepp vérével is tiltakozzék a magyar nemzet ezeréves jogainak sárba tiprása ellen.
A magyar ifjúság bizakodó reménységgel fordul az Önök nagy elnökének, Wilsonnak magasztos személye felé, akinek egyéniségében biztos zálogát látja a magyar nemzet boldog, szabad jövendőjének. Kérjük, adja át az elnök úrnak az egész magyar ifjúság hódolatteljes üdvözletét azzal a szentséges fogadalmunkkal, hogy soha, de sohasem nyugszunk bele Magyarország területi és politikai egységének megcsorbításába!”
Egy másik felszólaló pedig kijelentette: „A magyar ifjúság bízik abban, hogy Wilson elnök, akinek neve fogalom lett a civilizált népek világában: nem fogja engedni, hogy ezeréves hazánk a történelmi jogok ellenére megfosztassék a lét és fejlődés minden attribútumától. Mi meg, barátaim, tegyünk ismételten fogadalmat itt az Amerikai Egyesült Államok tiszteletre méltó képviselői előtt, hogy hazánk területéért, népünk egységéért az utolsó leheletünkig küzdünk – ha kell, fegyverrel is, de Árpád országának feldarabolásába bele nem egyezünk. Nem, nem, soha!”
A wilsoni pontokban való ezen – már-már – vallásos hit a történelmi Magyarország bukásának egyik legfontosabb okává lépett elő, és e tényező révén az Amerikai Egyesült Államokat annak ellenére is döntő felelősség terheli a trianoni békediktátumért, hogy 1919-ben kivonult a versailles-i békekongresszusról. Az amerikai elnök nyilatkozata egyszersmind az első világháború egyik legjobb propagandafegyverének bizonyult, amely döntő módon járult hozzá a központi hatalmak bukásához.
Ahogy Schwarczer Jenő huszárezredes 1920-ban megfogalmazta: „Nem értünk különösen ahhoz, hogy mást mondjunk és mást tegyünk, egyszóval a képmutatáshoz, amelyet ellenségeink a tökélyig fejlesztettek, és amelynek mesterműve a Wilson-féle 14 pont és annak kezelése a párizsi békekonferencián.” Az amerikaiak valóban kitűnő propagandafegyvert gyártottak a wilsoni elvekből, amelyek puskalövés nélkül igen hatékonyan támogatták a háborús erőfeszítéseket. Ebből logikusan következett, hogy a későbbi torzsalkodások, valamint az amerikai békedelegáció kivonulása ellenére a versailles-i békerendszer egyfajta pax Americana lett, amely napjaink nemzetközi politikájára is rányomja bélyegét.
A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa
