Történelem

Madeira királyi halottja

Károly halála a magyar királykérdésre is pontot tett, végzete tartalommal töltötte fel az 1921. évi XLVII. törvénycikket, amely kimondta: IV. Károly király uralkodói jogai megszűntek

A „király nélküli királyság” de facto inkább magyar királyi köztársaságként működött az államforma 1946. évi újabb megváltozásáig.

Madeira királyi halottja
Az utolsó magyar koronás fő, IV. Károly 1916-ban
Fotó: Wikipedia

Hazánk eddigi utolsó uralkodója, IV. Károly 1922. április 1-jén meghalt portugáliai internálásában, Madeira szigetén. Két sikertelen magyarországi visszatérési kísérlete után Károlyt és feleségét, Zita királynét 1921 novemberében szállították az Atlanti-óceánban lévő Madeirára, miután az Európán belüli száműzetés tervét elvetették – amely során Málta szigete merült fel lehetséges helyszínként.

Végül azonban az antant a Madeirán lévő Funchal városa mellett döntött, amelyet ma is csak másfél óra alatt lehet repülővel elérni a portugál szárazföldről. A nagy földrajzi távolság mellett a helyszín kiválasztásában jelentős szerepet kapott, hogy Portugália kevésbé volt meghatározó hadviselő fél a háború folyamán – Lisszabon elsődlegesen afrikai gyarmati érdekei miatt csatlakozott az antanthoz, majd küldött csapatokat a nyugati frontra 1917–1918 folyamán, ezzel együtt nem volt az Osztrák–Magyar Monarchia ádáz ellensége.

Az ország helyzete így hasonló volt Hollandiához, ahol II. Vilmos német császár élt száműzetésben. Fontos szempont volt, hogy Zita portugál felmenőkkel rendelkezett, édesanyja anyanyelvének is a portugál tekinthető. Ismert volt továbbá, hogy Madeira lakossága alapvetően konzervatív, katolikus emberekből állt, így bár a kontinentális Portugália 1910-ben erősen balra tolódott, és a forradalom elsöpörte a monarchiát, bízni lehetett benne, hogy Károly és családja nem fog osztozni a volt orosz cári család 1918. júliusi jekatyerinburgi sorsában.

Kétségbeejtő anyagi helyzetben

A família egyesítése több hetet vett igénybe, 1921 októberében ugyanis Károly gyermekei Svájcban maradtak. Zitát végül visszaengedték az alpesi országba, miután súlyos műtét várt egyik gyermekére. A balsors és csapások, valamint teljes politikai eljelentéktelenedésnek kedvező következménye volt ugyanakkor, hogy a királynak végre rendesen volt ideje foglalkozni gyermekeivel. A család elszegényedett, különösen miután jószágigazgatójuk elsikkasztotta a még meglévő ékszereket és értéktárgyakat, amelyeket vésztartalékként kezeltek. A Bethlen-­kormány biztosította ötmillió korona is csak ideig-óráig volt elegendő, mert az infláció valósággal megette a magyar fizetőeszközt, így a napi támogatás mértéke mindössze harminc svájci frankra rúgott.

Végeredményben Károly halála is erre a tényre volt visszavezethető: miután kifogytak a pénzből, nem tudták fizetni szállodai szobájukat, így egy rossz klímájú, penészes házba költöztek, amely egy legitimista érzelmű portugál bankár nyári villájaként szolgált, így nem volt fűthető sem. A hazai legitimisták elég élesen támadták a magyar kormányt emiatt, ifj. Andrássy Gyula gróf a király halála után egy nappal meg is állapította: „A király, a királyné és hét gyermekük éljenek meg napi harminc frankból, amikor személyzetre is volt szükségük, hiszen mégsem lehetett a királynétól kívánni, hogy hét gyermek ruháit naponta kikefélje, és ruhácskáikat kimossa! A szó betű szerinti értelmében nélkülöztek. (…) A megkoronázott magyar királynak egészségtelen lakás és elégtelen ellátás miatt kellett testi ellenálló képességét egy gyilkos kórsággal szemben elveszítenie!”

Betegség és a vég

Számos ellentétes forrás áll rendelkezésünkre Károly betegségével kapcsolatban. Egyes vélemények szerint 1919, majd 1921 januárjában is elkapta az influenzát, és 1922-es halálát alapvetően egyéb „szerzett” betegségeknek, szívproblémáknak kell tulajdonítanunk. Az első világháború évei, majd különösen 1921 drámai eseményei kikezdték a király egészségét. Második magyarországi visszatérése után hetek alatt megőszült, emellett szívével is gondok voltak. Bár Károly edzett ember, jó lovas volt, valójában már a háború évei alatt is érzékeny volt a hidegre: számos fotón kivehető fülvédője, amelyet tábori sapkája alatt hordott, viszont előbbi nem is volt rendszeresítve a császári és királyi haderőben.

Mindent összevetve valószínűbb, hogy a király Madeirán kapta el először a spanyolnáthát, és emiatt nem rendelkezett megfelelő immunitással. Annyi bizonyos, hogy meghűléses betegsége március 14-én kezdődött, március 19-én ágynak dőlt, magas láz gyötörte. Közel kétheti szenvedés következett. Károly egyre inkább öntudatlan állapotba került, és amint az a haldoklóknál gyakran előfordul, életének különböző szakaszait az idősíkok teljes kavarodása mentén emlegette, különösen a világháború eseményei tekintetében.

Környezete beszámolói alapján hangsúlyosan jelentkeztek magyar királyi kötelességével kapcsolatos mondatai, valamint a családja sorsáért való aggódás is – különösen is legkisebb gyermeke iránt, aki majd apja halála után látja meg a napvilágot, 1922 májusában. Mindezen gondolatai erős vallásosságának kereteiben jelentkeztek, az ekkori feljegyzések későbbi boldoggá avatási eljárásának egyik alapját képezték. Az ekkor kilenc és fél éves Habsburg Ottó visszaemlékezése szerint a király nem vigasztalan emberként haldoklott, inkább az a tapasztalat volt leszűrhető, hogy nem politikai kudarcai foglalkoztatták, hanem az a kérdés: eleget tett-e kötelességének? IV. Károly ebben a tekintetben úgy halt meg, hogy erre a kérdésre igennel tudott felelni – ebben mindazonáltal vallási, morális elvei támogathatták. A történész tolla ezen a ponton némileg megbicsaklik, ugyanakkor fontosnak tartom megállapítani, hogy a király jól dokumentált halálának körülményei mindannyiunk számára fontos tanulságokat hordoznak.

A vég nagyszombaton, április 1-jén 12 óra 23 perckor érte el a királyt. Emlékezhetünk: 1921-ben épp az akkori nagyszombaton tért vissza Budapestre és tárgyalt Horthyval, első visszatérési kísérlete alkalmával.

Magyar visszhangok

A halálhír valósággal sokkolta az akkori magyar közvéleményt. A kormány nemzeti gyászt hirdetett: mind a kormányzó, mind a miniszterelnök részvéttáviratot küldött Funchalba. A legitimisták Károly holttestének hazahozatalát és itthoni eltemetését követelték, miközben a koronaherceget II. Ottó királyként éltették. Értelemszerűen minderre a politika realitásai folytán nem kerülhetett sor: Károlyt április 5-én a madeirai város Nossa Senhora do Monte templomában ravatalozták fel, majd temették el.

Rövid száműzetése során a királyi családot a helyi lakosság megkedvelte, és a király sírja zarándokhellyé vált. Mindez azonban nem befolyásolja a tényt: IV. Károly olyan földben van eltemetve, ahol csak élete legutolsó néhány hónapját töltötte, így érdemes lenne megfontolni bécsi, esetleg budapesti újratemetését.

A kortársak figyelmét természetesen Horthy reakciói, megnyilvánulásai is érdekelték. Elmondható: bár a kormányzó érzelmileg nem rendült meg, a megemlékezéseken kellő komolysággal vett részt. Nyilatkozataiban a király drámáját elsődlegesen a külső körülmények szerencsétlen összejátszásaként értékelte. A mi utólagos ismereteink birtokában már kijelenthető, hogy Horthyt élete végéig elkísérte a király drámája, hiszen – bár jóval magasabb életkorban – szintén száműzetésben, a portugáliai Estorilban érte a halál harmincöt évvel később.

Mindazonáltal a legitimisták cikkeiben, nyilatkozataiban rendre megjelent az a toposz, hogy a nemzet súlyos adósságokat halmozott fel a királlyal szemben, és az uralkodót rendkívül igazságtalan körülmények közepette űzte el az ország – még ha minden alkalommal külső körülmények befolyása alatt tette is mindezt. Tekintettel arra, hogy e politikusok egyik vezéralakja Apponyi Albert gróf volt, nem nehéz párhuzamokat találni a király drámája, valamint Trianon között.

Ezek a tények így alapvetően határozták meg a király emlékezetét egészen „a fordulat évéig”, valamint Mindszenty letartóztatásáig. Maga a család és különösen Zita soha nem bocsátott meg Horthynak az 1921. évi történtek miatt, szemléletük pedig a nyugati legitimisták szemléletébe is átszűrődött. Károly halála ugyanakkor jelentősen könnyített családja sorsán, amely rövid időn belül Spanyolországba költözhetett át, és a király katasztrófája nyomán jelentős anyagi támogatásban is részesültek, elsősorban a Bourbon-dinasztia részéről.

Bár a kortársak ezzel még nem lehettek tisztában, Károly halála a magyar királykérdésre is pontot tett, végzete tartalommal töltötte fel az 1921. évi XLVII. törvénycikket, amely kimondta: IV. Károly király uralkodói jogai megszűntek. A „király nélküli királyság” de facto inkább magyar királyi köztársaságként működött az államforma 1946. évi ismételt megváltozásáig.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink