Történelem

Ahoj, Csehszlovákia!

Pozsonyi sortűz, 1919. február 12. A csehszlovák katonaság válogatás nélkül vágta bele a szuronyt mindenkibe, aki már a földön feküdt, vagy nem futott elég gyorsan

Ida néném vidám természetű, igen intelligens nő volt. A tizenkilencedik század utolsó évében született Pozsonyban, és negyvenöt éves koráig ott is élt. A magyar koronázóvárosból szlovák fővárossá, Pozsonyból Bratislavává vedlett városban az impériumváltástól is még huszonöt évet élt úgy, hogy egy szót sem beszélt szlovákul. Nem volt rá szüksége, és ez még az őt követő tősgyökeres pozsonyi nemzedékre is nagyrészt igaz volt.

Ahoj, Csehszlovákia!
A csehszlovák légió felvonulása Pozsonyban, 1919. február 5.
Fotó: Kárpátia Stúdió

Ida néni sokat mesélt nekem szeretett szülővárosáról, amelynek akkor hetvennégyezer lakosából harminckétezer volt német ajkú, harmincegyezer volt magyar, és tizenegyezer volt szlovák. A város azonban döntően magyar jellegű volt – hiszen történelmének minden lényeges eleme Magyarországhoz és a magyarsághoz kötötte. A magyar dominanciáról Ida néni többször említette: fiatal korában egyszer hallotta, hogy szlovákul beszélnek az utcán, és azokról is kiderült, hogy nem helyiek.

Ida néniék Pozsony belvárosában laktak, a Vásárteret övező házak egyikében, és „hófehér leányszobája” (ő ironikusan mindig így emlegette) ablaka éppen a pozsonyi vásárcsarnokra nézett. Ida néni nagyon szerette az ablakból nézegetni a téren zajló sürgés-forgást. Nem sejthette, hogy ezzel a szokásával mekkora terhet rak a messzi jövőben születendő unokaöccse vállára. Hiszen ma már alighanem én vagyok az egyetlen ember, akinek első kézből, egy szemtanútól származó információi vannak az 1919. február 12-i pozsonyi sortűzről.

Ida néni szerint az első világháború végét senki nem élte meg összeomlásként. Az országban nem voltak idegen csapatok, a megszokott dolgok működtek, és ha nem is dúskáltak a javakban, de nem is éheztek, Pozsony pedig nem veszítette el alapjában csendes és nyugodt jellegét.

Aztán ’18 végén csatazaj verte fel a környék csendjét, igaz, a harcok nem a városban, hanem a közvetlen környékén folytak. A bepofátlankodó cseh légionistákat, akiknek szándékait akkor még nem is sejtették, a magyarok alaposan helybenhagyták, és visszakergették őket a határon túlra. A Károlyi Mihály-féle magyar kormány azonban a várost megvédő magyar katonákat visszarendelte egészen Komáromig, ráadásul kitűnő lövegeik nélkül. A szedett-vedett cseh légió puskalövés nélkül sétálhatott be Magyarország koronázó-fővárosába.

Igaz, még akkor sem respektálta őket senki. Ahogy nagynéném mondta:

– Egy sosem volt ország sosem volt hadseregének sosem látott egyenruhájában inkább nevetségesek voltak. Katonaruhát hordtak, de az egyetlen alakzat, amit ismertek, az a sorállás volt. És mindig borostásak voltak.

Érdekes, ez a többi területrabló hadsereg, a szerbek és a románok esetében is feltűnt a magyaroknak: borostásak voltak. Ezen azért csodálkozott mindenki, mert magyar katonákról elképzelhetetlen volt, hogy akár a laktanyában, akár az utcán borotválatlanul járkáljanak.

Aztán egyre riasztóbb dolgokat kezdtek csinálni ezek a sosem volt vitézek.

Előbb a pozsonyi Nemzeti Színház előtti Petőfi-szobornak ütötték le a fejét, mindjárt másnap deszkával kerítették körbe, aztán hamarosan elszállították valahová. Elkezdték leverni a magyar feliratokat is. Először csak a legnagyobbakat és legfeltűnőbbeket, de ennek érdekében egészen nyaktörő mutatványokra is képesek voltak.

Aztán a kisebb, de könnyebben elérhető utcatáblákat és a boltok portáljainak magyar feliratait célozták meg, és mindig csak a magyart. Pozsony jelentős német lakossága miatt a boltok többségén a felirat magyarul és németül is szerepelt. A megszállók mindig leverték a magyart, de általában meghagyták a németet.

Ezt a gyakorlatot hamarosan átvitték az élőbeszédre is. Gyakran a levegőbe lőttek, vagy a nyelvünket kifigurázó halandzsaszavakat kiabáltak, ha meghallották, hogy valaki magyarul beszél, pláne túl hangosan. Aztán – Ida néni emlékezete szerint – a várossal kifizettettek valami idétlen diadalkaput, (Pozsony egyik parkjának borókáit kellett lecsupaszítani érte) amit éppen a Vásártérre vezető utcák egyikén állítottak fel, és átmasíroztak alatta, mintha csak most vonulnának be a városba, miközben néhány külföldi szorgalmasan fényképezte őket.

A pozsonyiaknak ekkor lett elegük. A város elnéptelenedett, az üzletek nagy része bezárt, az iskolák többségében is tanítási szünetet tartottak. Sok már ki sem nyithatott többé.

A hivatalok, gyárak, üzemek sztrájkoltak. A helyi szociáldemokrata pártszervezet a romló munkakörülmények és az egyre kevesebbet érő fizetések (mintha sztrájkkal meg lehetne szüntetni az inflációt) miatt szervezte a sztrájkot, de a város valamennyi szervezete mögéjük állt. Február 12-re pedig tüntetést szerveztek a Vásártérre, amelyre nagynéném „hófehér leányszobája” ablaka nézett.

– Világosan érezni lehetett, hogy valami van a levegőben, de nem tudhattuk még, hogy mi – mondta Ida néni.

Megtudták.

Gyönyörű tél végi idő volt 1919. február 12-én. Többször szikrázóan felsütött a nap, és a tömeggel érkező nemzetiszín zászlók, amik addig oly megszokottak voltak, most a tiltakozás és a sértett méltóság jelképeivé váltak.

– Még soha nem láttam őket ennyire gyönyörűnek – mondta Ida néni sok évtized múlva is elérzékenyülten – Nem tudhattam, hogy akkor láttam őket Pozsony utcáin utoljára.

A sokaság egyre nőtt, és a magyar zászlók egyre vidámabban lobogtak a dunai szélben. Az ezeréves Magyarország polgárai együtt voltak, és együtt engedelmeskedtek egy titokzatos, mindenkit lenyűgöző erőnek. Előbb a Vásártérre vezető utcákon, aztán a téren is felharsant a kiáltás, ami aztán éppen Ida néni ablaka alatt vált ütemessé és mindent elsöprő erejűvé.

– Éljen a haza! Éljen a haza! Éljen Magyarország!

Ida néni ismét az ablakban állt, a szülei kategorikusan megtiltották, hogy ő is lemenjen a térre. Ekkora tömeget még sosem látott ott, később tudta meg, hogy legalább ötezren voltak. A légionisták, akik szinte állandóan sorfalat álltak valaminek, nem hiányozhattak a Vásártérről sem. Legtöbbjük a vásárcsarnok előtt állt, de jutott belőlük a tér minden részére. Azonban amikor felhangzott az ütemes, Magyarországot éltető kiáltás, valamennyiük arcára kiült valami kérlelhetetlen keménység.

Ida néni nem hallott vezényszót vagy figyelmeztetést, nem hangzott el semmiféle felszólítás. A csehszlovák légionáriusok sortüze hirtelen és élesen csattant fel a februári levegőben, az első pillanattól közvetlenül a tömegre irányozva. A tüntetők számára ez annyira váratlan volt, hogy nem is kezdtek azonnal menekülésbe. Jajgatás és szitokszavak hallatszottak, Ida néni pedig az ablakból jól látta, ahogy az egyik tüntető az öklét rázva beleordít egy légionárius arcába.

Ekkor harsant először valamilyen idegen vezényszó, és a tér kétoldaláról ekkor indult szabályos szuronyroham a fegyvertelen pozsonyiak ellen. Egészen aljas dolog volt ez, hiszen a célja egyértelműen nem a tömeg kiszorítása, hanem a téren levők lemészárlása volt.

A csehszlovák katonaság válogatás nélkül vágta bele a szuronyt mindenkibe, aki már a földön feküdt, vagy nem futott elég gyorsan.

A legionáriusok olasz parancsnoka, Barecca ezredes állítólag ekkor érkezett a térre (vajon addig hol lehetett?), és megpróbálta leállítani a vérengzést, de az egyik katonája nemes egyszerűséggel leütötte puskatussal.

Ida néni azonban ebből már semmit nem érzékelt, benne csak az maradt meg örök időkre, mennyire embertelen és visszataszító látvány, amikor egy fegyveres katona a földön fekvő, magatehetetlen emberbe döfi a szuronyát.

– Én pedig csak álltam az ablakban, és moccanni sem tudtam, – mondta Ida néni – ha odadurrantanak, simán leszedhettek volna, kiváló célpont lehettem. És mintha minden, ami addig körülvett, mocskossá vált volna. Még a szobámra sem tudtam többé „hófehér leányszobaként” gondolni.

A pozsonyiak vesztesége e napon 8 halott és 23 súlyos sebesült. A könnyebb sebesültek száma száznál is több volt.

A halottak neve kihullott már a nemzeti emlékezetből, ezért is megérdemlik, hogy legalább itt név szerint megemlítsük őket: Albrecht Károly, 21 éves tartalékos tengerész, akit Ida néni jól ismert, együtt jártak iskolába, Haringás Ferenc, 37 éves többgyermekes szabómester, Kováts György, 29 éves rokkant katona, aki nem tudott elég gyorsan szaladni, Kubesch Vilmos, 17 éves ipari tanuló, Luntzer Gusztáv, 19 éves gyári munkás, Skoda János, 36 éves gyári munkás, Soós Ferencné Angéla, 37 éves háztartásbeli, egy közalkalmazott felesége, Záborszky Gyula, 37 éves városi hivatalnok.

Kivétel nélkül fiatal, életerős emberek, néhányuk még szinte gyerek. Fegyver vagy bármi, amivel védekezni – pláne támadni – tudtak volna, nem volt egyiküknél sem. Ők lettek a dicsőséges csehszlovák roham első áldozatai.

Mondom: az elsők. Egy még jutott a következő napokra is.

Kánya Richárd polgármester persze azonnal megfogalmazott egy beadványt – amit valójában feljelentésnek szánt – Barecca ezredes részére. Ida néni később hallotta, hogy el sem jutott az ezredesig, az a Vavro Srobár tette rá a kezét, aki a borókából eszkábált diadalkapun át érkezett a városba, és a szlovák kormány fejének tekintette magát. Szerinte a tüntetők hógolyókkal dobálták a csehszlovák katonaságot, ezért volt szükség a fegyverhasználatra. Tanúkihallgatás vagy helyszíni vizsgálat persze nem volt.

Az új hatalom bemutatkozott. Megmutatták az erejüket fegyvertelen civileken, akik közül többen még egészen fiatalok voltak. A pozsonyiak – és szerte a megszállt országban még oly sokan – pedig kezdték megérteni, hogy „ezek” azt csinálnak velük, amit akarnak. Senki nem fogja megvédeni őket.

Az áldozatok temetése két nap múlva, közös sírhelyre történt. Hatalmas tömeg gyűlt össze, és a csehszlovák hősök megint sorfalat álltak. Ekkor esett a kilencedik áldozat, Huber Károly, 14 éves tanuló személyében. A srác a szülei tudta nélkül lógott el otthonról. A csehszlovák sorfal előtt lehajolt, hogy megkösse a cipőjét. Egy légionárius pedig hozzá lépett, és közvetlen közelről fejbe lőtte. Ott, az elszörnyedt gyászolók szeme láttára. Mindezt azzal magyarázták, hogy a fiú „seggest” mutatott nekik, ezért vált indokolttá a megölése.

Ida nénit már az ablaktól is eltiltották, de ő igazi lányos fifikával élt: az ajtóban állásra nem vonatkozott a tiltás. Onnan látta, hogy a temetésről visszaözönlő emberek még elkeseredettebbek, mint két napja a téren levők: sokan sírtak, sokan az öklüket rázták. A csehszlovák katonaság pedig sehol nem volt. Nem akaródzott nekik a pozsonyiak szemébe nézni.

Ida néni, amikor egy ismerős asszonyt megkérdezett, hogy mégis mi történt, az sírva válaszolta: Ezek már megint lelőttek egy gyereket!

Ida néni három év múlva ment férjhez egy Thoma nevű helybeli némethez. A polgári esküvőn egy külön erre kinevezett tisztviselő ellenőrizte, hogy az anyakönyvvezető szlovákul beszél-e. Amikor Ida néni kézhez kapta a házasságlevelet, pár pillanat értetlenkedés után keserűen felnevetett: Thomáová Ida – állt a hivatalos papíron. Ez a név, ami a minden nyelvi szabályt felrúgóan szlávosított germán családnév után álló magyar keresztnévből állt, sehogy nem akart számára ismerős lenni, nem akart az övé lenni, és nem is barátkozott meg vele soha.

– Az a legrosszabb, amikor saját magad számára válsz idegenné – mondta egyszer, talán éppen azon az esős délutánon, amikor a pozsonyi sortűz hiteles történetét mesélte el nekem.

Ida nénit aztán, mivel a férje után németnek minősült, 1945-ben a csehszlovák hatóságok kizsuppolták Németországba. A sors ott legalább hosszú és békés öregkort tartogatott a számára.

 Amikor sok év múlva a pozsonyi sortűz áldozatainak síremléket emeltek, a csehszlovák államhatalom kizárólag szlovák módon és helyesírással engedte a nevüket a kőbe vésni. Az ő nevüket, akik hazájukat, Magyarországot éltetve haltak meg.

Ne minősítsük mindezt, hiszen ugyanolyan abszurd, mint amilyen gusztustalan, és ugyanolyan cinikus, mint amilyen kegyeletsértő. Erre még az államhatalomnak sincs joga, mert a pozsonyi mártírok így váltak halálukban önmaguk számára is idegenné.

A szívünkben azonban maradjanak csak mindörökre magyarok.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Az eltűnt Csehszlovákia

ĀAmilyen könnyedén rábólintottak a nyugati hatalmak volt északi szomszédunk megalakulására, olyan könnyen el is fogadták annak szétesését

Húsvéti krízis 1921-ben

ĀA kormányzó felhívta az uralkodó figyelmét, hogy visszatérése az ország csehszlovák–román–délszláv megszállásához, mi több, a Magyar Királyság végéhez fog vezetni