Az eltűnt Csehszlovákia

Január elsején emlékezhetünk meg a csehszlovák állam szétesésének huszonkilencedik évfordulójáról. Térségünkben 1989 után kevés olyan jelentős történelmi esemény volt, amelyről annyit lehetne mondani, mint Szlovákia és Csehország önállósulásáról, és még kevesebb, amelyről ilyen minimálisat beszélnek. Más szemszögből megfogalmazva kevés olyan territoriális vita volt, amelyet ilyen elhibázottan, elhamarkodottan és az érintettek megkérdezése nélkül rendeztek el, mégis úgy került be a történelemkönyvekbe, mint a békés, civilizált és demokratikus határrendezés és államalapítás fényes példája.

Csaknem három évtizede, 1993. január 1-jén alakult meg Csehszlovákia két utódállama, a Cseh és a Szlovák Köztársaság.
A szlovák nép számára ez a nap az önálló, független államiság első élménye volt, a szlovákiai magyar kisebbség számára viszont Trianon megszokhatatlan bizonyosságai tetejére került ezzel egy réteg bizonytalanság is. A csehek ezt teljesen máshogy élték meg. A cseh államiság a kilencedik századra nyúlik vissza, a Premysl uralkodói dinasztia korába, számukra 1993 első napja inkább a normalitásba való visszatérést, egy történelmileg kondicionált érdekházasság végét jelentette. Számukra Csehszlovákia mindig is egy vasmacska volt, amely hetvenöt évig megakadályozta őket abban, hogy szabadon szárnyalhassanak Európa irányába. A függetlenség napján nem azt kérdezték maguktól, mint a szlovákok, hogy „merre tovább”, hanem hogy „hol is hagytuk abba”.

Az 1993-as válóper két főszereplőjénél, Václav Klaus cseh miniszterelnöknél és szlovák kollégájánál, Vladimír Meciarnál sem igen lehetne találni két különbözőbb politikust. Amin pedig mindezek után már meg sem lepődhetünk, hogy az ország szétválasztását, rossz nyelvek szerint szétosztását is teljesen más indíttatásból vitték véghez, de a két politikus érdekei végül is találkoztak a cseh és szlovák határvonal mentén.

A közgazdász Klausnak a napnál is világosabb volt, hogy a szlovákokkal tandemben a csehek életszínvonala sosem fog elérni egy olyan színvonalat, mint szólózva. Meciarnak sok korrupciós botránya, közeli embereinek a szervezett bűnözéssel vélt összefonódása és autoritatív modora miatt szüksége volt egy politikai ászra, amelyet a háromszoros túlélő miniszterelnök meg is talált az önálló szlovák állam atyjának szerepében. Az első önálló szlovák állam létrejötte (a második világháborúban létrejött szlovák fasiszta államot ugyanis az „önálló” jelzővel nemigen méltathatjuk) így az ország posztkommunista időszakának legellentmondásosabb személyiségéhez fűződik.

Csehszlovákia szétesésének legvitatottabb eleme az a tény, hogy az ország népszavazás nélkül vált ketté, annak ellenére, hogy ezt az alkotmány megkövetelte volna. A döntésnek bizonyos társadalmi támogatottsága volt ugyan, arról viszont már csak vitatkozni lehet, hogy ez mekkora lehetett az egyes nemzeteknél, mivel az embereket senki sem kérdezte meg arról, hogy külön országban akarnak-e tovább élni, vagy sem. A négyszázezres felvidéki magyarság körében kevesen hittek abban, hogy egy önálló szlovák állam lelkesebben fogja majd támogatni jogaikat és kultúrájukat, és ebben a feltevésükben nem is tévedtek sokat, legalábbis nem a Meciar és a szélsőséges szlovák nemzetiek által vezetett kormány évei alatt. A magyar kisebbség részéről a legtöbben attól féltek, hogy míg a szlovák nacionalizmus figyelmét eddig nagyban lekötötte a csehekkel folyó vita, ezután majd a magyar helyzet megoldása kerül érdeklődésük középpontjába.

A tíz éve elhunyt cseh író és államfő, Václav Havel szavaival élve „nincs értelme úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mégis sokan közülünk, talán tudat alatt és nem bevallottan Csehszlovákia szétválasztását vereségként értékeljük. Természetellenes lenne, ha nem így éreznénk.” Mindezek mentén, huszonkilenc évvel Csehszlovákia szétesése után talán Szlovákiának mi is csak boldog születésnapot, a cseheknek pedig boldog új évet kívánhatunk.