Történelem

Kíméletlen tömeggyilkosság

Emlékezés a madéfalvi veszedelemre

Ma 258 éve szólaltak meg a hajnali órákban a császári királyi hadseregnek a kicsiny székely falura, Madéfalvára szegezett ágyúi.

Kíméletlen tömeggyilkosság
Az állig felfegyverzett katonák gátlástalan öldökléssel végeztek a civil áldozatokkal
Fotó: Britishbattles.com

A négyórás lövetést követő huszár- és gyalogosroham nyomán a mértékadó becslések minimuma szerint is legalább kétszáz áldozat feküdt holtan a mészárlás színterein. Csatáról természetesen szó sem lehetett, hiszen a rohamozók békés álmukból ébredt, körülzárt, fegyvertelen és feltartott kezű menekülőket gázoltak le, köztük nőket és gyerekeket. De a sebesülésekbe, fagyásokba, menekülés közben szerzett betegségekbe később belehaltak legalább a duplájára emelik a tényleges áldozatok számát.

Birodalmi viszonyok

A madéfalvi veszedelmet bele kell ágyaznunk a Habsburg birodalmi politika keretei közé. 1755-ben Szlavóniában, vagyis a déli (szerb) határőr ezredek területén, az Eszéktől a Szerémségig nyúló sávban a birodalmi hadi kormányzat úrbérrendezést rendelt el, amely nagyban csökkentette az ott felhalmozódott társadalmi feszültségeket. Az enyhülő közhangulatban 1758-ban hadügyi reformot hajtottak végre, amelynek fő célkitűzése az volt, hogy csökkentsék a fegyverzet-, fegyelem- és kiképzésbeli különbségeket a reguláris, illetve a határőr katonák között.

A fegyelem megszilárdításaként tudatilag is távolítani kellett egymástól a birodalmon belüli és a törökországi szerbséget (később a románságot is), hiszen a csempészésben, orgazdaságban és emberkereskedelemben gyakorlatilag is megmutatkozó faj- vagy nemzettestvéri rokonságtudat a birodalom biztonságára nézve is tényleges fenyegetést jelentett. Ez a fenyegetettség pedig csak nőtt, amikor az 1768–1774-es orosz–török háborúban végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a hanyatló Oszmán Birodalom helyét belátható időn belül az az Orosz Birodalom veszi át, amelyik igényt formál a görögkeleti népek védhatalmi státusára.

Fontos tudnunk továbbá, hogy a birodalmi hírszerző hálózatnak fontos elemei voltak azok a görög (szertartású, etnikailag vegyes) kereskedők és szerzetesek, akiknek legtávolabbi hírszerzési bázisa Macedóniában az ottani vlachok között volt, és akik gazdaságilag és egyházilag (így katonai hírszerzésileg is) Brassóba, Nagyszebenbe, Karlócára, illetve a krajnai (mai szlovéniai) határon fekvő sichelburgi uszkók kerületbe voltak bekötve. Márpedig ez a hálózat 1758 óta folyamatosan szállította a híreket az Oszmán Birodalom ázsiai és európai területein pontszerűen kitört pestisjárványokról.

A birodalmi elitet sokkszerűen érte, hogy a hétéves háború (1756–1763) egyik válságos pillanatában, 1759-ben, amikor Erdély mint a Habsburg Birodalom keleti védbástyája teljes mértékben reguláris ezredek nélkül maradt, a vallási unióval stresszelt erdélyi románok elégedetlensége nyílt ellenállássá fajult. Ilyen körülmények között kezdtek terjedni 1761-ben azok a hírek, miszerint a katonailag válságos helyzetbe került porosz király, II. Frigyes (1740–1786) követséget menesztett Konstantinápolyba, és a főleg tatár segédcsapatok bevetését Erdély és a délvidéki magyar várak átadásával ellentételezte volna. (A Magas Porta bölcsességét dicséri, hogy az érlelődő újabb orosz háború viszonyai között nem akart a maga számára még egy komoly ellenfelet szerezni.)

Nem véletlen tehát, hogy az Erdély új fő hadiparancsnokának kinézett Niklas Adolf Buccow báró már 1761 elején az erdélyi ügyekben összeült miniszteriális konferencia számára készített elaborátumában javaslatba hozta erdélyi székely és oláh határőr ezredek felállítását. Buccow tisztában volt a hasonló temesközi munkálatokkal is, ahol az 1762-es erdélyi rendeletet követően 1763-ban került sor a bánsági szerb, oláh és német határőr ezredek felállítását elrendelő uralkodói parancs formális kiadására.

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy Buccow báró, aki 1762-től az erdélyi főkormányszék, a Gubernium ideiglenes elnöki tisztét is elnyerte, nem volt hajlandó tudomást venni az ország régi hagyományú és meggyökeresedett rendiségéről és az azt egy bizonyos határig tiszteletben tartani szándékozó uralkodói szándékról. A tábornok így a határőrség szervezésének kérdéséhez (is) a rendes hivatali út megkerülésével fogott, amely miatt Mária Teréziától felemás megrovást is kapott. Az így kialakuló hivatali anarchiát fokozták az uralkodónő ellentmondásos rendeletei is, amelyekből minden, az eseményekben részt vevő fél a maga számára kedvező elemeket válogatta ki. A császári tisztek a szervezési kötelezettséget, a székelység ellenben saját kiváltságainak megőrzését és az önkéntességet.

A véres események emlékére felállított műalkotás Köllő Miklós munkája
A véres események emlékére felállított műalkotás Köllő Miklós munkája
Fotó: Wikipedia

Törésvonalak a székelységben

A helyzet ráadásul – látszólag – újra a székelység kezébe adta a rendi (sérelmi) politika jól bevált eszközeit, a petíciózó és halogató oppozíciót. Ennek hamis reménysége rejtette el előlük azt a tényt, hogy a rendeletek úgy állnak össze rendszerré, hogy az uralkodónő az „önkéntességet” a katonafogdosás módján, a szükséges mértékig (két gyalog- és egy huszárezred feltöltéséig) engedélyezte.

Válaszul a határőrséget szervező császári tisztek a székelység rendi törésvonalait használták ki. Kezükre játszott, hogy a székely székekben, a vármegyei részekhez hasonlóan egy kevésbé módos, javait tehát mohóbban szaporítani, jövedelmét növelni vágyó kisnemesi réteg állt a központi államhatalom szolgálatába. Egy Brukenthal báró által 1776-ban készített, Erdély helyzetével foglalkozó munka kifejezetten ki is emelte, hogy „a tehetősebb nemesemberek nem nagyon törekszenek a kisebb [folytonos] táblai tisztségekre, kivéve, ha vagyonukat elpazarolták, és más megélhetést nem találnak”. Sok ilyen hivatalnok lett a királyi adószedő apparátus tagja, és így a kontribúciót ő vetette ki, osztotta el, tartotta nyilván, hajtotta be. Azt az adót, amely a közszékelyek magasabb társadalmi helyzete miatt a székely jobbágyokénál jóval magasabb volt. Ráadásul az adóigazgató biztos, az ítélőszék ülnöke tévedhetett is, de lehetett részrehajló vagy vétkes is.

Mária Terézia Walpurga Amália Krisztina
Mária Terézia Walpurga Amália Krisztina
Fotó: Wikipedia

Császári oszd meg és uralkodj

A megalázottságnak, kizsákmányoltságnak, kiskirályi önkénynek ez a formája is számos keserűséget szülhetett, a vélt vagy valós áldozatok gyakori megbántottságtudatából pedig az egész communitason belül megszületett az uralkodó rend és főleg a székely nemesség és tisztviselői réteg ellen irányuló ellenséges érzület. A császári tisztek látens ígérete az volt az adósok, megbírságoltak, részegesek, jogfosztottságukban panaszkodók számára, hogy a katonai jogállás birtokában elégtételt vehetnek öröklött vagy új keletű, vélt vagy valós sérelmeikért. Az így bekövetkezett erőszakosságok értelmi szerzőjeként a közvélemény legalább annyira az evangélikus szász Samuel Brukenthalt nevezte meg, mint magát Buccowot.

A bécsi udvar – egyébként Mária Terézia személyiségétől, erkölcsiségétől és szándékaitól független – káoszteremtő, „oszd meg és uralkodj” politikája végső mérlegében mégsem lehetett teljesen sikeres, hiszen a székely társadalom és annak elsősorban a szabad rétege példás közösségtudatot mutatott föl, és a szolidaritásérzet a székek és azok szabadjai között is működött. Az a székely összefogás, amelynek mártírjai az 1764-es SICVLICIDIVM áldozatai, olyan rendi-feudális alakzatokat vett védelmébe, amelyeket a központi hatalom szorongatott vagy éppen pusztulásra is ítélt. Ezen intézmények némelyike ott és akkor nemcsak végletesen elavult volt, de szűk csoportérdekek, privilégiumok szolgálatában is állt. Bécsi felügyelet mellett kellett ezeket a tradicionális közösségi formációkat úgy modernizálni, hogy az általuk védelmezett jogok újra azonosíthatók legyenek a közszabadsággal.

Minden ítélkező indulatunk mellett ebben némi méltányosságot is kell adnunk a Habsburg birodalmi központnak. A székely határőr-egyenruhát ma székely viseletként, a téli háziipari tevékenység meghonosítására tett gazdasági erőfeszítéseket székely fonóként ismerjük. A székely határőrség 1784-ben és 1848/49-ben is a magyarság, illetve a magyar nemzeti egység oldalára állt, az eufemisztikusan „őszirózsás forradalomként” ismert Károlyi-káosz nemzeti megaláztatásában egyetlen csekélyke vigaszunk a Székely Hadosztály teljesítménye.

Az 1764. január 7-én megalázott és megtizedelt székelyek dicséretét 1772-ben maga a bécsi hadikormányzat állította ki. Az 1770–1771-es utolsó erdélyi pestis (amely egyben az utolsó ilyen pandémia is volt Magyarországon) vizsgálatakor ugyanis kiderült, hogy a járvány kitörésében tevőleges szereppel bírtak az akkor már tíz éve működő erdélyi román határőr ezredek. Ennek fő oka az volt, hogy – már csak rokoni kapcsolataik miatt is – néhány birkabaksisért cserébe félrenéztek, amikor transzhumáns pásztorok fertőzött vidékekről érkezve hajtották nyájaikat az erdélyi hegyi legelőkre. Az oláh határőrök fegyelmét azért kellett – immár tevőlegesen és hatékonyan – megszilárdítani, nehogy az erdélyi rendek joggal vethessék a központi hadügyi igazgatás szemére, hogy az oláh határőröknél a régi, főleg székelyekből verbuvált plájások is jobbak voltak.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár munkatársa

Kapcsolódó írásaink