Történelem

Grósz Károly, az átmeneti figura

A kommunista politikus 1988. november 29-én fenyegette meg a nemzetet fehérterrorral

A történelem meglehetősen kíméletlenül bánik az átmeneti figurákkal, a nemzeti emlékezet pedig még kíméletlenebbül. Szerepük rövid, hálátlan és dicstelen, és viselhetnek amúgy bármennyire magas tisztséget, alig hagynak valami nyomot maguk után. Még azok is, akik egyszerre nem is egy magas tisztséget viselnek; hiszen egy emberöltőnyi ideje Grósz Károly ugyanakkor volt az MSZMP főtitkára, amikor magyar miniszterelnök is. A feladat, melynek megoldásával megpróbálkozott, először lehetségesnek tűnt, aztán az ő számára lehetetlennek, utána pedig már mindenki látta, hogy objektíve lehetetlen.

Grósz Károly, az átmeneti figura
A kommunista politikus 1988. november 29-én fenyegette meg a nemzetet fehérterrorral
Fotó: Fortepan/Szigetváry Zsolt

Mindenki látta, csak ő nem, nagyon sokáig. Grósz Károly egész élettörténete az elvhű kommunista története, ezért is talány, milyen erők együtthatására lehetett szükség ahhoz, hogy egy olyan korszakban kerüljön a magyar államhatalom élére, amikor bárkivel jobban jártunk volna, mint egy elvhű kommunistával. Aki tudvalevőleg sok mindenre képtelen, de a kompromisszumra és a belátásra garantáltan a lehető legalkalmatlanabb. Pedig Grószt 1987. június végén választották meg a Minisztertanács elnökének, amikor valóban valami újat kellett volna felmutatni. Ám ő mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy bármiféle változást vagy megújulást kizárólag a kommunista rendszer keretein belül tud elképzelni. Hogy ez fából vaskarika, nagyjából megint csak ő nem látta egyedül. Apám, akinek életében (kiszámolta!) Grósz volt a harmincnyolcadik magyar miniszterelnök, lemondóan jegyezte meg:

– Ideraktak egy manuszt, aki mintha Marosánból, Dobiból meg Kádárból lenne összegyúrva, és azt hiszik, majd olyasmit visz véghez, amire Tisza, Bethlen és Teleki sem lenne képes. Mindegy, a dupla fizetést legalább felveszi.

A célzás talált, tudniillik Grósz Károlyt 1988 májusában az MSZMP főtitkárának is megválasztották, Magyarország két legnagyobb hatalmat biztosító politikai funkciója tehát az ő kezébe került. Hatalom tehát megfelelő mennyiségben állt rendelkezésére. Grószban megvolt a kellő agilitás és ambíció, és megvolt benne a kellő kíméletlenség is – bár kommunista vezető esetében ez afféle „alapfelszerelésnek” számít. Az idő azonban már túlment rajta, és a megújulás vezetője helyett legfeljebb annak a hálátlan szerepe várta, aki arra figyelmezteti a többieket, hogy „…az utolsó kapcsolja le a villanyt”.

Érdekes, hogy a miniszterelnöksége alatt született legfontosabb rendelkezés, az szja és az áfa bevezetéséről is nagyon keveseknek jut már eszébe Grósz Károly neve – a már erősen leépülőben levő Kádár ekkor is hosszas és zavaros beszédben fejtegette: „Elvtársak, ezek nélkül a törvények nélkül hazánkban a szocializmus nem győzhet! Nem győzhet!”

Elvtársiatlan viszony

Ami viszont sokunk emlékeiben megmaradt: a Ceausescuval folytatott aradi tárgyalások csúfos kudarca. Az addig sem éppen felhőtlen román–magyar viszony történelmi mélypontra jutott 1988-ra, a megalománia egyre betegesebb tüneteit produkáló román pártfőtitkár-államelnöknek a romániai magyarsággal szemben tanúsított magatartása miatt.

A Ceausescu lázálmainak valóságba való átültetését szolgáló „falurendezés” (magyarul: célzott településmegsemmisítés) valójában a nemzetiségek megsemmisítésének legdurvább és legdirektebb kísérlete volt, ami végső elkeseredésbe taszította az erdélyi magyarokat, és amit már a kellően féken tartott „szocialista magyar társadalom” sem tudott elviselni. Nyáron legalább százezres tüntetés vonult Budapesten a Hősök terére – 1956 óta ez volt a legnagyobb tömegmegmozdulás a magyar fővárosban. A paranoiás román politika természetesen provokációnak, Erdély újabb visszavételi kísérletének értékelte mindezt; a két ország közötti viszony már szinte puskaporossá vált.

A tárgyalás mindenképpen indokolt volt tehát, de megtartásával a vezetés mégis óriási öngólt lőtt. Hiszen akkor vált nyilvánvalóvá, ami egészen addig nem volt egyértelmű vagy köztudott a magyar társadalom előtt: a kommunista államvezetés „de genere” teljességgel képtelen a nemzeti érdekek képviseletére és megvédésére.

Több próbálkozás után a két fél Aradon találkozott, és tulajdonképpen a helyszín volt az egyetlen, amiben sikerült megegyezniük. Ceausescu amúgy előszeretettel tette a meglehetősen ritka román–magyar csúcstalálkozók színhelyévé egykori erdélyi magyar városokat; amikor utoljára 1977-ben Kolozsváron találkozott Kádárral, így köszöntötte: „Üdvözlöm ezen az ősi román földön!”

Kádár pedig pirulás nélkül rázta meg a kezét…

Az aradi fiaskó

Bő tíz évvel később, ha ez a köszöntés nem is hangzott el, a magyar küldöttség szinte Károlyiék belgrádi kanosszajárásának felújított változatát volt kénytelen elviselni. A diplomáciában egészen példátlan módon már a határnál román kocsikba kellett ülniük a magyaroknak, és az is feltűnt nekik, hogy egyáltalán nem az Aradra vezető főúton utaznak; az üdvözlésükre felsorakozott aradi és környékbeli magyarokat előrelá­tóan kikerülték a „forgalommentesített” mellékutakon. A küldöttséggel utazó sajtóstáb szintén román kocsikban és szintén mellékutakon jutott be Aradra; ezzel a románok mintegy „véletlenül” elérték, hogy a magyar média az egész találkozó kezdetéről lemaradjon. Bár sok örömben nem lett volna részük, hiszen Ceausescu üdvözlőbeszédében a kétezer-hatvan éves román és az ezeréves magyar nemzet egymás mellett éléséről beszélt…

Ceausescu tárgyalási stílusáról az idő tájt már képet alkothattunk Ion Mihai Pacepa dezertált román kémfőnök Vörös horizontok című, akkor még szamizdat formájában terjedő könyvéből. Semmiféle ellenvéleményt nem volt képes elviselni, és kizárólag a maga álláspontját szajkózta (és hitte is), tények vagy érvek ebben mit sem gátolták. Hangsúlyozottan jutott ez érvényre a magyarokkal folytatott tárgyalásaikor, a tárgyaló személyétől és rangjától függetlenül. Grósznak is egész szófolyamot öntött a nyakába, természetesen a lehető legimpertinensebb kioktató stílusban, aminek a lényege amúgy egyetlen mondatban is megfogalmazható volt: a falurendezés és egyáltalán az egész nemzetiségi kérdés Románia belügye, ahhoz sem a magyaroknak, sem másoknak semmi közük sincs.

A magyar közvélemény pedig hamar megértette: nem az itt a legnagyobb baj, hogy Grósznak alig van rutinja nemzetközi tárgyalásokban, hanem az, hogy egész „politikai szocializációja”, az eszmerendszer, amiben felnőtt és amiben „valaki” lett, alkalmatlan arra, hogy akár csak alapvető nemzeti érdekeket védjen meg. A Grószt körülvevő néhány hasonszőrű káder pedig – már amelyik – megérthetett még valamit. A szocialista rendszer évtizedeken át fennen hangoztatott internacionalizmusát egyedül a magyarországi kommunisták vették komolyan.

A többi, marxista–leninista elveket valló „testvérország” (talán az egy NDK-t kivéve) olyan nacio­nalista, amennyire csak lehet, és tűzön-vízen keresztül meg is véd mindent, amit nemzeti érdeknek tart. Bármennyire hihetetlen, ez akkor merőben új volt a Grósz-adminisztráció káderei számára; valóságos sokként érte őket. Grósz pedig szembesülhetett vele, mennyire gyengén készült fel egy ilyen, akár sorsöntőnek is nevezhető tanácskozásra, pedig megvolt hozzá a megfelelő háttere. Ő „a marxizmus talaján állva” a „lenini nemzetiségi elvek mentén” képzelte az érvelést – bár ki tudja, akkor talán megértetett valamit abból az alapvető igazságból, hogy a baloldalnak éppen a valóság a legnagyobb ellensége.

Eredmény? Az maga volt a teljes és tökéletes csőd. A kolozsvári és marosvásárhelyi konzulátust nem nyitották meg újra, a kulturális együttműködés román részről semmiféle támogatást nem kapott, még a megszüntetett buszjáratokat sem indították meg ismét. A „falurendezéssel” kapcsolatban pedig egy semmitmondó nyilatkozatnál többre nem tellett: tanácsi és szak­értői küldöttség utazik majd Romániába, és javaslatokat fog tenni a terv megvalósításával kapcsolatban. Elnézést a talán ide nem illő kifejezésért, de ez egyszerűen – röhej.

Vagy fogalmazzunk úgy: nem­zeti érdekvédelem magyar bal-ol­dali módra…?

Amúgy érdekes adalék a korból, hogy sokan számon kérték Grószt a Ceausescuval szembeni „elvtársiaskodó hangnemért”; egyáltalán azért, hogy elvtársnak titulálta a román diktátort. Jogosan tették fel a kérdést: hogyan lehet egy magyar vezetőnek az elv-társa az, aki a magyar nemzet (akkori terminológia szerint: nép) legnagyobb ellensége, és egy másfél milliós részének szisztematikus megsemmisítésére tör? Lám, egyetlen diktatúrának sem tesz jót, ha az emberek a rendszer által használt kifejezések mögé néznek…

Fehérterror vizionálása

Grósz igazán stílusos „Abgang”-ja 1988. november 29-i beszéde volt, amelyet az utolsó budapesti pártaktíva-értekezleten mondott tízezer ember előtt a Budapest Sportcsarnokban. Nem véletlen, hogy talán erre a beszédre emlékeznek a legtöbben – bár lehet, hogy csak az ebben elhangzó inkriminált mondatra, személyhez már nem igazán tudják kötni.

Grószból érezhetően a meggyőződés beszélt, amikor kijelentette, hogy a kommunisták szilárdan a kezükben tartják a hatalmat, és maguk mögött tudják a nép támogatását is. Kifejti, hogy nem a szo­cializmus van válságban, hanem egy, az idő által meghaladott gyakorlat, a pluralizmust pedig az egypártrendszer keretei közt, afféle kibővített népfrontmozgalomként tartja megvalósíthatónak. Ő ezeket biztosan el is hitte, mindezt azonban sikerült neki a higgadtságba burkolt fenyegetés hangján elmondania. Ez pedig a valódi változásra képtelen kommunista hangja volt, az a hang, amit a nagykorúvá vált társadalom, a népből nemzetté vált emberek sokasága már nem tűrt el. Grósz ugyanis felteszi az egyáltalán nem költőinek szánt kérdést: „Fel tudunk-e lépni az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben… Ha nem, az anarchia, a káosz, és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni.”

Ez, a saját árnyékán átlépni nem tudó másodosztályú kommunista apparatcsikszöveg nyitotta fel a legtöbbek szemét. Ennek az embernek az idejétmúltsága szimbolizálta talán legjobban az általa képviselt és konzerválni akart rendszer idejétmúltságát is. A következő évben aztán kártyavár módjára omlott össze az addig rendületlennek hitt kommunista hatalmi monolit, feloszlott az MSZMP, és több mint négy évtized után újra szabad választásokat tartottak Magyarországon.

Hátborzongató, hogy abból, amit Grósz jövendölt a terrorról, mégiscsak megvalósult valami. Ő már rég halott volt, amikor az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján, 2006. október 23-án ismét vér áztatta Budapest aszfaltját. Nem, nem a fehérterror szabadult rá az országra: vörösterror volt ez a javából.

Az átmeneti figurák sorsa már csak ilyen. Még a legdrámaibb-nak szánt jóslataik is csak félig jönnek be.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Kádár János halála és temetése

ĀJelképesnek tekinthető, hogy a volt pártfőtitkár éppen aznap hunyt el, amikora Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette Nagy Imre és társai ítéletét