„Grósz Károly és csapata el volt tájolódva”

– Az 1989-es esztendő mérföldkő a magyar történelemben. Az országot járva, hogy tapasztalták, milyen volt akkoriban a közhangulat?

– A létező szocializmus proletárdiktatúraként működött, köze sem volt ahhoz, amit a 19. századi teoretikusok megálmodtak. Bár 1968-ban elindult egy gazdasági reform, lehettek háztájik, gmk-k, de 1989-re már nagy volt az elégedetlenség az országban. Komoly zavarok keletkeztek a gazdaság működésében, az ország eladósodott, növekedtek a szociális gondok, vagyis tovatűnt a hatvanas, hetvenes évek „legvidámabb barakkjának” illúziója. A tervutasításos rendszer konzerválta a lemaradásunkat a Nyugathoz képest. Ezért bár a Brezsnyev-doktrína még érvényben volt, ami korlátozta a mozgásterünket, mégis elkezdtünk önálló külpolitikát folytatni. Azt mondtuk: tárgyalni kell a Nyugattal minden körülmények között.

– Márciusban a Független Jogász Fórum kezdeményezésére összeült az Ellenzéki Kerekasztal. Mi történt azt követően?

– Megkezdődtek a szakértői tárgyalások, és kialakult egy sajátos helyzet, és két pólusa lett a politikai térnek: az egyik oldalon a hatalmon lévők, a másikon az ellenzékiek álltak. Az Ellenzéki Kerekasztal sok tekintetben diktálni kezdte a politikát a hatalommal szemben.

– Hogyan viszonyultak ehhez, akik a hatalmat gyakorolták?

– Először is tisztázni kell, hogy az MSZMP-n belül is két nagy szárny alakult ki, a reformereké és a rendpártiaké.

– Rendpárti alatt konzervatívot ért?

– Fogalmazhatunk így, de úgy is, hogy maradi, dogmatikus, amelyet Grósz Károly, az MSZMP főtitkára vezetett. A rendpárti szárnnyal szembehelyezkedett Németh Miklós kormányfő, Nyers Rezső és Pozsgay Imre államminiszterek és jómagam mint az Országgyűlés elnöke. Már Grósz 1987–88-as kormányzása idején is többen megfogalmazták: társadalompolitikai fordulatra, reformokra van szükség, ahonnan eljutottunk a többpárti parlamenti demokrácia igényéig. A vélemények megoszlottak, Grósz és támogatói ragaszkodtak ahhoz, hogy olyan többpártrendszer legyen, amelyben az MSZMP megtartja a vezető szerepét.

– Ez elég bizarrul hangzik.

– Úgy képzelték, hogy az ellenzéki erők az MSZMP-n belül hoznának létre platformokat. Akaratukat azonban nem tudták átvinni, a párt vezetésében és a kormányban elfogadottá vált, hogy többpárti demokrácia lesz az országban. Azt képviseltük, hogy el kell jutni a szabad választásokig, és ott majd a választók eldöntik, ki mennyit ér.

– Ez így nagyon szépen hangzik, de a reformisták körében miért alakult ki az a vélekedés, hogy önként átadják a hatalmat, amit a párt negyven éven át birtokolt?

– Egyrészt a világpolitikai események miatt, másrészt az MSZMP-ben felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai már diplomás, nyelveket beszélő emberek voltak. Kádár János is többször kitért rá, hogy a nyolcvanas években a pártban több „párt” alakult ki. Alapvető probléma volt még, hogy a munkásmozgalmi erők eredendően nem tudták megfelelően kezelni a nemzeti kérdést, a nemzethez való viszonyt. A párt belső ellenzékének tagjai pedig úgy nőttek fel, hogy népben, nemzetben gondolkodtak.

– Érett a helyzet?

– Bizony, ráadásul nekünk voltak nemzetközi tapasztalataink is, hiszen a német, olasz, osztrák, spanyol szociáldemokratákkal igen jóban voltunk. Személyesen találkoztam Helmut Schmidttel, Willy Brandttal, Bettino Craxival, az angol munkáspártiakkal, ahogy Pozsgay Imrét és Horn Gyulát is számos országba meghívták. Tényszerűen szembesültünk a parlamenti demokráciával: a hatalmat gyakorló szociáldemokraták tudomásul vették, ha a parlamenti választásokon vereséget szenvednek.

– Az ellenzék is megérezte a lehetőséget?

– Akkorra már viszonylag szabadon szervezkedhetett, az Ellenzéki Kerekasztal megalakulása után lényegében akadálytalanul zajlottak a folyamatok. Olyannyira, hogy május végén az Országgyűlés elnökeként magam jelentettem be, vállalom a közvetítő szerepet az ellenzék és a kormány között, személyemet ugyanis mindkét oldal elfogadta. Addigra már Nyers és az SZDSZ aktívan kereste egymást, Pozsgay pedig az MDF-fel ápolt jó viszonyt.

– Hogyan viszonyultak e lavinaszerű változáshoz a konzervatívok?

– Nem örültek neki, de kénytelenek voltak tudomásul venni. Ha már azonban elkerülhetetlen volt a fordulat, igyekeztek kézben tartani az irányítást. A Nemzeti Kerekasztal első plenáris ülésén, június 13-án a hatalom küldöttségét még Grósz Károly vezette, igaz, Pozsgay Imre és Fejti György hamar átvette tőle a stafétát. Utóbbi a régi világot képviselte, és szintén igyekezett fékezni a változásokat. Ez bizony egy harc volt, amelyben Pozsgaynak nem volt könnyű dolga.

– A fékezés részeként az MSZMP külön-külön kétoldalú tárgyalásokat kívánt kezdeményezni az ellenzéki pártokkal, hogy megosszák őket. Kinek az ötlete volt ez?

– A kezdeményezés Fejti Györgytől származott, aki elő is adta a tervét a Központi Bizottság egyik ülésén.

– Mi volt ezzel a konzervatívok célja: elodázni a változásokat addig, amíg csak lehet, hogy közben minden területen pozíciót fogjanak, beépüljenek az ellenzéki pártokba, és így lépjenek át a többpártrendszerbe?

– Valóban erről volt szó. Féltették a pozíciójukat, a hatalmat, és a neveltetésük, iskolázottságuk is ebbe az irányba terelte őket, világszemléletük maradi volt. Nekünk viszont már nem volt félnivalónk, előre tudtunk tekinteni.

– Grósz Károly még májusban is azt nyilatkozta a New York Timesnak, hogy az ellenzéknek nincs igazi programja, ezért az MSZMP nem is tudná kinek átadni a hatalmat. Hozzátette: legjobb esetben hat évvel később tarthatók meg az első választások. Mit szóltak ehhez önök?

– Hogy finoman fogalmazzak, Grósz Károly és csapata történelmileg el volt tájolódva. Mihail Gorbacsov szovjet államfő–pártfőtitkár már 1988-ban elárulta, hogy ki fogja vonni a szovjet csapatokat az országból, csak mi ezt nem kommunikáltuk. Egy évvel később Gorbacsov és George Bush, az Egyesült Államok elnöke Máltán kijelentette: szabad folyást engednek a közép- és kelet-európai változásoknak. A szovjetek már régen nem voltak abban a helyzetben, hogy beavatkozzanak. Vagy vegyük az 1989-es évet, mi volt jellemző? Temetés és tárgyalás. Eltemettük Nagy Imrét és mártírtársait, Kádár Jánost, vagyis eltemettük a múltat, és tárgyaltunk a jövőről. Ne felejtsük el azt sem, hogy átengedtük Ausztriába az NDK-s turistákat, elősegítve a német újraegyesítést, aminek belpolitikai hatása is volt. Mindezek mutatják, mekkora változások következtek be akkoriban Magyarországon.

– Június 13-án az MSZMP milyen célokkal ült tárgyalni az ellenzék képviselőivel a Nemzeti Kerekasztalhoz?

– Azt szerettük volna elérni, hogy készítsük elő a rendszerváltoztatás törvényes alapjait, és jussunk el a szabad választásokig. A Nemzeti Kerekasztal lényegében betöltötte egy alkotmányozó nemzetgyűlés szerepét. Amit a tárgyalások során elfogadtak mint törvényjavaslatot, azt a régi parlament elé terjesztettük, amely elfogadta a törvényeket. Nem álltak ellen, belátták, hogy e jogszabályokat meg kell szavazniuk, még ha a háromnegyedük MSZMP-tag is volt. Az új alkotmányra a jogászok azt mondták, az felér egy rendszerváltozással, ami nem sokkal később be is következett, 1990. március–áprilisban megtartották az első szabad választásokat. A rendszerváltoztatás az akkori mérvadó politikai erők és a köréjük csoportosult jogászok, tudósok összességének az érdeme, az ő megállapodásuk következtében jöhetett létre, így azt nem sajátíthatja ki magának egyetlen politikai erő sem.

– Mikor körvonalazódott először a hatalom és az ellenzék megállapodásának lehetősége?

– Ha jól emlékszem, már június 10-én egyezség született a két fél között arról, hogy megkezdődhetnek a tárgyalások a parlamentben. Abban mindenki egyetértett, hogy szabad, demokratikus választásokra van szükség, de sok egyéb kérdésben még az ellenzék sem volt közös nevezőn. A Független Jogász Fórum és a kormány szakértői kidolgozták a sarkalatos törvényeket, az új alkotmány alapjait, amit mi az 1985-ben választott parlament elé terjesztettünk. Ez az Országgyűlés összetételében már más volt, mint a korábbiak a többes választásnak köszönhetően. A padsorokban hét ellenzéki képviselő ült, többek között Tamás Gáspár Miklós vagy Király Zoltán. Az Országgyűlést nemzeti összhang jellemezte, nemzeti többségi akarat alakult ki a tekintetben, hogy fordulat kell, rendszerváltozás, reformok, mégpedig alkotmányos, békés úton. Hiába ijesztgette akkor már Grósz fehérterrorral a párttagságot.

– Ha már ismét szóba hozta, milyen volt Grósszal a kapcsolata?

– Június végén egy KB-ülésen felszólaltam, hogy mondjon le, vagy a KB mentse föl, mert úgy érzem, belefáradt a politikába. Horváth István belügyminiszter mellém állt, de sokan még akkor is keményen támadtak. Grósz egyébként az év elején eltávolított a külügyből, mert az 1988-as aradi Grósz–Ceausescu-csúcstalálkozóról elmondtam a véleményemet, ahol Grósz nagy kudarcot vallott. Országgyűlési elnöknek nevezett ki, amelyről úgy vélekedett, hogy csak egy sóhivatal. De fordítva sült el a terve: így lettem köztársasági elnök, amikor ugyanis nincs választott államfő, ideiglenesen az Országgyűlés elnöke tölti be a posztot. És így kiálthattam ki később a köztársaságot.