Történelem

Mindszenty a felvidéki magyarokért

A főpásztor beszámolt a kiutasításokról, a bebörtönzésekről, a gyűjtőtáborokba küldésekről, az embertelenségek beláthatatlan sorozatáról

Mindszenty József (1892–1975) a huszadik századi magyar történelem egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt. Azért tartjuk egyéniségnek és nem csak egyszerűen a politika és a közélet egyik nagy hatású szereplőjének, mert valóban egyéniségként tartott ki elvei, álláspontja, hite és meggyőződése mellett. Erre példaként a második világháború befejezése után a felvidéki magyarság érdekeiért való kiállásában is nyomon követhetjük.

Mindszenty a felvidéki magyarokért
Vállalta, hogy kiáll a magyarság és a katolicizmus védelmében
Fotó: Wikipedia

Mindszenty átérezte a szlovákiai magyarok helyzetét. Esztergomi palotája ablakából naponta látta a csehszlovákiai Párkány városát és az ott folyó magyarellenes atrocitásokat. Rendszeresen érkeztek hozzá a jelentések a szlovákiai magyarok sérelmére elkövetett túlkapásokról. Beadványokkal fordult a magyar és a csehszlovák, valamint a szovjet, az amerikai, a brit és a francia kormányhoz, és a nemzetközi sajtót is folyamatosan tájékoztatta az eseményekről.

Tiltakozása másik eszközéül körleveleit szánta, ezeken keresztül kívánta tájékoztatni híveit és papjait. Abban reménykedett, hogy beadványai hatására majd igazságot szerezhet védencei számára. Bízott benne, hogy fellépése hatására idővel megváltozhat a csehszlovák vezetés magyarságpolitikája is. Úgy gondolta, ha sikerül a közvélemény és a sajtó figyelmét folyamatosan e kérdésre összpontosítania, hamarabb konszolidálódhat a helyzet, és a lakosságcsere, a deportálások, kitelepítések is elmaradhatnak.

Már 1945. október 15-én, alig több mint egy héttel hercegprímási székfoglalása után körlevelet adott ki, amelyben a csallóközi üldözött magyarok kilátástalan helyzetére hívta föl a hívek figyelmét. Leírta a magyar katolikus oktatási intézmények, iskolák és egyházi személyek elleni támadásokat, valamint beszámolt a kiutasítások, bebörtönzések, gyűjtőtáborokba küldések, az embertelenségek beláthatatlan sorozatáról. A hercegprímás szerint a magyarok üldözése a zsidókon már kipróbált eszközökkel történt, és az intézkedések mind az emberi alapjogokat, mind a vallásszabadságot sértették.

Jogfosztva

A Benes-dekrétumok a gyűjtőneve mindazon elnöki rendeleteknek, amelyeket Edvard Benes köztársasági elnök a második világháború alatt, valamint 1945 májusa és októbere között bocsátott ki. Benes politikai programját 1945. április 5-én Kassán hirdette ki hivatalosan. A németeknek és a magyaroknak, valamint a cseh és szlovák nép árulóinak és ellenségeiknek megbüntetéséről összesen tizenhárom elnöki dekrétum rendelkezett. Ezek révén a csehszlovákiai magyarság a teljes gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális jogfosztottság állapotába került.

A magyarok szempontjából az egyik legsúlyosabb rendelkezés az úgynevezett 33-as köztársasági elnöki dekrétum volt, amely 1945. augusztus 2-án a csehszlovákiai magyarok döntő többségét megfosztotta állampolgárságától. A dekrétumok a felvidéki magyarságot kollektíven háborús bűnösnek bélyegezték, akiket vagyonuk elvesztésén túl csehországi kényszermunkára is vihettek.

A csehszlovák kormány 1945-től kezdve a magyarok egyoldalú kitelepítését akarta elérni, amelyet a nagyhatalmak nem hagytak jóvá, és kétoldalú tárgyalásokat javasoltak, amelyek keretében 1946. február 27-én megkötötték a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt. Az egyezmény lényege az volt, hogy ahány magyarországi szlovák jelentkezik kitelepülésre, a csehszlovák hatóságok ugyanannyi magyart telepítenek át Magyarországra.

Csehszlovákiában az 1946. július 17-i rendelet alapján kezdték meg a magyar nemzetiségű lakosság körében a reszlovakizációt, a visszaszlovákosítási kampányt. Válaszút elé állították a magyarokat: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, nem el kell elhagyniuk Csehszlovákiát, ennek keretében kényszerűségből, több mint 400 000–en vallották magukat szlováknak. A lakosságcsere 1947 áprilisában kezdődött meg, és 1948 tavaszára 70 273 szlovák hagyta el önként Magyarországot, illetve körülbelül 100 000 magyart telepítettek ki Csehszlovákiából.

Vagonokba összezsúfolt, kitelepített magyar családok, útban az anyaország felé 1947-ben
Vagonokba összezsúfolt, kitelepített magyar családok, útban az anyaország felé 1947-ben
Fotó: Fortepan/Csorba Dániel

Mindszenty a lakosságcsere-szerződés aláírása után, 1946. április 29-én levélben fordult Ernest Bevin angol külügyminiszterhez. Ebben arra kérte őt, hogy az 1946. február 27-én kötött magyar–csehszlovák megegyezést nyilvánítsák semmisnek, mivel annak határozatai ellentétben állnak az emberi jogokkal. Szóvá tette, hogy a megegyezés nem biztosítja a magyaroknak a kisebbségi jogokat. Mindszenty a két állam közötti lakosságcsere-megállapodást nem ismerte el érvényesnek, mivel szerinte az abban foglaltak erkölcstelenek.

Mindszenty 1946. április 25-én levélben emlékeztette arra Gyöngyösi János magyar külügyminisztert, hogy Benes a dekrétumokkal nyilvánvalóvá tette, nem kíván egy államban élni a magyarokkal. Eszközei azonban oly mértékben embertelenek, hogy a különélés megvalósításának nincs más módja, csak az, ha a magyarlakta területeket visszacsatolják Magyarországhoz. Mindszenty 1946. október 23-án újabb levélben fordult Gyöngyösi Jánoshoz, amelyben a magyar diplomácia tevékenységével kapcsolatos fenntartásait hangsúlyozta a szlovákiai magyarok ügyében.

Mindszenty azon javaslatát, hogy a lakosságcsere-egyezményt mondják föl, Gyöngyösi egyenesen károsnak és veszedelmesnek tartotta a magyar érdekekre nézve. Mindszenty 1946. november 30-án Francis Spellman New York-i érsekhez és Bernard Griffin westminsteri érsekhez fordult táviratban. A csehszlovákiai magyarellenes intézkedésekkel szembeni tiltakozását 1947. február 5-én megismételte VI. György angol királynak, Harry S. Truman amerikai elnöknek, és a pápánál is tiltakozott a magyarok csehszlovákiai jogfosztása ellen, és közbenjárásukat kérte. A táviratoknak nem lett eredménye.

A kiáltvány

Mindszenty 1946. december 21-én a magyar katolikusok nevében kiáltványt bocsátott ki, ebben vázolta a magyarok újabb szenvedéseit, Csehszlovákia szemére vetette, hogy üldözi a magyarságot országhatárain belül annak ellenére, hogy ennek az államnak a „zászlajára a szabadságot és egyenlőséget jelentő demokráciát írták”. Mindszenty az egész katolikus papság és hívek nevében kérte az igazságot, kifejtette, hogy ő nem kíván más állam belső kormányzati ügyeibe beleszólni, de kérte a magyar kormányt, tegyen lépéseket a csehszlovákiai magyarok szenvedéseinek enyhítésére.

Mindszenty kiáltványában megjegyezte, hogy ha az üldözöttek nem magyarok volnának, akkor is felemelné szavát, mivel az emberi jogok súlyos megsértéséről van szó, amit a katolikusok nem tudnak elnézni. A katolikusok nevében kérte a nagyhatalmakat, hogy állítsanak fel egy független nemzetközi bíróságot, amely a tényeket tárgyilagosan feltárná az Egyesült Nemzetek Szervezete számára, és így az közbeléphetne. A hercegprímás, hogy hatásosabbá tegye a kiáltványban szereplő segélykérését és érzékeltesse a helyzet komolyságát, még az S.O.S. jelet is rátette levele végére.

Mindszenty a párizsi békeszerződés alatt abban bízott, hogy az ott megalkotott béke a demokrácia szellemében fog megvalósulni: „A demokráciának világszerte való győzelme most azt a reményt kelti bennünk, hogy a győztesek valóban fontolóra veszik a Franklin Delano Roosevelt kijelentésében foglalt nagy igazságot, hogy tartós békét nem lehet más népek szabadsága árán megvásárolni.” Amikor a párizsi béke végeredményéről tudomást szerzett, azt egyértelmű kudarcnak fogta fel.

Egyedüli eredményként azt látta, hogy az angolszász hatalmak nem adták engedélyüket ahhoz, hogy a felvidéki magyarságot egyoldalúan kiűzzék őseik földjéről. Mindszenty felhívta a magyar miniszterelnök figyelmét arra, hogy a korábban Csehszlovákiával kötött lakosságcsere-szerződés nem érvényes, mivel az abban foglaltakat Csehszlovákia nem teljesítette: „Teljes erővel folytatta a lakosság kínzását, a csehszlovákosítást és a népesség gazdasági kizsákmányolását.” Mindszenty a püspöki kar és a maga nevében is kérte, hogy a megállapodást Nagy Ferenc miniszterelnök mondja fel.

Mindszenty nemcsak a magyar politikusoknak írt levelet, hanem a párizsi békekonferencia megbízottainak is táviratot küldött. Kifogásolta, hogy az érintett nemzetek képviselői nem szólalhattak fel, és hogy mellőzték az emberi jogok garantálását is, emiatt ez csak „szájbéke” lehet – írta nekik. Mindszenty az egyik beszédében, amelyet a Szent István-bazilikában tartott, kiemelte, hogy a párizsi békeszerződés sokkal jobban megcsonkította az országot, mint ahogy az korábban történt, mivel a határon túli magyarságnak a kisebbségi jogai még annyira sincsenek garantálva, mint a korábbi trianoni békeszerződésben.

A hercegprímás 1947. október 2-án ismételten a magyar püspöki kar nevében fordult a katolikus hívekhez. A deportálásokat és a lakosságcserét igazságtalannak és csak további nemzetiségi ellentétek kirobbantójának írta le. Különösen a kitelepítések végrehajtásának durva és erőszakos volta háborította fel. Tagadta a kollektív felelősség és bűnösség elvét, amelyben az isteni törvények megsértését látta.

Reménybeli vigasz

Mindszenty beadványait és tiltakozásait a csehszlovák politikai vezetés teljesen figyelmen kívül hagyta. A hercegprímás az emberek alapvető erkölcsi–szellemi–lelki értékeit védte. Kemény ellenfél volt, de Magyarország kedvezőtlen nemzetközi helyzetében nem tudott átütő sikert elérni. Eredményül azt tudta felmutatni, hogy a világ közvéleménye tudomást szerezhetett a csehszlovákiai magyarokkal szembeni túlkapásokról, és ennek révén meggátolta, hogy még szélsőségesebb atrocitásokat kövessenek el a végrehajtó közegek.

A szlovákiai magyar katolikus hívek hálásak voltak Mindszenty József közbenjárásáért, bizakodással töltötte el őket, hogy főpásztoruk is közbenjár érdekükben. Lelki és reménybeli vigaszt tudott adni híveinek, és hitet, hogy van, aki törődik velük. Így Mindszenty szavai nem csak „pusztába kiáltott” szavak maradtak. Emberi nagyságát bizonyítja, hogy Mindszenty vállalta azt, hogy kiáll a magyarság és katolicizmus védelmében.

A szerző történész, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet

Kapcsolódó írásaink