Történelem

A pokol füstölgő kapuja

Éppen kilencven éve történt. Akiket személyesen érintett, rég nincsenek közöttünk, nemzeti emlékezetünkben mégis kitörölhetetlen nyomot hagyott 1931. szeptember 13. éjszakája. Hiszen a magyar társadalom először és – ebben talán szerencsések maradunk – azóta is utoljára találkozott a gyanútlan és kiszolgáltatott emberek halála iránt érzéketlen terrorizmussal.

A pokol füstölgő kapuja
A biatorbágyi viadukton pusztító terrortámadásnak huszonhárom halálos áldozata volt
Fotó: Fortepan/Becker György

A Keleti pályaudvarról 23.30-kor induló bécsi gyorsvonat áthaladásakor, 0.12-kor felrobbantották a biatorbágyi viadukt sínjeit: a mozdony, a szerkocsi és az első hat vagon a 26 méteres mélységbe zuhant. Huszonketten haltak meg a helyszínen, egy ember másnap a kórházban. A halottak között egy tíz év körüli kisfiú és egy család három tagja is volt. A tizenhét sérült közül többen egy életre megrokkantak.

Mentés a tűz fénye mellett

Bizonyos értelemben a sors kegyeltje vagyok, ugyanis a merénylet közvetlen következményeiről, ha másodkézből is, de egy szemtanú hitelességével tudok beszámolni: nagyapámat, aki a családi legendárium szerint másnap első munkanapját töltötte volna a Nyugat-dunántúli Vasúti Igazgatóságnál, azonnal a helyszínre vezényelték. Gyerekkoromban megosztotta velem az emlékeit, és azóta is emlékszem minden szavára.

Olasz és német nyelvtudása, ha egy ilyen nemzetiségű túlélő segítségre szorulna, éppen kapóra jött volna. Ő azonban elsőként egy ismerős komáromi állatorvos hallgatóval találkozott, aki sokkos állapotban bóklászott a roncsok között, és csak annyit tudott kinyögni: éppen kártyapartihoz készülődtek két utastársával, amikor egyszerre minden semmivé vált körülöttük, és őket azóta sem találja.

„Mint a pokol füstölgő kapuja, olyan volt” – mondta nagyapám, aki mindig is szerette a drámai hasonlatokat.

Ez a majdnem kétméteres világháborús veterán dermedten állt a roncsok mellett, és inkább nem nézett a vasutasra, aki tőle pár méterre szívlapáttal dobálta össze az emberi testrészeket. Hallott még segélykiáltásokat, ám szerencsére minden sérültet ki tudtak menteni, hála Wieder Jenő községi orvos és Weiberth János helyi tűzoltóparancsnok azonnali segítségének.

Körmöczy Emil, a fővárosi mentőszolgálat igazgatója minden orvost és mentőautót a helyszínre irányított. A környékbeli gazdák igáslovaival vontatták arrébb a vagonok maradványait, és nagyapám is láthatta, ahogy a mozdony roncsai közül kiszabadítják a mozdonyvezető, Morvay Alajos holttestét, akinek az ujjait egyenként feszegetik le a fékszelepről, amit még akkor is rendületlenül markolt.

A helyszínre érkezők fatörmelékből raktak tüzet, hogy a sötétben is végezni tudják a mentést. Nagyapámnak önkéntelenül is eszébe jutott: lám, a tisztességes, hétköznapi emberek mennyivel különbek azoknál a gazembereknél, akik ezt a szörnyűséget elkövették. Sem ő, sem bárki más nem gondolta egy pillanatra sem, hogy mindez egyetlen ember műve lenne.

Márpedig a nyomozás és a bírósági eljárás során ez látszott bebizonyosodni. A merénylet helyszínén többeknek feltűnt egy magas, negyven év körüli férfi, aki szerencsés túlélőnek mondta magát, azonban senki nem emlékezett rá útitársként, és menetjegyet sem tudott felmutatni. Felírták az adatait: Matuska Szilveszter, csantavéri részvénytársasági igazgató.

Ezt az embert az ott-termő fotóriporterek még Sombor-Schweinitzer Józseffel, a politikai rendőrség „ászával” is lefotózták. Hamarosan mehetett békével, másnap már útban volt Ausztria felé.

Kriminalisztikai igénnyel három szakvélemény készült. Károlyi Gyula miniszterelnöknek még aznap elment a jelentés a jobb sínszál belső felére erősített robbantóaknáról, amely többszörös nyomásra volt beállítva, és a harmadik vagy negyedik kocsi alatt robbant. Ez a jelentés katonai műszaki szakértőre hivatkozik, néhány dologban téved, de tisztességéhez kétség sem fér.

A MÁV Budapesti Igazgatóságának Vasúti műszaki leírás címet viselő dokumentuma a sínszál legalább 7-8 méteres hosszában vagy több ponton, vagy egyetlen hosszú szakaszon robbanószerkezetet említ, amelyet a vonat érkezése előtt hoztak működésbe.

A torbágyi csendőrség említ először egy körülbelül két méter hosszú, ekrazittal töltött gázcsövet, amelynek darabjait meg is találták. Találtak még két zseblámpaelemet, egy másfél méteres, szigetelt vörösréz huzalt és egy „collstok” darabjait, két szárán fémlemezzel. Ezzel tisztázódott az elkövetés eszköze: az átgördülő kerék a nyitott collstok szárainak összenyomásával zárta rövidre az áramkört, és az elemek segítségével idézte elő a szikrát, ami berobbantotta a csőben az ekrazitot. Ezeket pedig az áramot kitűnően vezető vörösréz huzal kötötte sorba. Egyszerű és hatásos szerkezet, jobbat azóta sem találtak ki.

A merénylet helyszínén találtak azonban mást is. Egy ceruzával írt levelet, borítékban, amely szó szerint a következőképp hangzott:

Munkasok!
Nincs jogotok, hát majd mi biztosítjuk, kapitalistakkal szemben
Minden hónapban hallani fogtok rolunk, mert ami tarsaink mindenhol otthon vannak
Nincs munkaalkalom, hat majd mi csinálunk.
Mindent a kapitalistak fizetnek meg.
Ne féljetek a benzin nem fogy el

Az ékezet- és vesszőhiány nem a cikkíró figyelmetlensége, a szöveg valóban ilyen. Eredetét kilencven év alatt sem sikerült megnyugtatóan tisztázni.

A nyomozás forró nyomon indult, és a nemzetközi együttműködés is meghozta gyümölcsét. A gyanúsítotton ugyanis már „rajta volt” a német és az osztrák rendőrség, akik megosztották információikat a magyarokkal. 1931-ben Újév napján az ausztriai Anzbachban, aztán áprilisban majd augusztus elején a németországi Jüterbogban is követtek el vasúti robbantásos merényleteket, amelyeknek kriminalisztikai jellemzői igencsak hasonlóak voltak a magyarországihoz.

Ezekből, továbbá számos egyéb, körültekintő nyomozással felderített körülményből vált alapossá a gyanú éppen egy magyar ellen. Az illető harminckilenc éves volt, csantavéri illetőségűnek és részvénytársasági igazgatónak mondta magát. Matuska Szilveszternek hívták.

Matuskát októberben tartóztatták le Bécsben, és meggyanúsították az anzbachi és a jüterbogi merénylettel. Erről értesítették Sombor-Schweinitzert, aki azonnal Bécsbe utazott, hogy kihallgassa. A nyomozás adataiból tudta, hogy Matuska ausztriai kőbányabérlőként a magyarországi merénylet előtt ekrazitot vásárolt, és hogy a jüterbogi merénylethez egy berlini gázszerelvényboltban ugyanolyan gázcsövet vett, amilyet Biatorbágynál is használtak. A vásárló a tanúk szerint akcentussal beszélt németül, és személyleírása teljesen ráillett Matuskára.

Matuska kezdetben tagadott, de amikor Sombor-Schweinitzer közölte, hogy kövek robbantására az ekrazit nem alkalmas, és megmutatta a torbágyi áldozatokról készült fotókat, megtört. Ám később a bíróságot másféle bizonyíték győzte meg. Matuska még Biatorbágyon egy vasutas vendégeként kezet mosott – a törölközőn hagyott sárga nyomokat pedig egyértelműen ekrazitként azonosították. Az ítéleti indokolásban ez döntő bizonyítékká vált.

A helyszínen talált levél nagy bonyodalmat okozott mind a politika, mind a sajtó, mind a rendőrség berkeiben. Különböző szakvélemények ütköztek, de két írásszakértő késhegyre menő vitája sem tudta tisztázni, hogy a levél származhat-e attól a Leipnik-Lovas Márton nevű körözött kommunistától, akit első körben gyanúsítottak a merénylettel. Az ügy ezzel politikai színezetet kapott, statáriumot rendeltek el, és razziák indultak a kommunistagyanús elemek ellen. Hiába produkáltak „tuti” gyanúsítottat Matuskával, a statárium maradt a következő októberig, bár a nyomozást és az igazság kiderítését semmivel sem vitte előbbre.

Matuska a magyar bíróság előtt mindent elkövetett, hogy ne tartsák normálisnak. Egy bizonyos Leo professzorra hivatkozott, aki tetteire kényszerítette, de e minőségben maga az ördög is megjelent, akinek mimikáját és beszédmódját a hallgatóság derültségére teljes átéléssel adta elő a tárgyalóteremben. A kriminálpszichológia ma már ismeri a felelősség áthárításának ezt a megszokott módját, ami itt a narcisztikus pszichopaták kényszeres ripacskodásával keveredett. Bár az elmeszakértőket már akkor sem tudta becsapni: beszámíthatónak találták, és a bíróság halálra ítélte.

Matuska Szilveszter, a rab

Matuskát azonban az osztrákok azzal a feltétellel adták ki, hogy nem hajtanak végre rajta halálos ítéletet, így „életfogytos” rabként Magyarország etette és kvártélyozta a váci fegyházban. Köztörvényes rabtársaival szóba sem állt, festett, verseket és filmforgatókönyveket írt. Fejében már ekkor megszületett a pszichopatákra jellemző magyarázat: ő az ateista világ ellen lázadó hős, aki megbünteti a bűnös emberiséget. Versei olvastán a börtönlelkész azt írta idős szüleinek, hogy „fiuk nagyon értékes ember”.

Érdekes, a börtönben már mindenki a gonosztevőt sajnálta, senki sem az áldozatait. Márpedig Matuska ismét csak becsapta a nála sokkal naivabbakat, hiszen mindig olyannak mutatkozott, amilyennek láttatni szerette volna magát. A vágyott hírnevet képes volt ártatlan életeken átgázolva megszerezni, utána pedig szánalmas ripacsként próbálta menteni, ami menthető.

A mai napig talány, hogy voltak-e bűntársai, vagy magányos merénylő volt-e. Ha azokat a bizonyítékokat vesszük sorra, amelyeket egy bíróságnak mérlegelnie kell, akkor erősen billeg ugyan, de inkább az utóbbi felé mutat a mérleg nyelve, ítéleti bizonyossággal valóban nem cáfolható az egyedüli tettesség.

A Kriminális történelem című könyvem írásakor éppen Csantavérről került egy kitűnő segítőm, Szedlár Rudolf úr. Rengeteg olyan információt és dokumentumot kaptam Matuskáról, amelyek addig ismeretlenek voltak.

Vissza Csantavérre

Családja megbecsült tagja volt Csantavér társadalmának, szép felesége, aranyos kislánya, jól menő vállalkozása volt. Matuska azonban sosem törődött a család dolgaival, mindig valahol máshol járt, feleségét nyakra-főre csalta (sokszor kezelték nemi betegségekkel), kislányával alig foglalkozott. Arrogáns volt és hiú, környezetét csupán eszköznek tekintette céljai eléréséhez. Kötődni senkihez sem kötődött, emberi kapcsolatai felületesek voltak és tartalmatlanok.

Elgondolkodhatunk, hányféleképp lehet fogyatékos egy ember. Matuska Szilveszter érzelmi és erkölcsi szempontból volt az. Nincs ezzel egyedül a történelemben. Szerencsések vagyunk, hogy nem adatott neki sokkal nagyobb hatalom…

Amikor 1944 őszén Vác is senkiföldjévé vált, Matuska kisétált a fegyházból a szemközti gyógyszertárig, fejfájás elleni tablettáért. Az éppen ott tartózkodó váci püspöknek udvariasan bemutatkozott: „Matuska Szilveszter vagyok, a biatorbágyi rém!”Tomori István patikus élete végéig emlékezett erre a bizarr jelenetre.

A csantavériektől hallottam utolsó napjainak történetét. 1945 januárjában visszatért szülőfalujába, és a Kuszu nevű kocsma előtti asztalon állva szónokolt az embereknek. Egyesek szerint a jugoszláv kémelhárítás zsuppolta a szabadkai börtönbe, ahol öngyilkos lett, vagy inkább „megöngyilkolták”. Mások szerint a szónokló Matuskát dzsippel érkező szovjet katonák lódították fel a hátsó ülésre, és valószínűleg már a csantavéri határban agyonlőtték. Persze, azóta őt is tucatnyian „látni vélték” a világ különböző pontjain. Csak éppen a holttestét vagy a sírját nem látta soha senki.

Nagyapám nyelvtudására nem volt szükség, így inkább a roncsok eltakarításában és a sérültek ellátásában segédkezett.

„Istenem, ennyi összeroncsolt ember… A Piavénál sem láttam ilyen sebeket!”

Holtfáradt volt, amikor este egy mentőkocsival eljutott Bicskéig, és ingyenbérletét először használva, hazautazott egy onnan induló vonattal.

A komáromi illetőségű állatorvos hallgatónak a merénylet leghosszabb életű túlélőjeként még további majdnem hetven évet adott a sors, kártyapartnerei azonban a roncsok közt lelték halálukat.

A merényletben odaveszett család, Borza Ferenc 44 éves tatabányai főjegyző, felesége, Berkovics Mária, és tizenhét éves Ilona (­Lilly) lányuk emlékét hatalmas kőkereszt őrzi a Tatabánya-újtelepi temetőben.

A szerző jogász, író

A cikk részben a szerző Kriminális történelem – A 20. század híres magyar bűnügyei című könyvében írtakon alapul.

Kapcsolódó írásaink