Egy régen elfeledett ország

A šariščinát a szlovák és a magyar nyelvészeti szakirodalom a keletszlovák dialektusokhoz sorolta, amelyekbe beletartozott a szepesi, abaúji és zempléni szlovák nyelvjárás is. Ebben a nyelvjárásban a 19. század második felétől a magyar kormány támogatásával jelentek meg tankönyvek és vallásos kiadványok. A Horthy-korban alkotó miniszteri tanácsos, Kászonyi Ferenc szerint e nyelvjárás egyfajta átmenetet képezett a szlovák, a lengyel, a kárpátaljai ruszin és az ukrán nyelvek között, és a történelmi Magyarország északi és északkeleti régiójában, Abaúj-Torna, Zemplén, Ung, Szepes, Sáros vármegyékben volt honos.

A 20. század elején a sárosi keletszlovák nyelvjárást beszélők elsősorban nyelvükben különböztek a nyugatszlovák régióban élő szlovákságtól, saját magukat pedig szlovjáknak nevezték. Ezekben a vármegyékben is létezett szlovák értelmiség, de nagyrészt magyar érzelműek voltak és a magyar államhoz hűek, és nem keresték a kapcsolatot a cseh irányba politizáló szlovák elittel.

Ebből kifolyólag az önálló szlovják (szlovákul slovjak) identitás kialakításában rejlő potenciál a 19. század utolsó harmadától a magyar kormány figyelmét is felkeltette. Budapest ugyanis a szlovják dialektus erősítésében felismerte a szlovák nyelv megosztásának lehetőségét, ez a magyar államhoz lojálisabb regionális elit támogatása pedig az öntudatosodó szlovák nemzetépítés gyengítésével is kecsegtetett.

A szlovják identitás kialakulásához nagyon fontos volt az a terület, ahol a szóban forgó keletszlovák nyelvjárást beszélők laktak, mivel ez a térség sajátos kultúrával rendelkezett, amelyet a szlovák, ruszin, német és magyar kölcsönhatások jellemeztek. A felső-magyarországi régió politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és nemzetiségi realitása a térségnek mindig sajátos arculatot adott.

Például a szlovjákok által is lakott Sárosban négy nemzetiség és öt vallás keveredett egymással. A 19. és 20. század fordulójára a keletszlovák nyelvjárást az írásbeliség kialakítása felé terelő személyek olyan papok és tisztségviselők lettek, akik akár meggyőződésből, akár egzisztenciális okokból a magyar nemzeteszme hirdetőiként léptek fel, és a régió szlovákságát, vagyis az általuk szlovjákként nevezett népességet minél erősebben a magyar kultúrához és politikához kívánták közelíteni.

A mozgalom saját lapot is indított, Naša Zastava (Zászlónk) néven, amelynek első száma 1907-ben jelent meg Eperjesen. A lap a régió szlovák lakosságát következetesen szlovjáknak nevezte, főszerkesztője Dessewffy István helyi politikus és földbirtokos, segítője pedig 1916-tól Dvortsák Viktor lett, aki már 1906-ban felvetette a sajátos, a Felvidék/Felső-Magyarország nyugati és középső régióiban élő szlovákoktól etnikailag elkülönülő keletszlovák nemzet gondolatát. Ezzel a magyar kormányzat tudatába az úgynevezett „szlovják nemzetkoncepció” megalkotójaként került be, és a szlovják nyelv egyik legfőbb ideológusává vált.

1918 novemberében a Felvidéken a keleti és nyugati részeken élő szlovákok etnikai különbözőségének eszméje politikai és államjogi dimenziót kapott. Dvortsák, a helyi közigazgatás vezetői és az értelmiség egy része 1918 folyamán megpróbálta kiaknázni a szlovják regionalizmust, és arra törekedtek, hogy Magyarország oldalán tartsák a felvidéki területek lakóinak egy részét.

Ennek az igyekezetnek az élére Dvortsák Viktor állt, aki 1918. november 2-án Eperjesen megalakította a Keletszlovák Nemzeti Tanácsot, amely a keleti területek vonatkozásában nem ismerte el a csehszlovák állam fennhatóságát. A magyar kormánynak küldött táviratában kijelentette, hogy ők a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanácstól is függetlenek, és azonnali önállóságot kért „a keleti tót nép” számára. Dvortsák több beadvánnyal és memorandummal is a magyar kormányhoz fordult, amely végül az önálló állam megalakításának gondolatához vezetett.

A keletszlovákok által lakott észak-magyarországi megyék küldöttei Dvortsák Viktorral az élükön 1918. december 11-én a kassai városházán gyűltek össze. A gyűlés célja a régió hovatartozásának eldöntése volt, estére Dvortsák telefonon jelentette Budapestre, hogy vezetése alatt megalakult Eperjes fővárossal a Kelet-Szlovák Népköztársaság, amelynek elismerését azonnal kérte a magyar kormánytól.

Dvortsák ebből az alkalomból egy memorandumot is küldött Jászi Oszkárnak, amelyben kifejtette az új köztársaság célkitűzéseit. A dokumentum szerint a szlovjákok fajilag, nyelvileg és kulturálisan teljesen függetlenek, és földrajzilag is teljesen különállóak azoktól a szlovákoktól, akik a Duna bal partján élnek. A memorandum szerzője kérte a magyar kormányt, hogy ismerjék el a köztársaságát, követelte, hogy ne avatkozzanak be az általuk végrehajtandó földreformba, és hogy az iskolák nagy része kerüljön az ő joghatóságuk alá, amely biztosítja minden kisebbség nemzeti jogait. Továbbá kérte, hogy a magyar kormány szervezzen szlovák részlegeket a magyar minisztériumokon belül, és hogy a békekonferencián álljon ki amellett, hogy a szlovák nemzetet Dvortsák Viktor képviselhesse.

A köztársaság vezetése három minisztériumból állt. A minisztériumok mellé létrehoztak egy-egy „nyugati” és „keleti” államtitkári posztot is – arra számítva, hogy idővel a nyugati megyék szlovákjai is csatlakozhatnak hozzájuk. A csehszlovák vezetés felháborodott Dvortsák államalakítási kísérletén. Maga Karel Kramář csehszlovák miniszterelnök is állást foglalt ez ügyben, szerinte ez nem volt egyéb, mint a magyarok által mesterségesen létrehozott törekvés.

Kramář támadására Karol Bulissa, aki akkor a független szlovják kérészállam budapesti ügyvivői tisztét is ellátta, a következőképpen válaszolt: „A magyar kormánynak az önálló tót köztársaság megszervezéséhez semmi köze sincs, a mozgalomba semmilyen irányban sem folyt be, erre módja sem volt.” Bulissa szerint „a tót nép nagyon jól tudja, milyen a cseh szabadság. A csehek a szlávság poroszai. Leplezetlenül imperialista politikát követnek, és nem a rokoni szeretetből nyújtogatják felénk a kezüket, hanem a földünk gazdagsága és népünk munkaereje kellene nekik.”

A felvidéki események miatt a magyar kormány 1918. december 14-i minisztertanácsi értekezletén napirendre került a Dvortsák-féle kormány diplomáciai elismerésének kérdése. Jászi Oszkár e tanácskozáson kifejtette, hogy a szlovák és szlovják kérdés már nem tekinthető Magyarország belügyének, mivel ha elismernék Dvortsák kormányát, annak beláthatatlan katonai és külpolitikai következményei lehetnének.

Jászi szerint ezt csakis akkor tehetnék meg, ha ehhez a későbbiekben összehívandó békekonferencia is hozzájárulna. Bulissa 1918. december közepén Ferdinand Vix francia alezredest is felkereste Budapesten. A magyarországi antantmisszió vezetőjén keresztül táviratot küldött Thomas Woodrow Wilson amerikai elnökhöz, amelyben kérte kormánya és országa elismerését. Erre azonban sohasem került sor.

A Szlovák Népköztársaság kormánya december 11-én szervezni kezdett egy úgynevezett Tót Nemzeti Gárdát, és küldtek egy utasítást a kassai katonai kerületi parancsnokságnak, amelyben azt kérték, hogy a Szlovák Népköztársaság csapatait ne helyezzék el Kassáról, mivel ők fegyveresen fellépnek azokkal szemben, akik függetlenségük ellen támadnának.

Ezenfelül utasította a kassai katonai kerületi parancsnokságot, hogy tartsák harcra készen csapataikat a csehek ellen. Bevetésükre azonban már nem jutott idő: 1918. december végén Kassa is cseh megszállás alá került. Dvortsák Viktor pedig az utolsó vonattal Budapestre utazott. Ez egyúttal a Keleti Tót Nemzeti Tanács és a Szlovák Népköztársaság végét is jelentette. A vezetők egy része külföldre vagy Budapestre menekült, másik részük passzivitásba vonult, vagy megváltoztatta nézeteit és a csehszlovák orientáció híve lett.

Ma már nehéz megmondani, hogyan zajlottak volna az események, ha a magyar kormány már 1918. november elején Dvortsák mellé áll, és határozottan támogatja kelet-szlovákiai/szlovják kezdeményezését. Mint ahogy az sem egyértelmű, hogy egy ilyen kapcsolat előnnyel vagy további hátránnyal járt volna-e Magyarországra nézve. Hiszen a keleti szlovákok melletti fellépéssel fegyveres ellenállás alakulhatott volna ki a Felvidéken, amit Magyarországnak is támogatnia kellett volna, azaz a magyar–(cseh)szlovák konfliktus még előbb eszkalálódott volna.

A csehszlovák törekvésekkel szembeni komolyabb helyi ellenállás pedig akár egy népszavazáshoz is vezethetett volna. Ebben az esetben nemcsak a keleti szlovák vagy szlovják térség függetlensége, illetve Magyarországon belüli autonómiája merülhetett volna fel reális alternatívaként, de elképzelhető hogy mindez a magyar–(cseh)szlovák határ kijelölését is befolyásolta volna – a magyar többségű területek így akár Magyarországnál is maradhattak volna.

Maga Jászi Oszkár mindenesetre később nyilvánosan is elismerte, hogy ő szívesebben tárgyalt volna a szlovjákok vezetőivel, mint a csehszlovák irányzat képviselőivel, a reális erőviszonyok azonban mást diktáltak, így kénytelen volt Hodžáékkal egyezkedni. A szlovják mozgalom 1918-ban a helyi regionális identitásra alapozva indult el, Dvortsák ezeket az alapokat kívánta felhasználni a szlovjákok önálló nemzetté válása folyamatában.

Dvortsák mozgalma, illetve a szlovják és szlovák állam megteremtésére tett kísérlete megbukott. Ennek okát abban határozhatjuk meg, hogy a győztes hatalmak csak olyan nemzetiségi törekvéseket támogattak, amelyek céljai egybevágtak az övéikkel, másrészt a Károlyi-kormány pacifista politikája egy jól felépített fegyveres ellenállás lehetőségét nem tette lehetővé.

A szerző történész, az MTA BTK Történettudományi Intézet munkatársa