Történelem

Magyarország megszállása

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a német invázió nélkül soha nem következhetett volna be Magyarországon a józan emberi ésszel felfoghatatlan nyilas rémuralom

„Ha Magyarország nem áll be a sorba, protektorátusi státust fog kapni.” A hazánk megszállását előre vetítő sort Franz Halder, a német szárazföldi haderő főparancsnokság (OKH) vezérkari főnöke jegyezte le naplójába. Csakhogy a tényleges inváziónál jóval korábban, 1940. május 26-án, a nyugati offenzíva idején. A csaknem négy évvel Magyarország német megszállását megelőző mondat is igazolja a magyar politika teljesítményét, amellyel a megszállást 1944. március 19-ig képes volt kivédeni.

Magyarország megszállása
Német megszálló csapatok a budai várban
Fotó: Wikipedia

Ahhoz, hogy megértsük, mely folyamatok vezettek az 1944-es német megszálláshoz, vissza kell tekintenünk egészen 1920-ig, a trianoni békediktátum aláírásáig. Az országot, nemzetet megcsonkító „béke” gazdasági, szociális, politikai és honvédelmi értelemben egyaránt lehetetlen helyzetbe taszított bennünket. Ebben a helyzetben kellett felmérni lehetőségeinket, és programot alkotni a magyarság összefogására, módot teremteni az igazságtalan béke valamilyen módon történő felülbírálására.

A két világháború között eltelt csaknem húsz esztendőben ez a program viszonylag sikeresen megvalósult. Az ország talpra állt. Számba vehetjük a bethleni konszolidáció vitathatatlanul sikeres elemeit: a pengő bevezetését a gazdaság stabilizálására, a kisantant szorításából való kitörést a külpolitika, a klebelsbergi reformokat az oktatás és kultúra területén. A harmincas évek végén elkezdtek letörni a trianoni bilincsek is. Három alkalommal tértek vissza jelentős területek Magyarországhoz: 1938. november 2-án az első bécsi döntéssel a Felvidék döntően magyarok lakta része; 1939 márciusában Kárpátalja; majd 1940. augusztus 30-án egy újabb, Bécsben született döntéssel Észak-Erdély. (Részben idetartozik még 1941 áprilisában a délvidéki bevonulás, arra viszont már katonai akció keretében került sor.)

A békés területi revízióknak azonban ára volt. Az Európában hatalomra törő totalitárius eszmék diktatúrákhoz vezettek, élükön Sztálinnal, Mussolinival, Hitlerrel. Különösen a náci nagyhatalmi késztetés ragadott ecsetet új Európa-térkép festéséhez, Magyarország ekkora erők közepette csak sodródni tudott. 1919-ben a magyar társadalom már megtapasztalhatta, hogy milyen a kommunizmus igazi arca, és nem kért többet belőle, így a Szovjetunió szóba sem jöhetett lehetséges szövetségesként. Így maradtak az olaszok és a németek, akik – legalábbis első ránézésre – sokkal európaibb „arculattal” rendelkeztek.

Ne gondoljuk azonban azt, hogy a magyar fél örömmel fordult akár Hitler, akár Mussolini felé! Épp ellenkezőleg, a magyar politikai elit meghatározó része sokkal inkább a „klasszikus hatalom”, Nagy-Britannia felé orientálódott. Hiába igyekeztünk azonban a britekkel – vagy akár bizonyos szinten a franciákkal, amerikaiakkal − politikai és gazdasági kapcsolatokat kialakítani, ezeket az országokat többnyire hidegen hagyták a magyarság céljai és problémái, ahogy egyébként gyakorlatilag lemondtak a teljes közép-európai régióról is. E ridegen ható felismerés által kellett tudomásul venni, mint geopolitikai realitást, hogy Közép-Európa az erősödő Harmadik Birodalom érdekszférája. Így a magyar fél az első bécsi döntést éppen annak köszönhette, hogy nem sokkal korábban még a nagyhatalmak közösen döntöttek Münchenben arról, hogy a mesterségesen létrehozott Csehszlovákia területéből hogyan kapja meg Hitler a többségében németek lakta Szudéta-vidéket.

Csakhogy Hitler nem érte be ennyivel, és kirobbantotta a második világháborút. Történelmi könyvek és regények tucatjai, valamint napjainkban már több dokumentum- és játékfilm mutatja be, hogy Nagy-Britannia hogyan tartott ki a német túlerővel szemben, és hogy ez nagy mértékben Winston Churchill brit miniszterelnök kitartásának köszönhető. De ugyanebben az időben – John Lukacs kiváló könyvének címét kölcsönözve – nemcsak Churchill folytatott „párviadalt” Hitlerrel, hanem a magyar miniszterelnök, Teleki Pál is. Igaz, ez utóbbi nem volt látványos, nem volt fegyveres harc, sőt hivatalosan két baráti kapcsolatban lévő állam küzdelméről volt szó.

De a fenti, Haldertől származó idézet is jól mutatja, hogy a felszín alatt súlyos feszültségek húzódtak meg. Ennek oka, hogy a nemzetközileg ismert és elismert földrajztudós Teleki tisztában volt vele, hogy Németország nem nyerheti meg a háborút. Kinevezésétől kezdve folyamatosan küzdött azért, hogy távol tartsa szeretett hazáját a világégéstől. Amikor pedig lehetőség nyílt – az akkor még németekkel szövetséges szovjetek Románia elleni területi igényei miatt – Erdély egy részének visszaszerzésére, Teleki a fegyveres fellépést is kilátásba helyezte. Sajnos ez éppen arra az időszakra esett, amikor a német hadigépezet a francia–brit erők ellen fordult Nyugat-Európában, így Hitler számára ez a lépés, vagyis Magyarország és Románia egymásnak feszülése a lehető legkedvezőtlenebb helyzetet idézte volna elő, hiszen nagy szüksége volt a román olajra.

Hitlernek két lehetősége maradt: a Halder által is említett megszállás vagy az újabb döntőbíráskodás. Bár ekkor még az utóbbira került sor, Magyarország innentől kezdve egyre inkább kényszerpályán mozgott. Aki erről a pályáról le akart térni, olyan kegyetlen megtorlásra számíthatott, mint a jugoszlávok 1941-ben. Éppen az 1941 tavaszán eszkalálódó német–jugoszláv krízis volt az, amelynek következtében Magyarország elveszítette utolsó igazán nagy formátumú miniszterelnökét, Teleki Pált, aki ettől a konfliktustól is távolt akarta tartani Magyarországot.

1941. április 3-án, nyolcvan évvel ezelőtt arra ébredt az ország, hogy Budapesten teljes erődemonstrációt tartva átvonulnak a németek, miközben futótűzként terjedt a hír, hogy az éjszaka során tragikus körülmények között elhunyt a miniszterelnök. A hivatalos változat szerint Teleki – egyfajta utolsó figyelmeztetésként – önkezével vetett véget életének. Bár a mai napig nem tisztázottak annak a bizonyos éjszakának a pontos körülményei, kijelenthető, hogy a miniszterelnök halála egyben a független, önállóan cselekvő magyar politika végét jelentette hosszú időre.

Ezt követően felgyorsultak az események. Magyarország a kassai bombázást követően, 1941. június 27-én, a hadiállapotot bejelentve belépett a háborúba a németek oldalán. 1942 márciusában az a Kállay Miklós került a kormány élére, aki Horthytól azt a megbízást kapta, hogy igyekezzen megőrizni a magyar haderőt, és vegye fel a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel. Kállay minden tőle telhetőt meg is tett, hogy a doni katasztrófa ellenére a magyar haderő jelentős részét meg tudja őrizni, és titkos vonalakon aktív kapcsolatot tartott fenn az angolszász hatalmakkal.

Magyarország szempontjából azonban igen sajnálatos módon a britek még mindig a saját érdekeik szerint fonogatták a szálakat, és nem igazán érdekelte őket hazánk sorsa. Mindeközben a háborúban fordulat állt be, a két totalitárius állam, a Harmadik Birodalom és a Szovjet­unió gigászi csatájában utóbbi kerekedett felül, a németek pedig egyre kétségbeesettebb kísérleteket tettek az események megfordítására. Ilyen körülmények között Hitler már nem tűrhette tovább, hogy – az egykori budapesti amerikai követ,  J. F. Montgomery által találóan „vonakodó csatlósnak” nevezett – Magyarország esetleg kilépjen a háborúból.

Horthyt tárgyalásra hívta a Klessheim-palotába, közben pedig a Margaréta hadművelet keretében, 1944. március 19-én a német haderő megszállta Magyarországot. Ezzel megkezdődött hazánk történelmének egyik legsötétebb időszaka. Magyarország szuverenitása teljesen megszűnt. A korábbi meghatározó politikusokat – kormánypártiakat és ellenzékieket egyaránt – üldözték a németek. Hamarosan megkezdődött a sokat szenvedett, de addig fizikailag biztonságban lévő magyarországi zsidóság gettósítása, majd koncentrációs táborokba szállítása és szisztematikus elpusztítása.

A helyén maradt Horthy utolsó erejével leállíttatta ugyan a budapesti zsidóság deportálását, de az idős kormányzó arra már nem volt képes, hogy kilépjen a háborúból. A sikertelen október 15-i kiugrási kísérletet követően 1944. október 16-án, német zsarolásra aláírta lemondó nyilatkozatát, és a nyilas Szálasi Ferenc került hatalomra. A megszállt országban a németek és az őket kiszolgáló magyar szövetségeseik jóvátehetetlen bűnöket követtek el. Egy dolgot azonban nem lehet
figyelmen kívül hagyni: a bűnöket elkövető magyar kollaboránsok soha nem kerülhettek volna hatalmi pozícióba a német megszállás nélkül. Ha nincs német megszállás, és nem érkezett volna Budapestre Eichmann, hogy koordinálja a deportálásokat, nem lett volna államtitkár Endréből és Bakyból, nem lett volna Sztójay és Szálasi rémuralma, és nem indíthatták volna el a nyilasok a halálmeneteket.

Mindeközben pedig 1944 augusz­tusában a szovjetek is átlépték az akkori magyar határt, így az ország csatatérré változott. Bár a Vörös Hadsereg 1945 tavaszára több százezer katona és civil halála, százezrek megerőszakolása és a szinte az egész fővárost elpusztító ostrom után kiűzték a németeket, a megszállás nem ért véget. Új megszállóként a szovjetek lettek felelősek a kommunista diktatúra kialakításáért, százezrek elhurcolásáért és elpusztításáért, az ország megnyomorításáért, az ’56-os forradalom és szabadságharc leveréséért. Valóra váltak Teleki Pál látnoki gondolatai, amelyeket alig két nappal a halála előtt mondott: „Rossz úton vagyunk. Másodszor is tévúton járunk. A németek elvesztik a háborút, utána teljes összeomlásuk következik. És akkor orosz megszállás alá kerülünk.”

Az események ismeretében már így is meghökkentő az idézet, Teleki azonban így folytatta: „De ez sem fog örökké tartani, a bolsevizmus is összeomlik, mert embertelen és az emberi természettel ellentétes gondolat.” Ebben is igaza volt a néhai kormányfőnek. A kommunista diktatúra összeomlott, a rendszerváltás idején Magyarország újra visszanyerte 1944-ben elveszített függetlenségét. Az utolsó szovjet katona harminc évvel ezelőtt, 1991. június 19-én hagyta el hazánkat.
A megszálló hatalmak által elkövetett szörnyűségek ismeretében talán érdemes lenne ezt a napot kiemeltebben számon tartanunk, értékelnünk és megünnepelnünk.

A szerző történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum ügyvezető igazgatója

Kapcsolódó írásaink

Becsületbeli ügy

ĀNyolcvan esztendővel ezelőtt, 1939. szeptember 1-jén Lengyelország német lerohanásával vette kezdetét a második világháború