Történelem

Egy konspirálni képtelen nemzet összeesküvése

A székely szabadság és összetartozás napja – A kor idealizmusa még az aradi akasztófák árnyékában is töretlen maradt

1854. március 10-én Marosvásárhely szomorú menet tanúja volt. A vármegye börtönéből a város fölötti Postarétre feltűzött szuronyú katonák között, megbilincselve és gyalog kellett felmennie két fiatal és egy középkorú férfinak, akiket már vártak a gondosan előkészített akasztófák. Az utak mentén, ahol menetük haladt, az ablakokban szinte mindenütt fehér szalagok lobogtak, a szolidaritás és a gyász jeleként.

Egy konspirálni képtelen nemzet összeesküvése
Az 1854-es székely fölkelés mártírjainak emlékműve Marosvásárhelyen (egy régi képeslapon). Gyakorta leverték azóta róla a márvány emléktáblát
Fotó: Kozterkep.hu

A két fiatal férfi keményen tartotta magát, még arra is volt lelkierejük, hogy vigasztalják idősebb társukat, egymással pedig amúgy, székely módra viccelődjenek. Talán nem is véletlen, hogy a Postarétre érkezvén a legfiatalabbat, a huszonöt éves Horváth Károlyt akasztották fel először, utána pedig a harmincöt éves Gálffy Mihályt. A negyvenhét éves Bágyi Török János így vigasztalók nélkül nézhette végig társai halálát, míg végül őrá is sor került.

Ám a végzet ezzel még nem teljesedett be: április 29-én Sepsiszentgyörgyön Bartalis Ferencet és Váradi Józsefet végezték ki ugyanúgy, majd szintén Marosvásárhelyen, május 27-én Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt.

Rajtuk kívül további majd négy tucat embert ítéltek még halálra, köztük nőket is. Ez pedig abban a korban egészen példátlan dolog volt.

Mi lehetett a bűnük?

Az évszám (1854) ismeretében nem lehetnek kétségeink, hogy a ’48-as szabadságharcot követő osztrák önkényuralom ellen lázadtak, ezért a büntetőhatalom – amely akkor éppen a Habsburg-ház érdekeit szolgálta – keményen és kegyetlenül sújtott le rájuk. Vajon milyen események vezettek a Postarétig, milyen emberi döntések és hibák vezethettek az akasztófákig? A válasz egy tragikus, de máig tanulságos történetet tár fel előttünk.  

A társadalom óriási többségének feldolgozhatatlan sokkot jelentett a szabadságharc bukása. Sokan a harc újraindítását tervezték, nem ismerve fel, hogy erre a külpolitikai helyzet a legkevésbé sem alkalmas. Makk József egykori tüzérezredes 1851 júniusában egyenesen a törökországi emigrációban lévő Kossuth Lajoshoz ment inspirációért és támogatásért. Amire vágyott, meg is kapta, márpedig a Kossuthtól kapott felhatalmazás a legkomolyabb legitimációt jelentette egy felkelés számára.

Tulajdonképpen mit és hogyan akartak ők elérni? Tépelődhetünk, azonban abból egy dolgot a ma embere biztosan kifelejt: a kor idealizmusát és romantikus világlátását, ami még az aradi akasztófák árnyékában is töretlen maradt.

Célkitűzésük szerint előbb az időközben szervezett szabadcsapatok rajtaütéseivel zaklatják az osztrák kormányzatot, ezzel párhuzamosan pedig a közhatalom megingását kihasználva általános felkelést indítanak, magyar kormányt nevezve ki az ország élére. Figyelemre méltó, hogy a felkelés jogalapja a Habsburgok trónfosztását is kimondó függetlenségi nyilatkozat, az 1849. évi II. törvénycikk volt.

Ma sokan kifogásolják, hogy az összeesküvésbe csupa középosztálybelit és értelmiségit vontak be, a parasztság és az éppen alakuló munkásság „kimaradt a szórásból”, így a mozgalom eleve tömegbázis nélkül maradt. Azonban senki nem szakadhat el saját korától.

A szervezők a parasztságot és a munkásságot műveltségi viszonyai alapján nem tartották alkalmasnak arra, hogy egy országos mozgalom motorjául szolgáljon, az általános felkelés kirobbantása előtt „a nép” széles körű bevonása szerintük törvényszerűen magával hozta volna a kudarcot. Hogy ez mennyire volt helytálló, azon már felesleges tanakodni, hiszen a felkelés kudarcát nem a tömegbázis hiánya okozta.

A mozgalom hibái között említik a nemzetiségek bevonásának hiányát is. A forradalom leverésében azonban jelentős szerepe volt mind a szlovák, mind a román nemzetiségnek, így az irántuk való bizalmatlanság teljesen indokoltnak látszott.

A felkelés vezetői, miután felismerték, hogy mozgalmuk éppen az erdélyi megyékben a legsikeresebb, keresték a kapcsolatot a román forradalmárokkal, és a későbbiek érdekében igyekeztek románul beszélő magyarokat is bevonni. Azonban a mozgalmat döntően és elsősorban magyar mozgalomnak tekintették, magyar jelleggel és magyar célokkal.

Maga a szervezés kimondottan racionálisan történt: az összeesküvés főhadiszállásául a viszonylagos biztonságot nyújtó Bukarestben egy Nagy József nevű magyar szabómester háza szolgált. Makk egy olasz forradalmár, Giuseppe Mazzini elmélete alapján tizenkét részre osztotta az ország területét, ezek vezetői a „hónapok” voltak, a megyei felkelősejtek vezetői voltak a „hetek”, a „napok” pedig az egyes helységek megbízható emberei.

A szervezet hatalmas előnye volt, hogy mindenki csak a felette állót ismerte. Az egyéb szabályokat is praktikusan alkotta meg. A résztvevők soha nem gyűlhettek össze, és kizárólag szóban, négyszemközt kommunikálhattak egymással.

A mai napig vitás Bíró Mihály, a székelyföldi megyékben tevékenykedő Bágyi Török János legközelebbi munkatársának személye. Az éremnek mindig két oldala van: ő élete végéig tiltakozott az ellen, hogy áruló lenne – azonban az utólag összeálló kép eléggé egyértelműen mutat e felé.

Tudjuk, hogy a szabadságharc után az osztrák fogságból gyanúsan hamar és könnyen szabadult, és további életútja is tipikusan a következő századból már jól ismert „hálózati személyek” életútjának előképe. Tudjuk azt is, hogy ez idő tájt Ignatz A. fedőnéven közvetlenül Philip von der Heydte bárónak, a marosvásárhelyi osztrák katonai parancsnoknak jelentett. Kezdettől átadta neki a mozgalom bukaresti vezetői által használt rejtjelkulcsot, és minden általa ismert résztvevőről részletes információkat közölt.

Talán megbocsátható, ha Bíró védelmében viszont nagyapám örök érvényű mondását hozom fel. E szerint a magyarok konspirációs képességei annyira csekélyek, hogy nincs szükségünk árulóra, leleplezzük mi saját magunkat, csak kicsit igyon valaki többet a kelleténél…  

Valamennyi igazságot az érem mindkét oldala képvisel, azonban fájó szívvel kell kijelentenünk: legnagyobb súllyal az esett itt latba, hogy ekkorra már a belpolitikai helyzet nem volt időszerű, a külpolitikai helyzet pedig nem volt alkalmas egy újabb felkelés kirobbantására.

Biztosan nem véletlen, hogy Nagy József bukaresti házában éppen a „legtutibb” időpontok egyikében, szilveszterkor tartottak házkutatást a helyi hatóságok. Makk ezredes ugyan megszökött, de iratait lefoglalták. A következő év, 1852. január 24-ének hideg éjjelén Erdélyben majdnem hatvan személyt tartóztattak le. Ezzel az akcióval már gyakorlatilag lefejezték a mozgalmat. Nem törhetett ki második szabadságharc.   

Ám ekkor még nem adták fel. 1852 júliusában Makk ezredes Erdélybe küldte Váradi József volt huszárfőhadnagyot, és megbízta a szabadcsapatok megszervezésével. Hozzájuk csatlakozott a később szintén felakasztott két fiatalember, a bibarcfalvi Bertalan László és Benedek Dániel.

Sajnos az igazi tömegbázis hiánya itt bosszulta meg magát: az Erdővidék színmagyar népe sem nézte jó szemmel, hogy Váradiék a szükség diktálta helyzetben rekvirálásokat végeznek. Csak idő kérdése volt, hogy a császári katonaság rajtuk üssön. Szinte az egész csapatot elfogták Bertalannal és Benedekkel együtt. Bertalan ráadásul szökött katona volt, az ítélet egyiküknél sem lehetett kérdés.

A két bibarcfalvi legény a halálos ítélet kihirdetése után egy egészen vakmerő akcióval megszökött, de nem bírták rászánni magukat, hogy a közeli Moldovában várják meg a vihar elültét.

Egy hónap után ismét elfogták mindkettőt. Sorsuk tulajdonképpen ekkor pecsételődött meg, így kerültek a vértanúk közé, az 1854 februárjában elfogott és Sepsiszentgyörgyön, április végén felakasztott Váradihoz képest nekik még egy szűk hónapjuk volt az életből, aztán ők is a marosvásárhelyi Postaréten végezték.

Érdemes elgondolkodni a körülményeken, amelyek kísérteties előképét adják a politikai rendőrség és a titkosszolgálatok 20. századi módszereinek. Az éjjeli letartóztatások már a következő század klasszikus önkényuralmi rendszereit idézik csakúgy, mint a gyanúsítottak egymástól való elkülönítése és hosszú vizsgálati fogságban tartása. Hiszen pontosan tudták: az emberek döntő többsége nem képes elviselni a hosszú ideig tartó bezártságot és bizonytalanságot, a vég nélkül ismétlődő vallatásokat.

Módszereik még meg sem közelítették a Gestapóét vagy az ÁVH-ét, ám lépésről lépésre, hallatlan precizitással nyomoztak végig minden szálat, és ugyanilyen részletességgel számoltattak el minden egyes embert. Bizonyítékként felhasználták a letartóztatásuk előtt rájuk állított titkosrendőrök jelentéseit csakúgy, mint az időközben beszerzett tanúvallomásokat és írásbeli bizonyítékokat is.

Mindenesetre nem siették el: az 1852-ben letartóztatott gyanúsítottakat 1853 végén és 1854 elején állították bíróság elé, ahol – köszönhetően a nyomozás hatékonyságának – a vádlottaknak védekezésre már vajmi kevés mozgásterük volt. Mondhatni sorozatban születtek a halálos ítéletek – abban a korban példátlan módon még nők esetében is.

Bizony, már ez is a 20. századot idézte. A tizenkilencedik század idealizmusának alighanem a magyar szabadságharc leverése vetett végérvényesen véget. A világnak ezen a felén legalábbis biztosan.

Vagy talán mégsem?

Érdemes megnézni Ferenc József, az akkor még nagyon fiatal császár bármelyik korabeli képét. A megszokott joviális öregúr helyett ezeken bizony egy igazi „sasfiókot” látunk, a festményeken és litográfiákon egy hatalma tudatában lévő és azt megvédeni kész fiatalember néz vissza ránk.

Azonban ő akkor is minden ízében a 19. század gyermeke volt. A felkelés vezetőire halál várt, ahogy még sokáig minden veszélyes államellenes szervezkedés élén állókra is. Ám a többiek számára nyitva állt nála a kegyelem lehetősége, és ő élt is uralkodói előjogával.

A bíróság által kiosztott további negyvenhat halálos ítéletet Ferenc József kegyelme változtatta határozott ideig tartó várfogságra. Meg kell jegyeznem, hogy tudomásom szerint az öt évnél hosszabbra ítéltek egyike sem töltötte ki az idejét. A Gálffy családhoz azonban továbbra is kegyetlen volt a sors: Gálffy Mihály felesége, Róza Kufstein várbörtönében halt meg, valószínűleg tüdőbajban. Két gyermekük maradt árván.

Az egykori bebörtönzöttek közül azonban többen sikeres karriert futottak be a polgári életben – sőt, néhányan a kiegyezés utáni Magyarország prominens személyiségeivé váltak.

Ha szimbolikus értelemben is, de végigjártuk az utat, ami a szabadságharc leverésétől az erdélyi havasokon át a marosvásárhelyi akasztófákig vezetett. Amennyire lehet, megismertük azokat az embereket is, akiknek útja ezek alatt az akasztófák alatt ért véget.

A történelemben – és ez különösen igaz a magyar történelemre – mindig akadnak mártírok, akiknek áldozatai minden korban hordoznak valamilyen időszerűséget. Kell-e bizonygatni, hogy ennek a tragikus próbálkozásnak az elbukott hősei is közéjük tartoznak?

Hiszen az ő személyük és az ő történetük hordozza magában leginkább ragaszkodásunkat magyarságunkhoz, reménységünket a szabadságra, és mutatja elhatározottságunkat arra, hogy magyarságunkért és szabadságunkért készek vagyunk áldozatot is hozni.   

A székelyek számára az elmúlt tizenhét évtized sem kezdte ki ezt a reménységet és elhatározottságot.  Március 10-e így lett a székely vértanúk emléknapja, valamint a székely szabadság és összetartozás napja. Biztosak lehetünk benne: amíg ők az összetartozást hirdetik, addig a magyar nemzet nem veszhet el.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

A szabadságharc utolsó védőbástyái

ĀKényszerítve vagyunk a… harcot újból folytatni életre halálra, hogy… fegyvereink becsületét megmentsük, vagy férfiasan dicsteljes halált haljunk a hazáért – áll Klapka 1849. szeptember 25-i napiparancsában