Márton Áron, a székely emberkatedrális

Márton Áron karizmájának kisugárzása a halálával sem gyengült, a rendszerváltozást követő évtizedekben kultusza erősödésének lehetünk szemtanúi nemcsak a romániai magyar nemzeti közösség, hanem a más és más országhatárok közé szorított magyar nemzetrészek, végső soron az egyetemes magyarság körében is. Minél többet megtudunk róla, annál jobban kiemelkedik előttünk az alakja, ahogy sokan ma is aposztrofálják őt, az „emberkatedrális”.

Márton Áron 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson, székely földműves család harmadik gyermekeként. Elemi iskolába szülőfalujában járt, középiskolai tanulmányait a csíksomlyói Katolikus Gimnáziumban, a csíkszeredai Főgimnáziumban, majd a gyulafehérvári Kisszemináriumban végezte. Nem sokkal az érettségije után, 1915-ben besorozták az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregébe, végigharcolta a háborút, kétszer is megjárta az olasz frontot, szolgált az Ojtozi-szorosban, majd 1918–1919-ben részt vett a Székely Hadosztály honvédő harcaiban is. Katonai szolgálata idején négyszer sebesült meg.

A háború után elvégezte a Gyulafehérvári Papneveldét, 1924. július 6-án szentelte pappá Majláth Gusztáv Károly megyés püspök.

Káplán volt 1924–1926-ban Gyergyóditróban, majd Gyergyószentmiklóson, s 1926-tól a gyergyószentmiklósi Állami Főgimnáziumban, 1928-tól a marosvásárhelyi Katolikus Főgimnáziumban hittanárként és a fiúnevelde igazgatóhelyetteseként tevékenykedett. Majd 1929. július 1-jén plébánosi kinevezést nyert Verestoronyra, egyúttal a nagyszebeni Szent Teréz Árvaház tanulmányi felügyelője lett. Ezután udvari káplán és püspöki levéltáros, majd 1932–1933-ban püspöki titkár volt Gyulafehérváron. Az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség ügyvezető igazgatójaként s egyetemi szakosztályának vezetőjeként, valamint egyetemi lelkészként és hitszónokként 1934–1936-ban tevékenykedett Kolozsvárott. Ebben az időszakban jelentős szerepet játszott az iskolán kívüli népművelés megszervezésében is. Majláth Gusztáv Károly 1936-ban Erdély legnagyobb katolikus hitközsége, a kolozsvári Szent Mihály-plébánia vikáriusává nevezte ki, 1938. augusztus 14-én a plébánia képviselő-testülete plébánossá választotta, ugyanekkor Vorbuchner Adolf megyés püspök szolnok-dobokai főesperessé deszignálta.

XI. Pius pápa 1938. szeptember 14-én nevezte ki őt az Erdélyi Katolikus Püspökség apostoli kormányzójává, 1938. karácsony szentestéjén nyerte el püspöki kinevezését, 1939. február 12-én szentelték fel a kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplomban. Noha viszonylag fiatal volt, alig múlt 42 éves, amikor a pápa kinevezte püspökké, mint láttuk, az addigi egyházi pályafutása során rendkívül sokoldalú tapasztalatokat szerzett. Lelkipásztorként szolgált a Székelyföldön, tehát a tömbmagyar vidék kisebb városaiban (Gyergyóditró, Gyergyószentmiklós), az erdélyi magyarság szellemi, politikai centrumainak számító polgárosultabb nagyvárosokban (Marosvásárhely, Kolozsvár), továbbá szórványvidéken is (Verestorony, Nagyszeben). Az itteni gyülekezetek, egyházi tanintézmények közösségei körében végzett pasztoráció más és más természetű kihívások elé állította.

Közismert, hogy Erdély legnagyobb katolikus egyházközsége, a kolozsvári Szent Mihály-plébánia katasztrofális pénzügyi helyzetben volt, amikor Márton Áron vikáriusként az élére került, így a gazdasági ügyekben való jártasságát jelzi, hogy részben perek sorozatán keresztül, részben az adósságok felszámolása révén stabilizálta az egyházközség gazdálkodását. Végül, de nem utolsósorban a hitoktatói, pedagógiai tevékenysége és népnevelői missziója révén rendkívüli hatást gyakorolt a felnövekvő generációk tudatára, igyekezett hitet és perspektívát adni a kisebbségi magyar közösség jövőépítése szempontjából meghatározó fiatalság számára.

Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés után az egyházmegye kettészakadt, a Székelyfölddel annak népesebb része visszakerült Magyarországhoz, Márton Áron azonban Dél-Erdélyben, a román fennhatóság alatt maradó híveivel vállalva sorsközösséget, nem hagyta el püspöki székhelyét. Ebben az időszakban – politikai értelemben is – a teljes megsemmisítés veszélyével fenyegetett dél-erdélyi magyarság legmeghatározóbb vezetőjévé emelkedett. Az 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály-templomban elmondott beszéde miatt, amelyben elítélte az észak-erdélyi zsidók deportálását, halála után, posztumusz jelleggel, 1999-ben, odaítélték neki a Jad Vasem Intézet Népek Igaza kitüntetését. Más erdélyi magyar egyházi vezetőkkel egyetemben szerepet vállalt a háborúból való tervezett kiugrás előkészületeiben.

A legújabb kutatások fényében ma már azt is látjuk, hogy milyen volt a „külpolitikus” Márton Áron, tudjuk róla, hogy figyelemmel követte a nemzetközi politika eseményeit, tisztában volt vele, milyen veszélyeket rejtenek a totalitárius eszmei irányzatok, a hitleri nácizmus és a sztálini kommunizmus, amelyek nem sokkal azután teljesítették ki a Kelet-Európa feletti hegemóniá­jukat, hogy Márton Áron átvette az egyházmegye kormányzását. Megítélésünk szerint éppen ez a nemzetközi politikai horizont volt az egyike azon tényezőknek, amelyek kiemelték őt a kortársai közül.

A lengyel nemzeti levéltárból, a varsói Archiwum Akt Nowychból nemrég előkerült dokumentumok például arra hívják fel a figyelmet, hogy rendkívüli rokonszenvvel viseltetett a lengyelek iránt, nagyon imponált neki a lengyelek mély hite és ragaszkodása katolikus gyökereikhez, emiatt és a történelmi tradíciók okán a lengyelségben az erdélyi magyarság érzelmi szövetségesét látta.

Három héttel püspökké szentelése után a Kolozsváron szolgáló lengyel diplomata, Tadeusz Stapiński úgy jellemezte Márton Áront – Władysław Bandurski lembergi segédpüspökhöz, a világháború idején a lengyel légiók tábori káplánjához hasonlítva – , mint a „hitetlenek földjén” küzdelmet folytató főpásztort. A lengyel diplomata itt egy aktuálpolitikai motívumra utalt, nevezetesen arra, hogy az erdélyi magyarság egyetlen engedélyezett politikai szervezetének, a Romániai Magyar Népközösségnek a meg-alakulása és belépése a királyi diktatúra politikai ernyőszervezetébe, a Nemzeti Újjászületés Frontjába megosztotta az erdélyi magyarságot, s a valós érdekeket nem a királyi államrezonnal megalkuvó magyar politikusok, hanem az ezt ellenző erdélyi magyar egyházi vezetők képviselik. A lengyel diplomata nem is sejtette, hogy Márton Áron személyének ilyen kontextusba helyezése sokkal inkább a második világháború után nyeri el igazi értelmét.

Márton Áron a második világháború után szembeszállt a román kommunista rezsim egyházakat elnyomó politikájával, a kommunista hatalom is a rendszer egyik legkérlelhetetlenebb ellenfeleként tartotta őt számon. Mint az ma már ismert, ő volt az a román állampolgár, akiről a Securitate Iratait Vizsgáló Állami Bizottság (CNSAS) levéltára a legnagyobb mennyiségű anyaggal rendelkezik: 236 csak a megfigyelési dossziéinak száma, ezek összesen körülbelül 80 ezer oldalnyi iratot foglalnak magukba.

Úton volt egy bukaresti tárgyalásra, amikor 1949. június 21-én titkosrendőrök elrabolták. A bukaresti katonai bíróság előtt 1951. július 30. és augusztus 6. között lefolytatott tárgyaláson 15 év fegyházbüntetésre ítélték. Elítélésének valódi oka az állam számára egyoldalúan kedvező, a katolikus egyház működését korlátozó szabályzat kikényszerítése volt. Aztán 1955. március 25-én, a genfi konferencia előtt megszakították büntetését, és szabadlábra helyezték. Mivel magatartását továbbra is a bebörtönzése előtt vallott elvei határozták meg, 1956 őszén elrendelték házi őrizetét, s csak 1967 szeptemberében hagyhatta el először püspöki rezidenciáját, Franz König bécsi bíboros közbenjárásának köszönhetően. Teljes szabadságát csak azután kapta vissza, hogy 1968 elején Ion Gheorghe Maurer miniszterelnök látogatást tett a pápánál, így 1969-ben eljuthatott Rómába, ahol találkozott VI. Pál pápával is.

Halála előtt néhány hónappal, püspöki működésének 42. évében, 1980. április 2-án II. János Pál pápa felmentette az egyházmegye kormányzása alól – ezt az idős főpap, egészségi állapotára való tekintettel, akkor már harmadszor kérte. Abban az esztendőben szeptember 29-én, életének 85. évében hunyt el. Október 4-i temetésén több mint tízezren gyűltek össze a gyulafehérvári székesegyházban.

Márton Áron életének jóval nagyobb részét töltötte kisebbségi sorban, mint egy többségi nemzet tagjaként, papi tanulmányai és pályafutása ugyanakkor teljes egészében kisebbségi életszakaszára estek, és több politikai rendszeren is átíveltek. Közösségszolgálatának kezdete egy parlamentáris berendezkedésű, alkotmányos monarchia időszakára esett, egy monarchista diktatúrában nevezték ki püspökké, immáron az egész erdélyi magyar katolikus hívő népesség személyével szembeni fokozott várakozásokkal kísérve. A Ion Antonescu nevével fémjelzett, soviniszta, tekintélyelvű rendszerben, a dél-erdélyi magyarság legkiszolgáltatottabb időszakában erősödött meg egyházvezetői tekintélye, majd a kommunista rezsim idején az egyházellenes államvezetés repressziós egyházpolitikájával való szembehelyezkedése miatt az egyetemes katolicizmuson belül is ismertté vált. Az 1920 és 1989 közötti román politikai rendszerek (alkotmányos monarchia, királyi diktatúra, az Antonescu-féle autoriter rezsim, a kommunista rendszer) mindegyikét áthatotta a nacionalizmus, egyikük sem bánt kesztyűs kézzel a kisebbségi magyar felekezetekkel.

Márton Áron karizmájának titka minden bizonnyal éppen ebben a szorongatott kisebbségi léthelyzetben rejlik. Az erdélyi magyar katolikusság és az egész erdélyi magyarság nemzeti integritásának megőrzése, a védekező reflexek erősítése mellett állandó lavírozást, aktivitást, kezdeményezőkészséget, lépéskényszert és politikai, társadalmi pragmatizmust követelt meg.

Kissé talán Márton Áron habitusát is áthatotta a székely makacsság, s tény, hogy a kommunisták hatalomátvétele után egyházvezetői működése nem volt konfliktusmentes a kommunista kormányzat által mesterségesen megosztott katolikus klérus körében, a kortársai közül többen bírálták őt azért, mert nem tanúsított kellő rugalmasságot az államrezonnal szemben.

Márton Áron ugyanakkor egyáltalán nem volt híján a kisebbségi küzdelmek során nélkülözhetetlen, előbb is említett pragmatizmusnak, ám a román kommunista kormányzat, amely a katolikus főpásztorok bebörtönzésétől, fizikai megsemmisítésétől sem riadt vissza, annyira represszív politikát folytatott, hogy annak veszélyeit még kompromisszumok árán sem nagyon lehetett volna ellensúlyozni. Az ezzel a rezsimmel való kiegyezés Márton Áron számára teljes arculatvesztéssel, elvtelenséggel, a felekezeti és nemzeti érdekek kiárusításával lett volna egyenértékű.

Márton Áron egyszerre volt gyakorlatiasan gondolkodó és cselek-vő ember, társadalom- és gazdaságszervezési, pasztorációs tapasztalatokkal rendelkező egyházfi, a felnövekvő generációk tudatára hatni képes pedagógus, népnevelő, az alacsonyabb és kiszolgáltatott helyzetben lévőkkel sorsközösséget vállaló humánum, és végül, de nem utolsósorban a keresztény eszmék és erkölcsök mellett mindvégig elkötelezett, mélyen hívő, így a mindennapos életgyakorlatában példaként elöl járó vezető.

A szerző Seres Attila, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa