Történelem

Az igazságtalan békék igazsága

Trianon 100 (5.). Trianon. Egy szó, amelybe belesűríthető mindaz, ami a magyarság számára történelmének egyik legnagyobb tragédiáját jelenti

Trianon. Egy szó, amelybe belesűríthető mindaz, ami a magyarság számára történelmének egyik legnagyobb tragédiáját jelenti. Száz éve, 1920. június 4-én Versailles-ban, a Nagy-Trianon-palotában aláírt békeszerződés – nekünk csak békediktátum – szabdalta szét a több mint ezer esztendős Magyarországot. Ezzel lezárult egy évezred a magyar történelemben, és hatalmas veszteségek árán létrejött egy új, önálló magyar állam Európa közepén, alig 93 ezer négyzetkilométerre zsugorodva.

Az igazságtalan békék igazsága
Aláírás után. Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd kilép a Nagy-Trianon-palotából
Fotó: Wikipedia

A békediktátumhoz vezető út a(z I.) világháborús vereséggel jelöltetett ki. Még a háború alatt, 1918 szeptemberében – amikor már látszott az elkerülhetetlen vég – a magyar politika igyekezett felkészülni a majdani béketárgyalásokra. Teleki Pál gróf, Bátky Zsigmond, Littke Aurél és Kogutowitz Manó vezetésével olyan térképet – napjainkig csak „vörös térkép”-ként emlegetjük – állítottak össze, amely az 1910. évi népszámlálási adatok alapján mutatta be Magyarország nemzetiségi, politikai, gazdasági viszonyait.

Az 1918. október 31-én hatalomra került  Károlyi Mihály gróf vezette kormány, majd az őt követő Berinkey Dénes kormányának minden kísérlete arra, hogy a békekonferenciára meghívást kapjon, eredménytelennek bizonyult. Nem volt elég ahhoz a korábban hangoztatott „antantbarátság”, a „háborúellenesség”.

A Magyarországi Tanácsköztársaság vezetése is igyekezett kieszközölni a meghívást, de hiába jelentette ki annak tényleges vezetője, Kun Béla, hogy Magyarország nem áll a területi integritás alapján, nem érkezett meg a meghívó. Arra 1919 decemberéig kellett várni. Addigra Magyarország területének nagyobb része már román, csehszlovák és szerb csapatok megszállása alatt állt, és nem lehetett tudni, meddig marad ez az állapot.

Menni vagy nem menni

Ennek a tisztázására és a magyar álláspont megismerésére küldték a győztesek 1919 októberében Budapestre Sir George Russell Clerk brit diplomatát, aki budapesti tárgyalásairól visszatérve azt jelentette: „A magyarokat általában a szövetségesekkel való együttműködés vágya hatja át. Kezdik tisztán látni a hibát, amelyet elkövettek, és amelynek felelősségét ők az osztrák politikára hárítják, azt kívánják, hogy bebizonyíthassák jó szándékukat, különben kénytelenek lesznek – Ausztriát követve – Németországhoz közeledni”.

Clerk véleménye végül is arra ösztönözte Georges Clemenceau francia miniszterelnököt, hogy 1919. december 1-jén felszólítsa a magyar kormányt – amely Huszár Károly vezetésével, az antant kívánalmainak megfelelően alakult meg, és abban gyakorlatilag a magyar politikai élet minden jelentősebb pártja képviseltette magát –, hogy küldje el megbízottjait Párizsba. A meghívás elfogadásáról vagy annak elutasításáról komoly viták folytak az 1919. december 2-i és 8-i minisztertanácsi ülésen (is), amelyeken a miniszterek mellett jelen volt még Apponyi Albert gróf, Teleki Pál gróf, Bethlen István gróf és a Nemzeti Hadsereg fővezére, Horthy Miklós altengernagy is. A jelen lévők és a vitában részt vevők többsége úgy vélekedett, hogy 1920 januárja előtt ne induljon el a delegáció, remélve azt, hogy a győztesek közötti ellentétek felerősödnek, és ennek okán a térségben a dekompenzációnak is mutatkozhatnak majd jelei. Apponyi gróf azt mondta, hogy olyan információk birtokába jutott, miszerint 1920 márciusában Gyenyikin orosz tábornok vezetésével támadás indul Románia ellen, amely kedvező helyzetet teremthet Magyarország számára.

Horthy Miklós reálisabban mérte fel a helyzetet. Ő úgy vélte, az ország szempontjából minden halogatás veszélyes lehet, és kijelentette, hogy „nekünk az entente-tel szemben loyálisnak kell lennünk, és igen hibás politikának találnám, hogyha mi az entente-tel, amely szerintem nemcsak ma, de a jövőben is igen erős faktor lesz, most ujjat húznánk”.

A békekonferencián való megjelenést Magyarország bizonyos előfeltételekhez kívánta kötni. Többek között a román megszálló csapatok kivonásához a Tiszántúlról és az általuk elkövetett atrocitások kivizsgálásához. Azonban a magyar felvetésekre nem érkezett válasz. Végül is megszületett a döntés: Magyarország képviselői részt vesznek a békekonferencián.

Megokolhatatlan határok

A következő év elején, 1920. január 5-én indult el a különvonaton Párizsba az Apponyi Albert gróf vezette népes küldöttség, hogy ott a magyar álláspontot képviselje. S hogy mit és miként? Azt Apponyi Albert röviden így foglalta össze: „Az entente nagyhatalmakkal folytatandó jegyzékváltások alapjául területi integritásunkhoz való ragaszkodásunk fog szolgálni. Ki fogjuk fejteni, hogy jogunk volna ehhez úgy a történeti jog, mint a természet joga alapján is ragaszkodnunk, mi azonban hajlandóak vagyunk honorálni a háború folyamán a világ népeinél kifejlődött azon nézetet, hogy a népek maguk rendelkezzenek sorsuk felett, és így ezen wilsoni elvek alapján felajánljuk a népszavazást. Ha ez a két propozíció, tehát a területi integritáshoz való ragaszkodásunk, másrészről pedig a népszavazásnak a kérése megvédhető nem volna, akkor ezen két elvnek fel nem adása mellett kell tárgyalásba bocsátkoznunk, és igyekeznünk igazunkat, amennyire csak lehet, megvédeni.”

Apponyi gróf a majdani tárgyalások kapcsán azon véleményét is megfogalmazta, miszerint azokon „alig lesz alkalom az alkudozásokra, és az egész úgynevezett tárgyalásaink abból fognak állni, hogy jegyzékeket fogunk váltani a legfelsőbb tanáccsal”. Látnoki szavak!

A békedelegáció tagjaként ugyancsak Párizsba utazó Bethlen István gróf 1919. december 8-án, az említett minisztertanácsi ülésen többek között azt mondta, hogy a „békedelegáció párizsi tevékenysége egy jogcím lesz arra, hogy később hivatkozhatunk mindezen előadott ellenvetéseinkre, amelyek meghallgatásra nem találtak, és így a saját erőnkben látjuk további sorsunk megoldását”.

A Párizsba érkezett magyar békeküldöttséget „kellően alacsony szinten” fogadták, tagjait Neuillyben, egy középkategóriájú szállodában, a Château de Madridban helyezték el, szinte internáltaknak tekintve őket.

Apponyi „jóslata” bevált. A magyar delegáció 1920. január 15-én kapta kézhez a békefeltételeket, amelyek megválaszolására szinte alig huszonnégy órája maradt. Január 16-án mondta el Apponyi Albert gróf francia nyelven sokat hivatkozott beszédét – amit röviden angolul és olaszul is összefoglalt. Ebben többek között a következőket mondta: „egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az önök szemében nem lesznek eléggé döntőek (Nem lettek azok! – Sz. S.), úgy azt javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érintett népességet (Nem kérdezték meg! – Sz. S.).” Szavait nyomatékosítandó kifejtette még: „Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint semmilyen emberi csoport, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének a nevében, amely különben axiómája a józan észnek és a közmorálnak, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az.”

Apponyi beszéde a győztesek képviselői között némelyekben szimpátiát ébresztett Magyarország iránt, de érdemi hatást nem gyakorolt a döntéshozókra. Maradtak az általuk korábban megfogalmazott feltételek.

A magyar békeküldöttség tagjainak többsége január 18-án Párizsból hazautazott Budapestre, és január 21-én tájékoztatta a minisztertanácsot és a Nemzeti Hadsereg fővezérét, Horthy Miklóst. Teleki Pál gróf, aki maga is a hazaérkezett, többek között azt mondta, hogy a béketervezet „semmivel sem tudja megokolni azokat a határokat, amelyeket nekünk szabtak, egész összefüggő, kompakt, az alföldi magyarsággal szervesen összefüggő magyar tömegeket szakítottak el tőlünk, mint például Pozsony, Komárom, Kassa, Nagyvárad, Szabadka, Arad. Ezek a határok tisztán stratégiai határok, amelyek bennünket egész védtelenül hagynak”.

Mindezek ellenére a legtöbben úgy vélekedtek, hogy a feltételeket nem lehet visszautasítani. A Nemzetgyűlés május 26-i ülésén Apponyi gróf ekképp vélekedett: „Az alá nem írás, amely tagadhatatlanul az igazság, az etika szempontjainak és a nemzet közérzületének – az én érzületemnek is – legjobban megfelelő volna, ma ellentétbe hozott volna minket az egész világgal… Roppant kockázat, a nemzet legfőbb kincseivel, a nemzeti újjászületés, a visszaszerzés reményeivel való va banque-játék lett volna az aláírás megtagadása”.

Hasonló álláspontot képviselt a Párizsból időközben szintén hazatért Bethlen István gróf és Csáky Imre gróf is. Végül – nem kevés vita után – megszületett a döntés a békefeltételek elfogadásáról és az azt majd aláírók személyéről is. Így 1920. június 4-én 16 óra 30 perckor a magyar állam képviseletében Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és miniszter írta alá az okmányt, miközben a maradék Magyarország egésze gyászba borult.

Jaj a legyőzötteknek!

Magyarország elveszítette területének – Horvátországot nem számítva – mintegy kétharmadát és magyar anyanyelvű, nemzetiségű lakosságának közel egyharmadát. Színmagyar területek kerültek idegen államokhoz, és egy valamikori európai nagyhatalom kis országgá vált. Megfosztották ásványkincseinek jelentős részétől, erdeinek döntő többségétől, vasúti infrastruktúrájától, és az ország védelmére csak egy olyan 35 ezer fős haderőt tarthatott fegyverben, amely a legjobb esetben is csak egy-két napig lett volna képes feltartóztatni a támadókat.

A győztesek a történelem során oly sokat emlegetett, általuk ugyan tagadott, de mégis alkalmazott elv alapján – vae victis, azaz: jaj a legyőzötteknek! – mondták ki az ítéletet Magyarország felett. Ezzel, az akkor Nagy Háborúnak – ma már I. világháborúnak – nevezett küzdelem ilyetén történt lezárásával egy új háború magvait vetették el. Mert örök (?) igazság: az igazságtalan békék – vannak igazságosak? – addig vannak érvényben, amíg az aláíró felek közötti erőviszonyok nem változnak meg, és a nemzetközi viszonyok nem kívánnak mást. El kellene gondolkodnunk ezen valamennyiünknek – győzteseknek és veszteseknek egyaránt – száz esztendővel a magyarság számára oly tragikus és napjainkig ható „békeszerződés” kapcsán (is).

A szerző a VERITAS Történet­kutató Intézet és Levéltár ­főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanára

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom