Történelem

Hetvenöt éve robbant ki a varsói felkelés

A lengyelek hősi fellángolásának leveréséhez a Magyar Királyi Honvédség nem járult hozzá, nem szolgálta a németek céljait, fontosabbnak tartotta népeink történelmi barátságát

Délután ötöt ütött az óra 1944. augusztus 1-jén, kedden. A németek és a szovjetek által öt évvel azelőtt megszállt Lengyelország fővárosában tartott a délutáni csúcsforgalom, Varsó lakossága hazafelé igyekezett a munkából. A mozgalmas utcákon ez idő tájt kevésbé volt feltűnő, hogy embercsoportok határozott céllal igyekeztek valahonnan valahová. A földalatti Honi Hadsereg (AK) pontosan emiatt időzítette erre az időre a felkelés kirobbantását a Burza (Vihar) általános hadművelet keretében.

Hetvenöt éve robbant ki a varsói felkelés
A lengyel Honi Hadsereg katonái a végsőkig kitartottak a németek által rommá lőtt fővárosban
Fotó: AFP/Photo12/Bernard Crochet

A hetvenöt éve kezdődött akció lényege az volt, hogy közvetlenül a keletről közeledő szovjet hadsereg megérkezése előtt, a németek hátában, főként a lengyel nagyvárosokat a helyi ellenálló erők szabadítsák fel, ezzel is legitimálva azt, hogy a szövetséges hatalmak oldalán állnak, s hogy a lengyel haderő nemcsak a háború nyugati frontjain küzd vállvetve, földön, vízen és levegőben az ország szuverenitásáért, hanem közvetlenül a haza földjén is. A Vörös Hadsereget „gazdaként” kívánták üdvözölni, hogy aztán egyenrangú partnerként harcoljanak velük együtt tovább.

Nos, ez volt az, amit Sztálin a legkevésbé akart. A moszkvai diktátor egy hozzá hű lengyel hadsereget szervezett a Szovjetunió­ban maradt lengyelek soraiból, azok közül az 1939 szeptemberében szovjet fogságba esett katonákból, akik kimaradtak abból a kontingensből, amely 1941–42 során brit nyomásra távozhatott Anders tábornok vezetésével Nyugatra szovjet földről. Ezt követően fokozatosan megromlott a szovjet–lengyel viszony. A németek 1943. április 25-én felfedték Katyń titkát, amely rövidesen a londoni lengyel kormány és a szovjetek közötti kapcsolatok teljes megszakításához vezetett, majd a Szovjetunióban rövidesen megalakult a Kościuszko hadosztály, mint ama távlati elképzelés része, amely majd alkalomadtán segítheti a kommunista fordulat létrejöttét a felszabadult Lengyelországban. A helyzet fonáksága, hogy sok lengyel számára már csak az csillantotta fel a hazatérés reményét, ha csatlakozott ehhez az alakulathoz.

Két tűz között

A Vihar hadművelet több helyütt sikeres volt, a szovjetek azonban semmilyen önállóságot nem voltak hajlandók biztosítani az AK katonáinak, az egyetlen lehetőségük, de ezt sem mindig kínálták fel nekik, a Kościuszko hadosztályba történő besorolásuk volt. Legtöbbször azonban internálták őket. Sztálinnak nem volt szüksége a polgári Lengyelország híveire, aminek tanúbizonyságát adta már 1940 tavaszán, amikor Katyńban 25 ezer hadifogoly lengyel tisztet, rendőrt, értelmiségit tarkólövéssel kivégeztetett, s ezt igyekezett a németekre fogni, akik egyébként igen hasonlatosan gondolkodtak, módszeresen irtva a lengyel értelmiség tagjait.

A keleti front 1944 nyarának derekán már közel volt Varsóhoz, és úgy tetszett, napokon belül eléri a főváros határait. Ezért a Honi Hadsereg főparancsnoka, Tadeusz Bór-Komorowski kiadta a parancsot a felkelés augusztus 1-jei megkezdésére. A cél az volt, hogy az AK kísérelje meg megszerezni a németektől az ellenőrzést Varsó felett, mielőtt a szovjetek elérnék a várost. Ily módon a Szovjetunió elvesztette volna a jogalapját az ország megszállására. Hatvanhárom napig tartó elkeseredett küzdelem vette kezdetét.

Eközben azonban a katonai helyzet Varsó környékén kezdett a németek előnyére változni. Kézben tartották a rendet a városban, jú­lius 31-én pedig elkezdődött a varsói páncéloscsata. Ez augusztus 5-én német győzelemmel végződött, ami lelassította a szovjet előrenyomulást a lengyel főváros felé, ám végül a szovjetek – már a felkelés idején – mégis elérték a Visztula jobb partján fekvő varsói városrészt, Pragát. És Sztálin parancsára ölbe tett kézzel nézték a polgári Lengyelország túlparti kivéreztetését.

A felkelők erői körülbelül ötvenezer katonát tettek ki, de majdnem kizárólag kézi fegyvereik voltak. A német csapatok létszáma ennek alig fele, körülbelül tizenhatezer fő volt, de sokkal jobban felfegyverezve. Rögtön a felkelés kitörése után pedig erősítést kaptak. Ráadásul a sokáig hezitáló előkészületek következtében a felkelés kitörésekor csak körülbelül háromezer lengyel katona volt valóban harcképes, azaz alig tizede a rendelkezésre álló állománynak. A végső mérleg szerint lengyel oldalon a felkelés csaknem tízezer halálos áldozatot, hétezer eltűntet, huszonötezer sebesültet és mintegy százötven-kétszázezer civil életet követelt. Német oldalon az elesettek száma két-háromezer körül mozog, kilencezer volt a sebesült és száz-kétszáz a civil áldozatok száma.

Magyar baráti segítség

A nyári nagy szovjet offenzíva visszavonulásra késztette a német Közép Hadseregcsoportot, vele együtt a keleti fronton bevetett magyar erők egy része is Varsó térségéig vonult vissza. Itt érdemes emlékeztetni rá: 1939-ben Teleki Pál kormánya nem engedte meg, hogy a Wehrmacht délről, délkeletről, hazánk területéről is megtámadja Lengyelországot, és a háború első hónapjaiban mintegy 130 ezer civil és katonai menekültet fogadott be onnan, oltalmat nyújtva nekik, s nem hivatalosan lehetővé tette, hogy a lengyel katonák Nyugatra szökhessenek, tovább harcolni hazájuk szabadságáért. A Berliner Börsen-Zeitung nem véletlenül fogalmazta meg már a háború első heteiben a nácik véleményét, hogy „Egyszer már véget kell vetni a magyarok irreális és hamis szentimentalizmusának a lengyelekkel szemben!” Teleki politikájának szellemé­ben nevelkedett magyar katonaság érkezett ekkor Varsó alá.

Az 1939 előtti időkben Varsóban katonai attaséként szolgált Lengyel Béla altábornagy parancsnoksága alatt álló, mintegy 25 ezer fős II. tartalékhadtestet, soraiban a nyíregyházi 1. lovashadosztállyal a németek a lengyel fővárost elszigetelő gyűrűbe akarták bevonni, harci feladatokkal. A magyarok azonban ennek nem tettek eleget, arra hivatkozva, hogy hazájuk nem áll hadiállapotban Lengyelországgal. A honvédek átengedték a menekülő felkelőket, sőt orvosi ellátást is nyújtottak a sebesülteknek, s nemcsak hogy nem voltak hajlandók fegyvert használni a lengyelek ellen, de az általuk ellenőrzött szakaszon át akadálytalanul áramlott az utánpótlás a felkelőknek, egyes esetekben a lengyelek fegyvert, ruhát és élelmiszert is szerezhettek a honvédektől. A lengyel sebesülteket magyar kocsikon szállították kötözőhelyre, a magyar zónába eső templomokban a lengyelek saját himnuszukat is elénekelhették, amíg ezt a németek halállal büntették. A magyar katonák annyira kívülállónak érezték magukat ebben a harchelyzetben, hogy harcállásaikon három nyelvű – magyar, német és lengyel – felirat díszelgett: „Semleges Terület”. Szeptember elején a németek türelmüket vesztve kivonatták a környékről a magyarokat, akik a kivonulás során is folyamatos segítséggel látták el a lengyel harcosokat és civileket, mi több, magyar egyenruhába bújtatva ötszáz lengyel sebesültet is kimenekítettek a gyűrűből.

Sőt átállási kísérletek is voltak, némelyikük sikerrel is járt. Nem alakulat szintjén, de néhány kisebb csoport átállt a felkelők oldalára. Az áttért honvédeknek állít emléket a felkelés idején a varsói ellenállók oldalán harcoló és hősi halált halt Vonyik József őrmester (a síron: százados) és hat társának sírhelye a varsói Okęcie temetőben. Ezen kívül több magyar sír is fennmaradt Konstancinban (az ismeretlen magyar honvéd sírja), és Podkowa Leśnában (Tóth Antal, Véner József és Hunyadi Pál hantjai). Ezeket a hadisírokat csak tiszta, ápolt mivoltukban lehet látni, mindig gondozzák az ottaniak. Az átálltak közül sokáig élő résztvevője is volt az akkori eseményeknek a tavaly százegy éves korában Gdańskban elhunyt Elek István huszár zászlós személyében.

Érdekesség, hogy Andrzej Munk 1958-ban Eroica című filmjében – az egyik rész a Wegrzy (Magyarok) címet viseli – vászonra vitte a magyar alakulatok egy átállási kísérletét. A film magyar vonatkozású része 07’43” és 19’52” között található. Átfogóan tájékoztat a témában Jamrik Levente a Duna Tv-ben 2016-ban bemutatott, A magyar korridor (Varsó, 1944) című dokumentumfilmje. Míg az előbbinek csak részletei, az utóbbi egészében elérhető a neten.

A hadisírokon túl Lengyelországban több emlékműve is van a magyar katonák 1944-es magatartásának. Öt éve, 2014. június 29-én a Varsó melletti Kampinosi-erdőben, a mai Kampinosi Nemzeti Park területén fekvő Wiersze településen állami és egyházi ünnepség keretében, katonai tiszteletadás mellett emléktáblát állítottak azoknak a magyar katonáknak, akik a második világháború idején ott állomásozva segítették a németek ellen harcoló lengyel felkelőket. A környéken egyébként több további hasonló emléktábla is található. Három évvel később, 2017. szeptember 19-én pedig a lengyel főváros központjában, a szejm épületnek közelében avatták fel a varsói felkelést segítő magyar katonák emlékművét, amely fölött Beata Szydło miniszterelnök asszony és Marek Kuchciński, a Lengyel Nemzetgyűlés elnöke vállalt védnökséget.

A varsói felkelésnek hazánkban is akadnak emlékei. Sztálin nem engedélyezte ugyan a szövetségeseknek, hogy a felkelés megsegítésére Varsó fölé tartó szállítógépek tankolhassanak a szovjetek által ellenőrzött oldalon, ami miatt jóval több üzemanyagot kellett vinniük a fegyverek és gyógyszerek helyett. A légihíd gépei 1944 augusztusában és szeptemberében az olaszországi Brindisiből szálltak fel éjszakánként, hogy – Magyarország légterét is érintve – a lengyel főváros fölé induljanak. Összesen háromszázhat szövetséges gép repült be a célterület fölé, ebből kilencvenegy volt brit felségjelű lengyel. Néhányukat Magyarország fölött lőtték le német vadászgépek.

Négy szerencsétlenül járt lengyel gép hajózó személyzetének állítottunk eddig méltó emlékművet a lengyelekkel közösen: Ruzsán, Szentesen, Lajosmizsén és Bácsbokodon már emlékmű áll tiszteletükre, mindegyik a lengyel gyökerű Brzóska Marek szobrászművész alkotása. Valamennyi lengyel repülőst a solymári brit katonai temetőben helyezték örök nyugalomra.  

Európa forgószelében

A magyar katonáknak a varsói felkeléssel kapcsolatban tanúsított viselkedésére és az 1956-os lengyel–magyar szolidaritásra, a barna és a vörös totalitarizmus elleni felkeléseinkre emlékeztet az az emléktábla, amelyet 2015. október 21-én állított a Corvin közben a Bethlen Gábor Alapítvány, Józsefváros Önkormányzata és az Országos Lengyel Önkormányzat.

Az idén emléktáblát kapott Lengyel Béla altábornagy is. Lengyel–magyar katonai tiszteletadással szülőházának, az úgynevezett Lengyel-palotának a falán helyezték el, amely ma a Szarvasi Polgármesteri Hivatalnak ad otthont. A tábornok Európa forgószelében című, a Gondolat kiadónál megjelent emlékira­tait mindkét országban bemutatták. Maria Zima Magyar katonák és a varsói felkelés című hiánypótló történészi munkája 2018-ban magyarul is megjelent.

A lengyelek hősi fellángolásának leverésé­hez a Magyar Királyi Honvédség nem járult hozzá, nem szolgálta a németek céljait, a bajtársi tisztesség szabályai szerint viselkedett. Erre is emlékeznünk kell a varsói felkelés kitörésének 75. évfordulóján. Katonáink magatartását soha és semmikor nem vették figyelembe sem a nyugati, sem a moszkvai körök. Lelkük rajta. Mi pedig, magyarok és lengyelek, őrizzük tovább méltóképpen egymás iránti „irreális és hamis szentimentalizmusunkat”, ami napjaink történéseiben is érdekes módon ugyanazok szemét szúrja.

Kapcsolódó írásaink

A vörösterror Magyarországon

ĀSzamuely Tibor napiparancsa: Aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom