Tudomány

Kádár János halála és temetése

Jelképesnek tekinthető, hogy a volt pártfőtitkár éppen aznap hunyt el, amikora Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette Nagy Imre és társai ítéletét

Németh Miklós egykori miniszterelnök visszaemlékezése szerint 1989. július 6-án a kútvölgyi pártkórházban haldokló egykori MSZMP-főtitkár, a korszak névadója, Kádár papot kért, gyónni szeretett volna.

Kádár János halála és temetése
Pozsgay Imre szerint a temetést Grósz Károly szervezte, így lett a szép számú érdeklődőből tömeg
Fotó: Fortepan

Utolsó óhaját felesége, a mindenki által ha máshonnan nem, a televízió képernyőjéről ismert Tamáska Mária tolmácsolta a kormányfőnek. Feloldozást várt? Félt a nagy ismeretlentől? Ezt már sohasem tudjuk meg.

Pár hónappal ezt megelőzően, 1989. április 12-én Kádár az MSZMP KB ülésére sietett; sem Grósz Károly pártfőtitkár, sem más nem akadályozta meg abban, hogy megszólaljon. Három hónappal később az Istentől kért bocsánatot, ám április közepén azért állt egykori párttársai elé, mert igazolni és magyarázni szerette volna tetteit. A sajtó ekkor már szinte naponta cikkezett az 1956-os forradalmat követő megtorlásokról, ráadásul 1989 márciusában elkezdődött a Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása, és folyamatban volt az újratemetés szervezése. Kádár összefüggéstelenül beszélt az áprilisi ülésen, több ízben kimondta Nagy Imre nevét, és láthatóan tudatában volt saját felelősségének is, de csak annyit mondott, hogy mindenkit sajnál, és ha akarják, nyugodtan agyon is lőhetik. Ezenkívül hosszasan ecsetelte a saját és felesége súlyos betegségeit. Nyilván tisztában volt azzal, hogy ilyen állapotban nem beszámítható, de akkor is beszélni kívánt. Talán nemcsak magyarázkodni szeretett volna, de szánalmat is akart kelteni maga iránt.

Az ítélet napja

Grósz nem véletlenül hagyta megszólalni, a párt vezetésében mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Kádár-mítosz elenyészett; politikai értelemben ekkor, április 12-én halt meg, a következő hónapokban már csak a fizikai megsemmisülése váratott magára. Az a párt, amelyet 1956-tól építgetett, és igyekezett a saját képére formálni, elfogadta, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc, amellyel annyit hadakozott, mégsem ellenforradalom és fasiszta terrorlázadás, hanem minimum népfelkelés volt.

Jelképesnek tekinthető, hogy Kádár éppen aznap halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság a Legfőbb Ügyészség törvényességi óvásának alapján megsemmisítette Nagy Imre és társai ítéletét. Kádár valószínűleg sejtette, hogy ez lesz a vége az ügynek, hiszen nagybetegen is ott akart lenni az 1989. június 16-i újratemetésen.

Halála után a magyar sajtónak foglalkoznia kellett Kádár hagyatékával is. Meg kellett válaszolni a legkínzóbb kérdést: ki volt tulajdonképpen Kádár János? A Népszabadság 1989. július 7-i számában egykori párttársai – Németh Miklós, Grósz Károly, Nyers Rezső, Pozsgay Imre – búcsúztak Kádár Jánostól. Nyilatkozataikban kénytelenek voltak reálisabban fogalmazni, hiszen a sajtónak köszönhetően a közvélemény egyre többet tudott az 1956 utáni megtorlás részleteiről, a gazdasági válságról, a Rajk-perről.

Grósz Károly pártfőtitkár a következő mondatokkal köszönt el attól a Kádár Jánostól, aki többek között az ő munkálkodásának köszönhetően vesztette el vezető pozícióját 1988 májusában: „A történelem és az egyén viszonya – bárkiről legyen is szó – sokkal bonyolultabb kapcsolat, mintsem néhány végleges ítéletet lehetne mondani a körülményekről, a tettekről és a következményeiről. […] Halála óráján ne féljünk elismerni érdemeit. Ne féljünk vitatkozni örökségével és elvetni belőle azt, ami nem bizonyult időtállónak.”

A Népszabadság mindenesetre bár elismerte Kádár szerepét az ’56-os megtorlásban, amikor azt állította, hogy az eljárás szigora, az ítélet súlya sokszor egyáltalán nem állt arányban az elkövetett cselekménnyel, igyekezett hangsúlyozni a forradalom utáni konszolidációt is. A megtorlás perei közül mégis Nagy Imre és társai ügyét ítélték Kádár legsúlyosabb bűnének, miközben ebben is igyekeztek megtalálni az elhunyt egykori főtitkár személyes tragédiáját, amikor azt hangsúlyozták, hogy „ez a tragédia – utolsó, a Magyarország hasábjain megjelent interjúi is tanúsítják – élete végéig elkísérte őt, s még soká elkíséri majd az MSZMP-t”.

Érdekes adalék, hogy Kádár János halálával a Népszabadság elfogadta Nagy Imre és társai örökségét, megtörtént a politikai rehabilitálásuk is, azonban az 1989. június 16-i újratemetésen a hatodik koporsóban jelképesen szereplő „névtelen áldozatok” a pesti, illetve vidéki lányok és srácok, a fegyveres felkelők nem érdemelték meg ugyanezt a hozzáállást. Nem mindenki fért bele az MSZMP új kánonjába, még akkor sem, amikor a párttagságnak Kádár János emlékével kellett szembenéznie.

Kádár halálhíre külföldön is komoly érdeklődést váltott ki. A nemzetközi sajtó legfontosabb cikkei is olvashatók a korabeli Népszabadságban. A jugoszláv Borba kiemelte: Kádár János komoly szerepet játszott az 1956-os forradalom és szabadságharc, az „ellenforradalom” – ahogy akkor ők nevezték – felszámolásában. A nyugati sajtóban azt a különös egybeesést emelték ki, hogy éppen Kádár halálának napján törölték Nagy Imre és társai ítéletét. A The Independent tudósításának címe is beszédes volt: Kádár és Nagy Imre végre megbékélésre talált.

Furcsa társadalmi kettősség

A temetés komoly feladat elé állította az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) résztvevőit is. A Magyar Televízió már Kádár halálának napján kérdést intézett az EKA tagjaihoz. Arra volt kíváncsi az MTV, hogy az ellenzék kíván-e nyilatkozni Kádár János elhunyta kapcsán. Antall József annyit javasolt, hogy fejezzék ki részvétüket Kádár özvegyének, Tamáska Máriának, amihez csak annyit fűztek volna hozzá: életművét a történelem fogja megítélni. Ezt végül elutasították, és az EKA nem nyilatkozott semmit; a szervezet tagjai, a különféle pártok önállóan dönthettek a nyilatkozásról.

Kádár nem volt népszerűtlen, és ma sem az, egyes kutatások szerint, amelyeket a 2000-es évek elején végeztek el, a legnépszerűbb 20. századi magyar politikus volt. Halála után egy hónappal furcsa kettősség jellemezte a magyar társadalmat. Ezekből az adatokból egy sikeres mítoszteremtés eredménye körvonalazódik, amely szerint nem Kádár János, hanem a Szovjetunió volt a felelős az 1956 utáni megtorlásokért.

Nem véletlen, hogy a korszakot övező mítoszok miatt nagyon nehezen tudott bármi érdemlegeset is válaszolni az EKA erre a médiakihívásra, különösen a temetés előtt. Jogos volt a félénkség, mert az emlékezők hosszú sorokban vonultak fel az 1989. július 13-án az MSZMP KB székházában felravatalozott holttest előtt. Mai napig vitára okot adó kérdés, hogy mennyire szervezték ezt a tömeget. Egyrészt sokan voltak olyanok, akik fiatalságukat a Kádár-korszakban élték le, és a folyamatban lévő rendszerváltozással, a rohamosan közelgő új világ bizonytalanságával szemben ragaszkodtak Kádár János személyéhez. A búcsút indokoltnak és szükségesnek érezték. Mindez mégis megdöbbentő, hiszen egy hónap sem telt el 1989. június 16. óta, amikor a Hősök terén Nagy Imrére és társai­ra, valamint az ’56-os forradalmat követő megtorlások áldozataira emlékeztek. Vajon akadtak olyanok, akik mindkét temetésen részt vettek? Nem csodálkozhatunk a feltételezésen, hiszen a magyar társadalomnak egyszerre kellett szembenéznie ’56 és Kádár János örökségével.

Az eredeti tervek szerint a Széchenyi rakparti épületben csak július 13-án délutánig jelenhettek volna meg a ravatal előtt azok, akik végső búcsút akartak venni az MSZMP egykori urától. Már beesteledett, de még mindig nem tudták bezárni az épület kapuit. Másnap is folytatódott a tömeg hihetetlen hömpölygése. Kiss Dávidnak és Pap Zsoltnak a munkásőrségről szóló interjúkötetéből kiderül, hogy az utolsó hivatalos szereplésükön, Kádár temetésén részt vevő munkásőröket is meglepte a hatalmas érdeklődés; ráadásul a Fiumei úti temetőben is akadtak gondok, egyesek mindenáron meg akarták érinteni még utoljára a koporsót. A már előbb említett interjúkötetből megtudhatjuk, hogy a Munkásőrség kénytelen volt elővenni az egyik, biztosításra betanult technikát, és ék alakban előrenyomulva teremtettek elég helyet a koporsó számára.

Pozsgay Imre szintén beszélt a szerzőknek a temetésről, szerinte Grósz szervezte azt. Nyilván a helyi pártszervezeteknek komoly szerep jutott abban, hogy az amúgy is szép számú érdeklődőből valódi tömeget hozzanak létre. A temetéssel a pártállam be akarta bizonyítani, hogy van még bázis a haldokló rendszer mögött. Az ellenzéknek éppen azért volt fontos június 16., amiért az MSZMP-nek július 14. Meg kellett mutatni a másik félnek, hogy társadalmi támogatottsággal is rendelkeznek.

Elmaradt bűnbánat

Egy szempontból azért más volt Kádár János temetése. Ifjabb Rajk László már a temetés előtt kijelentette az MSZMP-nek, hogy amennyiben a volt főtitkárt valóban a Munkásmozgalmi Panteonba temetik, akkor szülei – Rajk László, Rajk Júlia – hamvait el fogja onnan vitetni. Kérvényezte az exhumálásukat, és Nyers Rezsőnek is írt levelet az ügyben. Ne felejtsük el, hogy ifjabb Rajk László komoly szereplője volt az 1989. június 16-i temetésnek, a rendszerváltozás előtt már szamizdatbutikot üzemeltetett, tevékenyen dolgozott a Történelmi Igazságtételi Bizottságban, illetve az SZDSZ-ben politikai szerepet vállalt. Friderikusz Sándor a 168 Óra hasábjain készített interjút ifjabb Rajk Lászlóval. Rajk kifejtette, hogy szerinte a bűnbocsánatnak a keresztény erkölcs szerint is két feltétele lenne: a bűn bevallása és a bűnbánat, ám egyik sem történt meg. A riport azt sugalmazta, hogy édesanyja, Rajk Júlia hagyott számára olyan utasítást, hogy Kádár Jánossal nem nyugodhatnak közös parcellában. Ifjabb Rajk Lászlót sem a politikai megfontolások, sem a közvélemény nem érdekelte ebben a tekintetben. Azt mondta: „Lesznek, akik azt mondják: ezt az embert már negyedszer fogják kihantolni, miért nem hagyják már békén, miért nem nyugodhat végre a sírjában. Lesznek, akik a szememre hányják: miért bolygatom én ezt az egész dolgot, miért tépek föl sebeket. El fogom fogadni ezeket a kritikákat, mert ezek is jogosak. De vannak áthághatatlan törvények. Ezek betartásáért nekem is, halott szüleimnek is, mindannyiunknak meg kell szenvednünk.”

A Kádár-temetés után a média egyre inkább a Nemzeti Kerekasztalon formálódó jövő felé fordult, ahol többek között a választójogi kérdésekről folyt a disputa. A korszak névadója pedig szinte hivatalosan is mítosszá vált.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa

Kapcsolódó írásaink

Elvtársi csók

ĀHetven éve tartóztatták le Rajk Lászlót, az első hazai sztálinista koncepciós per fővádlottját

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom