Végre nagykorúvá lett Magyarország

Kissé zavarban volt a magyar társadalom 1990 tavaszán, ugyanis nem szokott hozzá a választási kampányokhoz. Csak az idősebbek emlékeztek még ilyesmire az úgynevezett koalíciós időkből, de ott is, ahogy mondták, a szovjet szuronyok árnyékában ment a korteskedés. Most viszont teljesen szabad lett a pálya, gyűlések, plakátok, tévéviták és tévéklipek, valamint hangzatos jelszavak, szlogenek tették kellően színessé és mozgalmassá a kampányt.

A fiatal demokraták jelmondata például ez volt: Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre! Igen hatásosra sikeredett a párt híres plakátja is, amelyen felül Leonyid Brezsnyev és Erich Honecker, azaz a szovjet és a keletnémet vezető vált szenvedélyes, de elvtársi csókot, alatta viszont egy fiatal pár teszi ugyanezt, persze nem elvtársi hanem szerelmes módon. „Tessék választani” – olvashattuk a felszólítást a plakáton, amely szellemessége és „pimaszsága” miatt talán a legnépszerűbb választási plakát lett 1990 kora tavaszán. Nem sokkal maradt el mögötte az MDF nevezetes plakátja sem, amely egy hízott férfifejet ábrázolt hátulról, tetején a szovjet katonák jellegzetes tányérsapkájával. És a plakáton a szöveg: Tovarisi konyec! Azaz „Elvtársak, vége!” Mindez cirill betűkkel, mégis értette az egész ország.  

Négy százalék lett a limit

Az új magyar pártszerkezetben nagyon sok bejegyzett alakulat bukkant fel 1988 és 1990 tavasza között. Simon János politológus 183-ra teszi a számukat. Ebben nyilván nemcsak klasszikus értelemben vett pártok, de politizálni kezdő vagy részben politizáló civilszervezetek is benne voltak. Sokuk valóban tiszavirág-életű volt, megalakultak, megszűntek, átformálódtak, más nevet vettek fel s így tovább… Más források nyolcvankét regisztrált, politikai profillal rendelkező pártot említenek, míg az 1990-es, Szabadon választott című parlamenti almanach hatvanöt regisztrált pártot sorol fel alapításuk és bejegyzésük dátumával, vezetőik nevével együtt. Közülük már csak harminckettő kért kampánynyilvánosságot 1990 tavaszán. A jelöltállítás során aztán huszonnyolcra csökkent a számuk, végül pedig pedig tizenkét olyan párt maradt, amely országos listát is fel tudott mutatni. Simon János szerint a pártdömping oka az volt, hogy kezdetben tíz fő is elegendő volt a hivatalos pártalakításhoz. Később ez a határ száz főre emelkedett.
Egyrészt felbukkantak és újra aktivizálódtak az úgynevezett történelmi pártok, például a Független Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt vagy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, másrészt ott voltak az olyan új alakulatok, mint az Magyar Demokrata Fórum, a Fidesz és az Szabad Demokraták Szövetsége, harmadrészt viszont a kertek alatt óvatoskodtak azok az erők is, amelyekről sejteni lehetett, hogy csak az állami támogatás érdekli őket.

A parlamentbe való bejutás limitjét a szavazatok négy százalékában határozta meg az a választási törvény, amelynek megalkotásában a, a Nemzeti Kerekasztal- (NEKA) tárgyalásokon állapodtak meg a felek, s amelyet 1989. október 20-án szavazott meg az Országgyűlés. A tárgyalások résztvevőinek nagyobb része eredetileg öt százalékot javasolt, az SZDSZ viszont hármat, mert valahol ezen a szinten állt akkor. Kompromisszumos megoldásként született a négyszázalékos határ. (Az SZDSZ népszerűségi indexe csak a négy­igenes választásokkal kezdett emelkedni, akkor viszont meredeken.) Magáról a választási törvényről csak annyit, az az európai demokráciák választási törvényeinek ötvözete lett, de a legtöbbet a nyugatnémetek jogszabályából merítette.

A korabeli felmérések a társadalom tagjainak körülbelül tíz százalékát tartották politikailag tudatosnak és tájékozottnak. Ettől függetlenül megszületett a társadalomban a szabad választások igénye. Balsai István alkotmánybíró, az MDF egyik akkori prominense szerint a szélesebb értelemben vett közvéleményben Nagy Imre és mártírtársai újratemetésekor érett meg az egyértelmű igény a többpártiságra és a szabad választásokra. A volt miniszterelnök újratemetése visszavonhatatlanná tette 1956 átértékelését is, Kádár János nem sokkal később bekövetkezett halála pedig szimbolikusan is azt jelezte sokak számára, hogy lezárult a magyar szocializmus korszaka. Mindez megmutatkozott a statisztikák számaiban is. Addig még a megkérdezettek több mint fele gondolta úgy, hogy megreformálható a szocialista rendszer, s ha lennének többpárti választások, akkor az MSZMP nyerné azokat. Csakhogy 1990 márciusára már csak a megkérdezettek öt százaléka vallotta ugyanezt, természetesen az MSZP-re vonatkoztatva. Balsai István úgy véli, a szocialisták arra készültek korábban, hogy olyan új alkotmányt szerkesztenek a Németh-kormány vezetésével, amely lehetőséget nyújt majd hatalmuk demokratikus keretek között történő átmentéséhez. Csakhogy már a NEKA tárgyalásain eldőlt, semmi sem lesz ebből.

Élni, mint az osztrákok

Rosszul állt a baloldal 1990 márciusában. Pedig még a nyugati elemzők is nagy reményeket fűztek például a Magyarországi Szociáldemokrata Párt szerepléséhez. Az MSZDP vezetője Petrasovits Anna lett, vele a szocdem mozgalom legendás alakját, Kéthly Annát akarta reinkarnálni a párt. Simon János szerint viszont amikor az egyébként dekoratív asszony, Petrasovits Anna elegáns bundában jelent meg kampányolni a bányászok között, szimbolikusan is megpecsételődött az MSZDP sorsa. Ehhez jött még az MSZP aknamunkája, amellyel igyekezett tovább gyengíteni a Petrasovits-féle szocdem pártot, mert konkurenciát látott benne.

Milyen volt a hangulat az országban az 1990-es kampány idején? Annyi bizonyos, hogy az emberek nem láttak jelentős különbségeket a pártok között, mindegyik a szabadságról, demokráciáról beszélt elsősorban. A tulajdonviszonyokról senki, pontosabban csak az FKGP. Simon János szerint csak a pártok, még inkább a pártok vezetése, elitje között léteztek valódi törésvonalak, a társadalomban még nem. A politológus állítja, az emberek egyszerűen csak jobban akartak élni az új rendszerben, olyan színvonalon, ahogy Ausztriában és Svédországban élnek az ottaniak.

Ez derült ki egy általa készült akkori felmérésből is. A szabadságról kevés szó esett nálunk, a magyarok – ez megint a felmérés tapasztalata – szabadabbnak érezték magukat, mint a csehszlovákok, a keletnémetek, a románok vagy a bolgárok.

Ezért sem lett népünnepély az első szabad választás Magyarországon. Meg is lepődött az értelmiség a 65,11 százalékos elsőfordulós részvételi arányon, mert ezt relatíve alacsonynak tartotta. Több elemzésben is azt lehetett olvasni akkor, hogy ez a szavazói hajlandóság csak az érett és bejáratott demokráciákat jellemzi, a volt szocialista országok többségében magasabb volt a részvételi arány. Egyes elemzők mindezzel együtt is azt állapították meg, hogy a magyar emberek büszkék voltak arra, hogy szabadon választhatnak, s végre kikérik az ő véleményüket is. Paradox módon azt is eredménynek tekintették a kádári időkkel szemben, hogy eldönthetik, szavaznak-e egyáltalán, vagy sem.

Bukott a baloldal

Előzetesen is tudni lehetett, hogy már a március 25-én rendezett első forduló is alapvetően az MDF és az SZDSZ versengéséről szól majd. Az MDF-nek konkrét és jól értelmezhető programja volt, és nyugalmat, biztonságot árasztott. Az SZDSZ viszont radikális antikommunizmusával operált mindvégig, amelyre még rá is erősített a kampány finisében, ezt szokás a párt a „radi-szadi” korszakának nevezni. (Elegendő csak Demszky Gábor bokszkesztyűs plakátjára emlékeztetni.) A voksolás nyugodtan, különösebb rendbontás nélkül zajlott, nyoma sem volt még annak az ideges, már-már harcias hangulatnak, amely egy-két későbbi választást jellemzett. Az MDF 24,72 százalékot, az SZDSZ pedig 21,40 százalékot ért el az első fordulóban. A fórumos várakozásokhoz képest ez szoros eredmény volt. Bizonyos nyugati politikai műhelyek úgy látták, ez az arány alkalmas arra, hogy az SZDSZ-szel való közös kormányzásra kényszerítse az MDF-et, amin egyébként már jóval a választások előtt is keményen dolgozni kezdett például Mark Palmer amerikai nagykövet. Balsai István szerint viszont Antall József mindig is határozottan elutasította ezeket a javaslatokat.

Az első forduló csalódottjai az MSZMP – a későbbi Munkáspárt –, illetve a szociáldemokraták voltak. Viszonylag kevéssel maradtak a négyszázalékos küszöb alatt, ám sejtették, hogy a második fordulóra már a nagyok között oszlanak majd el a szavazataik, illetve a majdnem tizenegy százalékos MSZP-hez vándorolnak. Ami az MSZP-t illeti, nem lett igazuk. Már itt, az első fordulóban is látható volt a baloldali pártok eredményei alapján, hogy a szocializmus eszméje és rendszere végképp elbukott. Korábbi egyeduralma megszűnt, az a régi, pártállami álom pedig, hogy egy többpárti struktúrában is az MSZMP alakíthat majd kormányt, azaz átmenti, illetve megőrzi vezető szerepét, látványosan szertefoszlott. Két mozgalmas hét következett a választások március 25-i, első fordulója után. Különösen az MDF és az SZDSZ számára, mert ekkor még úgy tűnt, hogy korántsem dőlt el a verseny a két domináns párt között.

---

Emlékévet rendez az AJTK
A rendszerváltás utáni első magyar kormány hivatalba lépésének huszonötödik évfordulójára egész éves programsorozattal emlékezik idén az Antall József Tudásközpont (AJTK). Amint az intézet kedd reggeli sajtótájékoztatóján kiderült, a programsorozat nyitóeseménye egyben a Variációk Európára elnevezésű négyrészes konferenciasorozat első állomása is. A szimpóziumot március 31-én tartják az
Európai Parlament brüsszeli épületében, amelynek Antall Józsefről elnevezett épületszárnyában felavatják a néhai miniszterelnök mellszobrát. Május 21-én a Magyar Tudományos Akadémián kerekasztal-beszélgetést tartanak az Antall-kormány intézkedéseiről, az év végén pedig portréfilmet mutatnak be a néhai miniszterelnökről. Az emlékév teljes programja a március 30-án aktiválódó www.antall25.hu honlapon lesz elérhető.
(ŐM)