„Több orvos dolgozik, ez elvitathatatlan”

– A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint míg 2010-ben 33 943, 2017-ben 39 132 orvos dolgozott Magyarországon, ami több mint ötezer fős növekedést jelent. Amikor lapunk elsőként közölte a hírt, sokan támadták, például azzal, hogy ezek közül sokan már nyugdíjasok vagy szülési szabadságon vannak, tehát a számok nem fedik a ténylegesen aktív orvosokat. Mi a tapasztalata?

– A KSH adatai hivatalos adatok, tőlük várjuk azokat a statisztikákat, amik alapján dolgozunk. Tény és való, a KSH szerint 2010-ben 55 903 orvos szerepelt a nyilvántartásban, tavalyelőtt pedig 65 383, ezen belül pedig a dolgozó orvosok száma az, amit a kérdésében említett. Ez azt is jelenti, hogy tízezer lakosra ma negyven orvos jut, tehát biztosan többen vagyunk. Ez elvitathatatlan. Azt is vizsgálták, hány munkahelyen dolgoznak az orvosaink, ennek alapján pedig az orvosi állások száma 2017-re negyvenkétezerre emelkedett, amiből negyvenezer be is van töltve. Persze sokan vitatják az adatokat, például kifogásolják, hogy a külföldön részmunkaidőben dolgozó, de itthon is praktizáló kollégákat miért számolják bele a statisztikába. Szerintem ez természetes, hiszen ugyanúgy dolgoznak itthon is, tény, nem teljes állásban. Ők ma körülbelül ezerhatszázan lehetnek.

– A KSH nem tesz különbséget az állami- és a magánellátásban dolgozók között, amit a kritizálók szintén kifogásoltak. Szét lehet egyáltalán választani napjainkban a két területet?

– Korábban általános volt, hogy egy orvosnak több munkahelye van, és a régi statisztikák ezeket duplán, triplán számolták. Ezek mostanra letisztultak, olyan értelemben, hogy egyrészt csökkent az egyes orvosok munkahelyeinek száma, másrészt a statisztikák is pontosabbak. Az viszont mindenképpen igaz, hogy nincs ma annyi orvos Magyarországon, hogy élesen el lehetne választani a két szektort, mivel jelentős az átfedés.

– Amikor Kásler Miklós hivatalba lépett, az egészségügy területén az egyik legfontosabb feladatnak éppen a magán- és az állami egészségügy szétválasztását nevezte. Ez nyilván nem pár napos munka, ám felmerül a kérdés: kivitelezhető egyáltalán?

– Rendkívül szövevényes és kusza a két terület összefonódása, ugyanakkor mégiscsak elkerülhetetlen feladat a kettő szétválasztása. Meg kell találni ugyanakkor az összekötő kapcsokat is, hiszen a magánszektornak is van létjogosultsága. Ennek ellenére, a tartósan fennálló és mindenki által tapasztalt anomáliákat meg kell szüntetni. Nem lesz egyszerű feladat.

– A KSH szerint jelentősen csökkent azoknak az orvosoknak a száma is, akik külföldi munkavállaláshoz szükséges engedélyt igényeltek. Ha valaki kiváltja ezt a dokumentumot, automatikus, hogy külföldre távozik?

– Semmiképpen sem. Az engedély pusztán feltétele annak, hogy egy orvos külföldön vállalhasson munkát, de sok olyan kollégáról tudok, aki igényelte ugyan ezt a hatósági bizonyítványt, mégsem ment utána külföldre. Itt is érdemes a KSH adatait megnézni. Míg 2010-ben nyolcszáznegyvenöt orvos kérte ki az engedélyt, 2017-ben már csak háromszázharmincnégy. Ez hatvanszázalékos csökkenést jelent, ami nagyon örvendetes dolog.

– Mégis, a legtöbb ellenzéki médium azt sugallja, egyre kevesebb az orvos, már „mindenki külföldön praktizál”, egyre több a hiányszakma, az ellátás „az összeomlás szélén áll”. Mit tapasztal a minden­­- napokban?

– Fontos és beszédes szám az is, hogy az orvosi egyetemeken hányan végeznek évente. 2010-ben ezernegyvenen kaptak orvosi oklevelet, tavalyelőtt ez a szám 1521 volt. Ez örvendetes, ugyanakkor a legnagyobb feladatunk, hogy a diplomához jutott réteget itthon tartsuk. Az pedig, hogy több orvos dolgozik, a munka során bizonyos intézményekben tetten érhető, a kisebb városi kórházakban viszont a mindennapi ellátás is sokszor nehezen megoldható, mivel a kollégák a vidéki helyekért nem nagyon tolonganak. Ennek következménye, hogy a kórházi vezetés ilyen esetekben kénytelen olyan kompromisszumot kötni, aminek eredménye lehet pél­dául egy év végére felhalmozódó kiegyenlítetlen tartozás.

– A legutóbb arról lehetett hallani, hogy a Péterfy és a Csolnoky Ferenc Kórházban több érsebész állt fel, így veszélybe került az ellátásbiztonság ezen a szakterületen. Mit érdemes ezekből a hírekből leszűrni: kevés orvos dolgozik Magyarországon, hiába ad ki jó statisztikát a KSH, vagy ezek speciális esetek, amiket a rendszer még képes korrigálni?

– Messzemenő következtetéseket ilyen hírekből nem szabad levonni. Azzal mindenki tisztában van, hogy az érsebészet hiányszakma évek óta, így sokszor az akut ellátást nehezen tudjuk biztosítani. Éppen ennek megoldására elindult egy folyamat a nagyobb centrumok megerősítésének irányába, ami a világ más országaiban is látható tendencia.

– A vidéki kórházakkal kapcsolatban azt mondta, nehéz elegendő orvost felvenni, mert nem kapkodnak a helyekért. Ugyanakkor 2014-ig valóban ötszázmilliárd forintnyi uniós forrásból újulhattak meg ezek az intézmények, ami a munkakörülményeken sokat javított. Ennek nincs szívó hatása?

– Annak idején azt gondoltuk, hogy az infrastrukturális fejlesztések vonzzák majd a kollégákat. Bizonyos szintű ellátást végző kórházaknál ez így is lett, de a városi ellátók esetében ma is embert próbáló feladat megszerezni és megtartani rezidens kollégákat. Az utóbbi időben a rezidens szövetséggel összefogva workshopokat indítottunk, ahol a leendő orvosaink összegyűlnek, és a kórházak meg tudják mutatni nekik, hogy milyen infrastruktúrával, palettával dolgoznak. Sokszor ugyanis azt tapasztaltuk, a végzett kollégák úgy gondolják, csak a négy egyetemi városban van olyan gyógyító tevékenység, amiben szívesen részt vennének. Be kell nekik mutatkoznunk, mert még egy nagyobb megyei kórház működését sem ismerik. Azt tapasztaltuk, hogy a workshopokon részt vevő intézményeknél lényegesen megemelkedett az oda pályázó rezidensek száma. Vagyis toborozni kell az embereket, ha talpon akarunk maradni.

– Kijöttek a legfrissebb várólistaadatok is, amelyek komoly eredményeket mutatnak. Lényegesen kevesebbet kell várnunk a „legnépszerűbb” beavatkozásokra, mint néhány éve. Érzik a változást a betegek is?

– Természetesen, ezeknek nyoma kell, hogy legyen az ellátásban is. A várólisták nyilvánossá tételét 2012-ben vezették be, ekkor hetvenezernél is többen voltak rajta, tavaly év végén körülbelül huszonnyolcezren. Emellett a várakozási idő is radikálisan csökkent. Ez köszönhető annak, hogy az elmúlt négy évben e célra több mint huszonkétmilliárd forintot tudtunk fordítani. A program idén is folytatódik, ebben az évben hatmilliárdos keret van rá. Az OECD-tagországok között ezzel előkelő helyre kerültünk, főleg a szürkehályog-műtétek esetében, amelyeknél nálunk kell a második legrövidebb ideig vár­niuk a betegeknek. Minket csak Hollandia előz meg, 43,4 nappal.

– A várólista hossza tisztán anyagi kér­- dés volt?

– Igen, pluszfinanszírozásra volt szükség. Kapacitás lett volna több műtétet végezni, de anyagilag ezt fedezni kellett. Odáig persze sosem jutunk el, hogy ezek a listák megszűnjenek, ekkora teljesítőképessége egyetlen ellátórendszernek sincs. De egy emberléptékű várólista már teljesíthető és elvárható.

– Érintőlegesen a kórházi adósságok már szóba kerültek. A kórházi vezetők azzal érvelnek, mindenképpen növelni kell és átalakítani a finanszírozást. Erre már miniszteri ígéret is született. Van előrelépés ez ügyben?

– A humántárca egyik fontos intézkedése volt, hogy tavaly a legnagyobb adósságot görgető kórházakat az Állami Számvevőszék átvilágította a Pénzügyminisztériummal karöltve. Ez fontos, mivel így korrekt lesz a vizsgálat, és választ kaphatunk arra a kérdésre is, miből tevődik össze egy-egy intézmény adósságállománya? Ebben az esetben tovább tudunk lépni, és azt is meg tudjuk állapítani, mekkora a felelőssége a menedzsmentnek, s mekkora a fenntartónak.

– Az Állami Számvevőszék vizsgálata még tart. Azt mondta, hasznosnak tartja az átvilágítást, ugyanakkor az első eredmények kikerülésekor azt lehetett érezni, mintha a kórházak „megsértődtek” volna az ellenőrzés tényén. Mi váltotta ki a feszültséget?

– Miután a kórházak közpénzt használnak fel, természetes, hogy ezzel el kell számolniuk, és ezt ellenőrzik. Csupán az esett kissé rosszul a kórházvezetőknek, hogy néhány intézmény átvilágítása után az ott tapasztalt problémákat általánosították. Ez ugyanaz, mint amikor az orvosi ellátással valahol probléma van, majd úgy fogalmaznak: „az orvosok”. Ám ezen túl kell lépni. Ha probléma van, nevesíteni kell, melyik kórházban történt, vagy melyik orvos volt a hibás. A gyógyítók között is rengeteg tisztességes és becsülettel dolgozó kolléga van, akiket sért, ha egy kalap alá veszik őket azokkal, akik esetleg nem így dolgoznak.

– Volt szó még a legutóbbi országgyűlési választás előtt a kórházi kancellári rendszer bevezetéséről, aminek akkor, abban a formájában a kórházszövetség ellenállt. Napirenden van még a kérdés?

– Nem magát a kancellári rendszert elleneztük, hanem csak az akkori formátumot. Nem volt folyamatos a konzultáció. Ha lett volna, még akár használható formát is ki lehetett volna dolgozni a koncepcióból. Azóta egyébként a szövetséget kancelláriaügyben senki nem kereste meg.