Szegedi folyóirat a nagy harc élén

Kovács István költő-műfordító volt a Tiszatáj lengyelfelelőse (Fotó: a szerző gyűjteményéből)

A kapcsolati háló azonban meglehetős hatékonysággal működött, mind országon belül, mind kívül, és hatást gyakorolt a társadalomra, amelyhez munkáik szerzői írások, tanulmányok, fordítások formájában eljutottak. Olyan, országos terjesztésű, véleményformáló vidéki irodalmi folyóiratok bocsátották rendelkezésükre hasábjaikat, mint például a Szegeden szerkesztett Tiszatáj, a debreceni Alföld vagy a Kecskeméten megjelenő Forrás, valamint a szombathelyi Életünk. Némiképp más kontextusban, de határon túli magyar lap is akad: az újvidéki Új Symposion, amely 1982-ben, a Jaruzelski-féle hadiállapot kellős közepén lengyel számmal lepte meg olvasóit. A „rendelkezésre bocsátásnak” persze megvolt az ára a kommunizmusban: időről időre lapszámok betiltása, visszahívása, a periodikák felfüggesztése, a szerkesztőség személyi állományának lecserélése következett be.
Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész a cseh és a szlovák vonalat vezette (Fotó: A szerző gyűjteményéből)
Mintegy állatorvosi lóként szolgálhat itt a nemzeti demokrata ellenzék egyik legfontosabb hídfőállásának számító Tiszatáj sorsa az 1960-as évek második felétől számított két évtizedben. A lap ebben az időszakban több mint kilencven lengyel témájú anyagot jelentetett meg, mint azt Szesztay Ádám egy vonatkozó tanulmányában kiemelte. Ugyanott rámutat: a lengyel tematika, kultúra iránti érdeklődés megnőtt az 1970. decemberi események után, ami az 1972–73-as év fordulóján a lap hasábjain tükröződött. (…)

A Tiszatáj programszerűen vállalta a környező országokban élő magyarság irodalmi életének bemutatását, s ennek nyomán hamar eljutott oda, hogy az ottani többségi nemzet kultúrájával ugyancsak foglalkozzon, s tágasabb kitekintéssel éljen más kelet-közép-európai országok, így Lengyelország felé is. (…)
A betiltott folyóirat címlapja (Fotó: A szerző gyűjteményéből)
1970-től a lapban külön felületet kapott az ezt szolgáló program a Most-Punte-Híd rovat megjelenésével. 1972–73 folyamán jó néhány olyan munka jelent meg a lap hasábjain, amely a „közép-európaiság” fogalmát, kérdéskörét boncolgatta, és a régió más nemzetei felé történő nyitást szorgalmazta. Mindennek hátterében elsősorban az 1968-as csehszlovákiai események, valamint a Lengyelországban tapasztalható viszonylagosan nagyobb kulturális szabadság állott. 1973-tól Kelet-európai szemle címmel újabb hasonló rovattal bővült a lap: itt a cseh és szlovák tematikával Kiss Gy. Csaba, a lengyellel pedig Kovács István foglalkozott. A szerkesztők a kitekintést – mindenekelőtt Lengyelország felé – arra használták fel, hogy lengyel publikációk kapcsán a magyar kultúra vonulataival tehessenek összehasonlításokat, illetve hogy a legújabb kori történelem eseményeinek itthon elhallgatott magyar szálairól szólhassanak lengyel szerzők legálisan megjelent írásai kapcsán.

A Tiszatáj lengyel vonalának tárgyalásakor ki kell emelnünk még két „lengyel számot”, jelesül a Most-Punte-Híd rovat keretében 1976 decemberében és az 1981 júniusában megjelent összeállításokat. Az előbbi esetében különösen figyelemreméltó, hogy a lengyel újhullám költője, Stanislaw Barasczak, aki ekkor hazájában el volt tiltva a publikálástól, a magyar lap hasábjain megjelenhetett, s mint a későbbiekben kiderült, ekkortájt az egész szovjet blokkban egyedül Magyarországon közölték legálisan a verseit. Hasonló volt a helyzet Julian Kornhauserrel, aki ugyancsak tiltólistán volt Lengyelországban. 1981 nyarán a magyar tömegtájékoztatási eszközök a Szolidaritás mozgalom miatt mintegy „csúcsra járatták” a lengyelellenes propagandát, s ekkor jelent meg a Tiszatájban egy újabb lengyel blokk, ezúttal főként Krakkó magyar kapcsolataival foglalkozott. Már maga az a tény, hogy a „renitens” lengyeleket pozitívan állították be, kiváltotta a pártállami apparátus nemtetszését, a kulturális minisztérium még fegyelmiben is részesítette a szerkesztőséget, mivel úgymond egy illegális, kommunista- ellenes lengyel párt, a Független Lengyelország Konföderációja (KPN) elnökének írását is közölték. A tárca tájékozatlansága nevetségessé tette az intézkedést: a blokkban szereplő költőt, Leszek Aleksander Moczulskit összetévesztették Robert Leszek Moczulskival, a KPN vezetőjével, ám csak vezetéknevük volt azonos.

A Jaruzelski-féle hadiállapot 1981. decemberi bevezetése után a Tiszatáj folytatta a hetvenes években elkezdett „lengyel vonalat”, amivel szinte egyedülállóként próbálta ellensúlyozni a magyar sajtó csaknem maradéktalan lengyelellenes propagandáját. A nyolcvanas évek első felében több olyan írást közölt, amelyekkel Lengyelország történelmének magányos szabadságharcaira világított rá, az ellenállás hagyományaira, a lengyelek ellen elkövetett erőszakos cselekedetekre. 1986-ban, még a lapnak Nagy Gáspár A Fiú naplójából című, Nagy Imrére emlékeztető versének közlése miatti felfüggesztése előtt ismét egész sor lengyel témájú anyag jelent meg benne, de „elosztva”, mert lengyel tematikus blokkot ez idő tájt már nem lehetett lehozni. Az „elosztásban” igen figyelemreméltó volt például Fried István A lengyel–magyar művelődési kapcsolatok jellegéhez című dolgozata, amelyben a szerző – tulajdonképpen az aktuális magyar helyzetre utalva – történelmi példák felidézésével bírálta az olyan társadalmat, amely kritikátlanul a magáé­- vá teszi a politikai propagandát. „Ki ne hallott volna rossz ízű »vicceket« arról – írja –, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni; hogy a gazdasági problémáik leginkább az elégtelen munkavégzésből származnak? Vajon nem a rossz hagyomány folytatódik? Vajon nem régi beidegződések kapnak újabb ösztönzést féligazságok, helytelenül értékelt személyes »tapasztalatok« segítségével? S vajon nem ugyanaz a gőgös önelégültség köszön vissza ránk?” Fried szerint amennyire sajnálatos a régi, rossz reflexek működése, annyira örvendetes a törekvés az irodalmi, tudományos, művészeti jelenségek kölcsönös megismerésére. „Nem vitás – folytatja –, hogy a kulturális közeledés, a művészeti és tudományos teljesítmények jobb meg- és elismerése lassabban és bizonytalanabbul lesz az egész társadalmat átható, nemzetkarakterológiai képzeteket formáló tényező, mint a rossz átlagturista felületes tapasztalata. Ebből azonban nem következik az, hogy a kultúra »fentebb« régióiban a helyzet megnyugtató, ezzel szemben a közhelyes társadalmi (?) vélekedés szintjén még sok a tennivaló. Azaz a »boldog kevesek« (nem tudom, boldogok-e?) helyesen gondolkodnak, sokan vagy a néhány hangos — helytelenül.” A tanulmány üzenete egyértelmű: „Ami fontos volna: a hol agresszívebben létező, hol visszahúzódó előítéletek átvilágítása, történetük föltárása. Szükséges volna, hogy lássuk: mikor, miért keletkeztek? Minek ellenében és minek az érdekében? Mit pótoltak? Miféle csoport, álláspontjához idomultak? S evvel párhuzamosan: a szüntelen, a folyamatos ismerkedés, az érdeklődés ébren tartása.” Fried szerint amennyire sajnálatos a régi, rossz reflexek működése, annyira örvendetes a törekvés az irodalmi, tudományos, művészeti jelenségek kölcsönös megismerésére.

Részlet a szerzőnek a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum kiadásában megjelenés előtt álló tanulmánykötetéből

Nagy Gáspár
A Fiú naplójából


… és a csillagos estben ott susog immár harminc
évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg
susog a homály követeinek útján s kitünteti őket
lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…
…és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság
a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod
alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre
elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött
gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek
tócsafénye és fénytelen homálya…
…csupán el kéne hinned… de nem hiszed hogy éppen
ők jöttek-szöktek el a maszkabálból hogy éppen ők
azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon
tökéletesítik a fölösleges morgást-harapást…
…nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent
hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket
és másképp vert a szívem másért pirultam el
másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam
ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek
alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén –
de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így
mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!…

(1981–1986)