Sramli, dudli és a magashegyi üzenet

Johann Schrammel gyerekkorától zenélt, alig tízévesen apjával és Josef nevű öccsével rendszeresen hegedült egy bécsi vendéglőben. A korai gyakorlatok aztán meg is hozták a sikert, Johann Schrammelt felvették a bécsi konzervatóriumba. Ennek elvégzése után a Schrammel fivérek rendkívül változatos pályát futottak be. Hosszú ideig együtt hegedültek különféle színházakban, megjárták a katona- és tánczenekarokat, aztán a népzenében találták meg igazi helyüket. A sramlizene megalapításának első állomása 1878-ra tehető: Johann és Josep Schrammel a gitáros Anton Stochmayerral triót alapított. A Bécs melletti híres bortermelő központban, Nussdorfban játszottak minden este, nagy népszerűségre tettek szert a vendéglők közönsége körében. Igazi tánczenét adtak elő, s ebbe a kategóriába bőven belefértek sajátos népdalfeldolgozásaik és a katonazenekarokból hozott indulóinterpretációik is. A 19. század végén a Nussdorf és a hozzá hasonló boros mulatótelepülések, Sievering, Oberdöbling, Unter­döbling, Heiligenstadt és Kah­len­bergdorf a talán leghíresebb Grin­zinggel együtt, amely ma Bécs külvárosához tartozik. Aki ma az osztrák fővárosban jár, kötelező programjai közül aligha hagyja ki a Grinzing meglátogatását.

Ebben a kerületben játszott mindenki kedvére a Schrammel-trió, amely 1884-ben kvartetté bővült: csatlakozott hozzájuk a klarinétos Georg Danzer. Az új hangszerrel és egészen sajátos módon előadott népzenei feldolgozásaikkal a Schrammel-kvartett hihetetlen sikereket ért el. Előadás előadást követett, az ünnepségek, kúriák és kastélyok sztárfellépőivé váltak. A világhírnév is felkapta őket, 1893-ban meghívták a zenekart a chicagói világkiállításra.

Egy 20. századi magyar muzsikus, Fenyő Miklós dalszövegét átalakítva írhatjuk le, hogy Schrammelék sikerei azt jelentették, hogy kitört Bécsben a sramliláz. Hatalmas rajongótáboruk volt, talán csak a keringőkirály, Johann Straussé volt ehhez hasonlítható. A Schrammel-kvartett hét év alatt kétszáznál több zenei darabot komponált. Ezek közül jó néhány szinte népdallá vált. Közülük a Wien bleibt Wien című vált a legismertebbé, a bécsi opera hagyományos újévi koncertjein ez a darab is gyakran felhangzik.
A kezdetben valódi népdalokat előadó muzsikusok így tehát visszaadhattak valamit annak a kultúrának, amelyből erejüket merítették. Hasonló irányú mozgás egyébként a 19. században az irodalomban is megfigyelhető, sok költő írt a népi motívumok felhasználásával a dal műfajába tartozó verseket, amelyek közül sok aztán valóban népdalként élt tovább. Petőfi Sándor és Kriza János életművében számtalan példát találunk erre.

A Schrammel-kvartett sikerei a névadó testvérek korai halála miatt értek véget. Furcsa véletlen, hogy Johann Schrammel 1893-ban, negyvenhárom éves korában, majd két évvel később az akkor szintén negyvenhárom éves Josef öccse meghalt. A 20. század elején, 1923-ban, úgy is mondhatjuk, újrafelfedezésé­nek idején, Johann Schrammelről utcát neveztek el Bécsben. 1931-ben a Schrammel testvérek egykori házán emléktáblát helyeztek el, 1932-ben pedig szobrot emeltek a sramlizene megteremtőjének.

Az osztrákok tehát tisztelik és szeretik legújabb kori kultúrtörténetük egyik nagy alakját, a hagyományokat a mindenkori jelenbe átmentő Johann Schrammelt.

Schrammelék életműve – ami nem más, mint a sramlizene megteremtése és elterjesztése – máig rendkívül népszerű. Az idők során a legváltozatosabb sramliformációk mutatkozhattak be, a sramliduók gitárosból és harmonikásból, a triók gitárosból, harmonikásból és hegedűsből álltak. A létszám egyáltalán nem meghatározó, már a korai időkben is működtek soktagú, csak fúvós hangszerekkel muzsikáló zenekarok is. Az előadott darabok listája hatalmas és sokszínű. Ott van rajta a rengeteg keringősláger, induló, polka, a népdal és népies dal.

A boldog békeidők, az első világháború előtti évek császárvárosa elképzelhetetlen a zene nélkül. Már csak azért is, mert erre az időre tehető a köznép és az arisztokrácia köreiben kedvelt muzsika közeledése egymáshoz, amelyet aztán a szinte teljes egybeolvadás követett. A romantikából kinőtt, közérthető és a tömegek érzelmeit óriási mértékben megmozgató, leginkább a táncot kiszolgáló bécsi muzsika két legjellemzőbb összetevője, a dudlizás és a sramli egyébként nem is bécsi, hanem az osztrák vidék kincsei közé tartozik.

Schrammelék zenekara népzenei alapokra építkezett, és ennek volt az osztrák vidékre nagyon jellemző része a jódlizás. De hogyan kerül ez az Alpok vidékére jellemző népzenei elem Bécsbe? A válasz viszonylag egyszerű. Már a 17. században sok stájer települt Bécsbe, hozta magával dalait, köztük a jódlit, és ezek a nóták lassan beépültek a bécsi dalokba. Az alpesi romantikát és a természet csodálatát nagy erővel megmutató jódli felébresztette a bécsiekben a szabadság iránti vágyat. Már csak az a kérdés, hogy mi is a jódli, és miben különbözik a dudlitól. Egy bizonyos Johann Gabriel Seidl 1837-ben egészen pontosan meghatározta a dudlit: „A dudlizás jelentése: nagy intervallumokkal változó dallamokat énekelni úgy, hogy a középhangokat kihagyva csakis mell- és fejhan­gok hangzanak fel. A szöveg helyére szótagok kerülnek, amelyeknek önmagukban nincs jelentésük.” A jódlit vokál kíséri, a bécsi dudlit hangszerekkel adják elő. A dudli gyakori része a bécsi daloknak, amelyeket zárt termekben adnak elő, míg az alpesi jódli a nagy hegyek szabad tereié.

A sramlira visszatérve, annak utóéletét is felelevenítve megállapíthatjuk, hogy legfőbb jellemzőit tekintve a kissé sírós hangulat jellemzi, amelyet sanzonokhoz hasonlóan, ritmikusan hangszerelnek. Néhány év óta az úgynevezett világzene térhódításának köszönhetően a sramlizene a reneszánszát éli. Ennek jó példája a Neuwirth Extrem Schrammeln, ötvözi az eredeti műfajt a blueszal, dzsesszel és a rockkal. A dalszerző Ernst Molden elektronikus blueszal kísérve adja elő Ottakring elégikus költeményeit. A bécsi dalok élnek, évente egyre nagyobb hírű fesztiválokat rendeznek a tiszteletükre.