Történelem
Schwarz Dávid hatalmas égi szivarja
Fakereskedésébe akart a nehezen megközelíthető erdőkből légi úton nyersanyagot szállítani, az alumíniumipar segítette munkáját
Keszthelyen 165 éve, 1850. december 7-én született zsidó kereskedőcsalád hetedik gyermekeként Schwarz Dávid. Kétéves korában árvaságra jutott, ezért csak az elemi iskolát tudta elvégezni, munkát kellett vállalnia. Kereskedőtanonc volt szülővárosában, aztán kikötött Zágrábban, immáron fakereskedőként. A horvát városban talált feleséget, Kaufmann Melániát, három gyerekük született. Nem mellékesen felesége hozományából egy nagy fakereskedést tudott nyitni. Azt írják róla, hogy sikereit óriási szorgalmának és a technikai fejlesztések iránti szerelmének köszönhette. Arról álmodozott, hogy a nehezen hozzáférhető erdők felé-fölé stabil repülő járművet készítsen, hogy bárhonnan el tudja hozni a farönköket. Nehezen összehozott fakereskedése becsődölt, mert Schwarz úr minden idejét a léghajó elkészítésének szentelte. Ehhez igen sokat kellett olvasnia, és bizonyos mérnöki, technikai ismereteket is meg kellett szereznie. Ez utóbbiban azért nem volt teljesen kívülálló, már korábban is szerkesztett fakitermelő gépeket. Az 1880-as években aztán egészen komolyan nekiállt a léghajókészítésnek. Repülő szerkezetét vékony alumíniumlemezből akarta felépíteni. Terveit ugyan bemutatta Bécsben, de a Monarchia hadügyminisztere nem adott támogatást ezek megvalósításához. Két évig Szentpéterváron dolgozott a léghajó kifejlesztésén, ám mivel a kitűzött határidőre eredményt nem ért el, innen is tovább kellett állnia.
Schwarz Dávid Berlinbe ment, ahol egy bizonyos Carl Berget, egy alumíniumfeldolgozó üzem tulajdonosát sikerült megnyernie léghajóterveinek támogatásához. Berggel 1895-től dolgozott együtt, és rá egy évre kitűzték a repülést, de az első próba nem mondható éppen sikeresnek. Ennek oka azonban nem a szerkezetben, hanem a repüléshez szállított rossz minőségű hidrogénben volt keresendő. A próbával mindenesetre annyit elértek, hogy kiderült: a hajó működik, irányítható. A következő felszállást 1897-re tervezték. Ezt azonban Schwarz Dávid már nem érte meg, 1897 januárjában Bécsben meghalt. Halála után özvegye, Melánia vitte tovább férje elképzeléseit egészen az égig. Mindent megtett azért, hogy most már minőségi anyagokkal dolgozva egy újabb próbarepüléssel bizonyítsa a világnak, Schwarz Dávid sokoldalúan használható léghajót készített. Az 1897. novemberi felszálláskor a léghajó 460 méteres magasságot ért el, azonban az egyik propellere leállt, s ez a leszállásnál komoly sérüléseket okozott a szerkezetben. Ám ez egyáltalán nem érintette az aviatikusok szakvéleményét: „elgondolása bizonyítja, hogy megtalálták a fémből készült léghajó készítésének és kormányzásának módját”.
A világ első héjszerkezetű légi járműve
A Schwarz Dávid-féle léghajó a világ első héjszerkezetű légi járműve volt: 38 méteres hosszával, 12 méteres átmérőjével egyik végén kúpos hengert formált, ennek rácsszerkezetű vázát vékony alumíniumlapok borították. A tizenkét rekeszre osztott test térfogata 3605 köbméter volt. Négy darab két méter átmérőjű, másodpercenként nyolcat forgó légcsavarját 505 kilogramm súlyú, négyhengeres, tizenhat lóerős Daimler-motor hajtotta. A léghajó csúcssebessége 25 kilométer volt óránként. Egy embert és százharminc kilogramm terhet tudott szállítani. A Pesti Hírlap 1897. november 5-i számában a következőképpen tudósított a feltaláló járművének próbarepüléséről. „A folyó év januárjában elhunyt magyar állampolgár, Schwarz Dávid irányítható léggömböt talált fel… Minthogy sem nálunk a Honvédminisztérium, sem Ausztriában a Landwehr Minisztérium, sem a közös Hadügyőrség nem támogatta a derék feltalálót, ő kormányengedély alapján kivitte irányítható léggömbjét Berlinbe… A Schwarz Dávid-féle irányítható léggömböt tegnap mutatták be Berlinben, szabadon repülve, a légzsák megtöltése és a felszállás rendben folyt le…”
Ferdinand von Zeppelin azonnal lecsapott
Schwarz Dávid léghajójának sikeres próbarepülésén ott volt Ferdinand von Zeppelin gróf, aki akkor már évek óta hasonló szerkezet megépítésével kísérletezett. Neki nem sikerült. Ezért Schwarz halála után megvásárolta az özvegytől a találmányt, és Carl Berg alumíniumgyárossal együtt megépítette az első zeppelin léghajót. A német gróf nagy üzleti lehetőségeket és hírnevet látott a léghajóval felemelkedésben, amelyért aztán egyes források szerint filléreket fizetett Kaufmann Melániának. Tizenötezer márkát kapott. A léghajó aztán 1900-ban sikerrel felszállt a Bodeni-tó partjáról. Jelentős fejlesztések után nagy karriert futott be a zeppelin, igaz, az első világháborúban óriási kudarcot jelentett a bevetése, hiszen kilencvenhét masinából kilencvennégy elpusztult. A háború utáni hétköznapi életben viszont egyre nagyobb szerephez jutott a légi teher- és személyszállításban, és csak a repülőgépek megjelenése jelentette Schwarz Dávid találmányának háttérbe szorulását. Zeppelin gróf halála után, 1924-ben, utódja, Hugo Eckener zeppelinjével nyolcvan óra alatt Európából Amerikába repült. A gróf neve köznevesült, és a zeppelin mindenhol a világban az irányítható, merev szerkezetű léghajó neve lett. A polgári célokra épült zeppelinek divatjának igazi kora az 1930-as években volt. A Graf Zeppelin és a Hindenburg nevű léghajó rendszeresen közlekedett Németország, valamint Észak-Amerika és Dél-Amerika között.
Karinthy Frigyes a zeppelin fedélzetéről
Egy Zeppelin-utas érzelmes naplója, Friedrichshafen-Budapest március 28-29.
A sötétből először az új, most készülő Zeppelin hangárjának óriás körvonalai buknak elő. Mögötte lapul a mi hangárunk. Az autóbusz megáll, egymás után kászálódunk le. Lent az oldalajtón egyenként vonulunk a hangár belsejébe. S ahogy belépünk – mindenki elnémul.
Csodálatos.
Kékeslila, földöntúli fény sejtelmes ködében mintha végtelenbe veszne a hatalmas magtár boltozata. S odafönt... és idelent... mindenütt... egy valószínűtlen, kéken és lilán és ezüstfényben csillogó valami betölti az egészet... Látod idomtalan körvonalait, és nem hiszed el... Oly szörnyű, szédítő nagy s amellett oly lenge, szinte áttetsző... Egyszerre végtelenül kicsinek s amellett mégis nehéznek és földhöztapadtnak érzed magad... Mintha mesebeli lilában derengő akvárium fenekén pihegnél, nyúlós, keservesen vonszolódó tengeri csiga, s egyszerre elsuhanna feletted a legenda Leviathanja... Verne Narvalja vagy nem tudom, mi, suhanva, lengén és könnyedén...
Alázatosan somfordálunk előre, mint szerény statiszták gigászi díszletek közt, az Ezüst Bálna oldala mentén, farkától a fejéig. Mindössze negyedkilométert kell gyalogolnunk, s már ott is vagyunk a Bálna orra alatt, ahol ennek az embertelen őslénynek és utópista ködfelhőnek egyetlen reális, ismerős, emberi részlete húzódik meg szerényen: egy kivilágított, barátságos hajóféle valami. Olyan megnyugtatóan hat, mintha lázálom felhői közt zuhanva, egyszerre csak vidám cigányzene ütné meg a füledet, s egy kocsma ajtaja előtt találnád magad.
Elszedik a jegyünket, igazolás, bélyegzés. Aztán egyenként engednek fel a lépcsőn. Nyílik a kocsmaajtó. Folyosó. Jobbra miniatűr konyha, olyan söntésféle, a konyhában kuktasapkás szakács, sercegő húsok. Balra a szalon. Mint egy kedves, szerény, vidéki német kávéház, biedermeier függönyök, virág az ablakpárkányon. Az ablakon máriaüveg. Idetessékelnek bennünket, a szalonba hátul folyosó torkollik, kétoldalt fülkék, ezekbe kell lerakni csomagjainkat, a fülkéket kiosztják.
(Az Est, 1931. március 31.)