Történelem
Radar híján is tudta irányítani a repülőket a magyar szakember
Hőskor: drótoszlop, körkapcsoló és hangtölcsér
A válasz viszonylag egyszerű: felállítottak egy húsz–huszonöt méter magas oszlopot, 45 fokban és sugárirányban kihúztak rá ötven–hatvan darab különálló drótot, majd azok egyik végére tekercset csatoltak, a másikat pedig elvitték egy körkapcsolóhoz. Amikor a repülő bejelentkezett, a légiforgalmi irányító elkezdte a körkapcsoló fogantyúját váltogatni. A fizika törvényei szerint a dróterdőnek azon a tagján jön legjobban a jel, amely pont a jármű felé tekint. Az irányító a maximum fellelése után leolvasta az irányhoz tartozó, fokban kalibrált adatot, s azt megtelefonozta az ország másik felén lévő, hasonlóan felépített vevőállomásnak. A két ponton vett legerősebb szignálok iránya egy-egy léniát képzett, amelyeket felrajzoltak egy térképre – s ahol e két vonal metszette egymást, ott tartózkodott éppen a repülőgép. Az így nyert szélességi-hosszúsági koordinátákat visszatáviratozták a légi jármű fedélzetére, így segítve a pilóta és a személyzet munkáját a tájékozódásban.
Első olvasatra bizonnyal azt gondolnánk, mindez órákat vett igénybe – ám ez tévedés, hiszen egy jól összeszokott csapat kevesebb mint öt perc alatt képes volt a helymeghatározásra, majd az oda-vissza történő hírváltásra. Mivel akkoriban a gépek sebessége – és nem utolsósorban mennyisége – messze a maiak alatt járt, könnyen belátható, ez a módszer prímán megfelelt a légi irányítás számára.
Akárcsak az, hogy a ködben történő leszállítást a torony tetején, a „légkörész” (meteorológus) állása felett szolgálatban álló postatiszt hangtölcsérekkel továbbított információkkal segítette.