Rabok sorsa a népbírósági börtönben

„Az emberek tíz százaléka hajlandó elveiért lógni” – írja Hendrik van Loon 1948-ban megjelent munkájában, az Amerika regényében a forradalmak lélektanán tűnődve. (Műveit nagy kedvvel olvasta a magyar keresztény és zsidó középosztály, de nem tanultak belőle. Már csak azért sem, mert akkor látniuk kellett volna, hogy Szálasi sokkal inkább ilyen, az elveiért lógni vágyó ember volt, mint Rákosi.) S mivel hazánkban 1945-től kezdve egy felülről irányított forradalom ment végbe a tulajdon központosítására, kevesen vették észre, hogy a háborús bűnösök felelősségre vonása csak nyitánya volt egy egész ország megtörésének. A looni első tíz százalék ráadásul korántsem volt elvhű, de orosz szuronyokon biztosan ült.

„További tíz százalék is hajlandó magát felakasztatni – folytatta Loon –, de ezért a gondolatért nem lelkesedik túlságosan. A többi negyven százalék praktikus gondolkodású embernek nevezi magát (félrevonul elefántcsonttornyába), s ha már látja, melyik fél győz, nagy buzgalommal a győző seregéhez csatlakozik. Ez összesen hatvan százalékot tesz ki. A többi negyven százalék mindenáron hisz az »alkotmányos rendben«. Ezek vagy kivégzik fent említett felebarátaikat, ha azok véletlenül nem érnek el sikert, vagy őket akasztják fel, ha bebizonyosodik, hogy rosszul választottak.”

Nálunk az ezeréves királyság felszámolásával (1946) az „alkotmányos rendhez” ragaszkodó negyven százalék volt az, amely vesztett, és majd húsz évig a Közel-Keletre vagy a Maghreb országaira jellemző állami terror lett úrrá hazánkban.

A kommunista diktátorok szemében a fél ország, minden második magyar potenciális ellenzéki volt, és minden kezdeményezésre csírájában lecsaptak. „Joggal merülhet fel a kérdés – veti fel Pritz Pál a Rubicon hasábjain –, miért nem került népbíróság elé Horthy Miklós, miért Bárdossy Lászlóval vette kezdetét a volt elit megbüntetése? A volt államfő lejáratása a perek fontos mozzanata, az majd évtizedeken át tart tovább, egyes körökben ma is fellelhető, ám perbe fogása… nem volt lehetséges. Nem azért, mert az USA nem adta volna ki. Sokkal inkább azért, mert sem Sztálin, sem Rákosi Mátyás nem akarta. Az idők során ugyanis a volt államfő a magyarság szimbólumává vált”, és nem akarták a hatalom helyzetét egy Horthy-perrel megnehezíteni.

A „praktikus gondolkodású emberek” gyorsan tudomásul vették, hogy a zord idők a kormányzó helyett csak a háborús idők három miniszterelnökének életét követelik. Bárdossy, Imrédy és Sztójay a Markó kivégzőudvarán fejezte be életét, és közjogilag nézve, mivel Szálasi egyben a miniszterelnöki szék birtokosa is volt, ő lett a negyedik.

Részlet a szerző hamarosan megjelenő Egy világváros három börtöne című kötetéből