Puskás sokáig Edison üzlettársa volt

Kalandos útja volt az 1844-ben született Puskás Tivadarnak a világhírnévig. A székely birtokos családba született Puskás Tivadar világra jöttének idejére már a család egykori gazdagsága szinte teljesen eltűnt. Nagyapja és hajózási vállalkozó apja mulatta el. A kalandok első állomását Puskás Tivadar bécsi, a híres Theresianumban töltött évei jelentették. Az intézményre jellemző katonás kötöttségeket nem viselte el, ezért apja halála után Angliába utazott tanulni. Azt írják róla, hogy jó kiállású, szép fiatalember volt, a korban szinte kötelező alapkészségeket, a vívást és a lovaglást magas szinten művelte. Érdekes felidézni azt a meghökkentő módszert, mellyel magát az angol nyelv megtanulására fogta: kopaszra nyiratkozott, így kényszerítette magát arra, hogy ne mutatkozzon nyilvános helyeken, és idejét a nyelvtanulásra fordíthassa.
Miután visszament Erdélybe, az angol vasúti társaság képviselőjének főmérnökeként élt. Kalandvágya azonban nem hagyta otthon, 1873-ban a bécsi világkiállítás idején megnyitotta Közép-Európa első utazási irodáját, amely sok pénzt hozott, ebből aztán Amerikába utazhatott. Colorado államban földet vett, rövid ideig őt is elkapta az aranyláz, ám az aranyásást gyorsan abbahagyta. A 19. század második felének Amerikája a tudományos-technikai forradalom lázában égett, újabb és újabb, az emberek hétköznapjait kényelmessé tevő találmányok jelentek meg. Puskás Tivadar ide-oda hajózott Európa és az Újvilág között. Először is az 1870-es évek elején Edison munkatársaként dolgozott, majd 1877 és 1886 között az amerikai feltaláló európai képviseletét irányította. Párizsban a híres feltaláló új eszközeit – elsősorban a fonográfot – terjesztette.

Puskás Tivadar vezette a párizsi és a budapesti telefonközpont felépítését is. Ez utóbbit 1879-es újabb hazatérése után öccsével, Puskás Ferenccel tehette meg, s 1881-ben közösen fogtak bele az Osztrák–Magyar Monarchia területén a telefonközpontok telepítésébe. Néhány évvel később kezébe került a budapesti telefonvállalat vezetése. Ezt, miután Baross Gábor miniszter államosította, bérbe adta Puskás Tivadarnak.

Az ekkor már kimondottan jómódú feltaláló szinte folyamatosan pénzügyi harcokat folytatott. Nagyapja és apja példája éledt újjá, az ő kezéből is mindig kifolyt a pénz. Az ebből adódó folyamatos feszültség aztán különböző betegségekbe taszította, és nagy találmánya, a Telefonhírmondó bemutatása után alig egy hónappal szívroham végzett vele.

Ha máshonnan nem is, Szörényi Leventétől és a Fonográf zenekartól tudjuk, hogy 1911-ben Edison itt volt Budapesten. Amikor is az idős tudós többek között azt mondta, hogy Puskás Tivadar volt az első, aki harminc évvel korábban feltalálta a telefonközpontot. Innen eredhet tehát ez a köztudatban élő tudománytörténeti tévedés. A telefonközpont feltalálására például semmi szükség nem volt, mert működésének elve ugyanaz, mint a távíróközponté, azt meg egy francia mérnök 1850-ben szabadalmaztatta.

Ami Puskás Tivadar valóban eredeti és nagy hatású találmánya, az a Telefonhírmondó. Ebben tisztelhetjük a világ első elektronikus hír- és műsorszolgáltató szervezetét, lényegében a rádió és az internet ősét.
A Telefonhírmondó első stúdiója és központi leadó állomása Budapest belvárosában, a Magyar u. 6. szám alatti házban kezdte meg működését. Szervezetének felépítése egy akkori országos napilap szerkesztőségéhez hasonlítható: négy szerkesztő közel száz tudósítót mozgatott. Huszonöt előfizetővel indultak, aztán egy évvel később már hétszáz, két év múlva ötezer, a századforduló évében pedig hat és fél ezer állandó kliensük volt. A rendszerbe belépésért tizenöt koronát kértek, az évi harminchat koronás előfizetési díjért „a Telefonhírmondó Vállalat egy arasznyi nagyságú falapot állít előfizetőinek lakására, mely szobadísznek is beillik. Két drót vezet az utczáról e laphoz, melyen két hallgató lóg, s örökösen öntik a hírt reggel 9 órától este 9 óráig” – írták. Puskás Tivadar rendkívül büszke volt találmányára, erről a így nyilatkozott: „…a gyorsaság nemcsak ott fontos, ahol közvetlen érdeklődési körünket érinti, hanem szükséges, hogy értesülve legyünk a világ minden táján történt eseményekről, a legnagyobb gyorsasággal. Ehhez pedig a mai újságok nem elég gyorsak.”

Óriási lehetőségek rejlettek a Telefonhírmondóban. A hírek mellett a legkülönfélébb kulturális eseményekről közvetítettek, összeköttetésben álltak több színházzal. Kitüntetett szerepet kapott az Opera és a Népszínház. Négy-négy mikrofon elegendő volt helyszínenként a hangok tiszta továbbításához. Az első operaközvetítés 1896-ban volt, 1918-tól már rendszeresen voltak adások a Népoperából és a Nemzeti Színházból. De a zeneakadémiai hangversenyek is helyet kaptak a műsorban, éppen úgy, mint a népszerű katona- és cigányzenekarok. A Telefonhírmondóban jeles magyar művészek is megszólaltak, több ezer hallgató ismerkedett meg Jókai Mór vagy Blaha Lujza hangjával.

Az első világháború nagy pusztítást végzett a Telefonhírmondó eszközeiben is. A vállalatot így átadták a Magyar Távirati Iroda Rt.-nek. A Telefonhírmondó Rt. 1925-ben– az MTI részeként – egyesült az ekkor induló Magyar Rádióval, Magyar Telefonhírmondó és Rádió néven működött tovább. Már nyolcezer előfizetője volt 1930-ban, de a rádiókészülékek elterjedésével ez a szám egyre csökkent, így 1943-ban a magán vevőkészülékeket leszerelték és csak közületek, például a kórházak tartottak fenn néhány vonalat. A második világháború után már nem élesztették újjá a hírközlésnek ezt a formáját.

---

Amitől a hatalom nagyon tartott
A Telefonhírmondónak nem volt engedélye működése elindítására. Ma kalózadónak mondanánk. Puskás Tivadar két héttel a műsorok elkezdése után adta be engedélykérelmét, fő oka erre az volt, hogy az ötven évre kizárólagosan őt illesse. A kormány nagy fontosságot tulajdonított a Telefonhírmondó ügyének. Egyszerre négy minisztérium és a miniszterelnökség képviselői tárgyaltak róla. Az értekezlet összehívását indokoló, a Kereskedelmi Minisztériumban készült határozatból kiderül, hogy miért is kellett ez a nagy felhajtás. Mint írták, „a Telefonhírmondó fontos hatalmi eszközzé fejlődhetik, gyorsan lehet tudatni mindenkivel a hadászati, politikai, államrendészeti, társadalmi értesüléseket. Sőt, nem lehetetlen olyan berendezés sem, hogy villamos úton nemcsak a beszéd legyen hallható, hanem maga a beszélő személy vagy a papírlapra írt közlemény szemmel is láthatóvá váljék. Ezek a szempontok magukban véve is a legnagyobb óvatosságot parancsolják.” A telekommunikáció távlataitól tartó hivatalnokok majdnem egy évszázaddal előzték meg azt a kort, amikor az írott és elektronikus sajtó önmagát önálló hatalmi ággá kikiáltva manipulálni kezdte a közvéleményt. Ennek utóvédharcai napjainkban is zajlanak, a sajtó- és véleményszabadság élkatonái többnyire a maguk liberális jelszavait mantrázva valóban veszélyes módon tudják félretájékoztatni és rossz utakra vezetni a közvéleményt.