Történelem
Öt évezrede mindig visz valamit a víz
Vespasianus császár mondása ma is érvényes: a pénznek nincs szaga – a franciák viszont leszoktak a háztetők nyújtotta előnyökről
A 17. századi Európában még élt az a tételezés, amely szerint az ürülék rontásra, démoni lények előállítására is alkalmas. Elföldelését tehát ez a babona is magyarázhatja. Túl azon, hogy az ember testi végtermékei sokféle betegséget okozhatnak és a legkülönfélébb kórokozók számára adhatnak kitűnő táptalajt, nem mellékes körülmény az sem, hogy a modern kor emberét a szaguk is taszítja. Nem volt ez azonban mindig így.
Desmond John Morris, a brit zoológus, etológus, antropológus és szürrealista festő ír arról az emberi test szőrtelenségét magyarázó elméletről, amely szerint az ősember oda ürítkezett, ahol lakott, és az így kialakuló mocskon megtelepedő élősködők miatt állandóan vakarózott, aztán így vált csupasszá. Ezt a merész feltételezést cáfolja, hogy valószínűsíthetően éppen ezért helyezte el lakhelyén kívül a székletét az ősember, meg azért is, mert már ő is nehezen tűrte annak úgynevezett illatát. Mint mindennel a világban, azonban ezzel is óvatosan kell bánni, mert például a mai pólyás babák sem undorodnak a saját salakanyagaiktól, és az úgynevezett civilizált világ iszonyodása a testszagoktól meg csak a legutóbbi hetven-nyolcvan évre jellemző.
Van egy bonyolult nevű, furcsa tudomány, a szkatoanthropológia (az emberi faj székelési szokásainak fejlődésével foglalkozó tan) és a szkatoetnológia megteremtőjének mondott John Gregori Bourke amerikai ezredes nagy tanulmányából megtudhatjuk, hogy székletügyben óriási a változatosság az egyes népek között. A primitív népekhez tartozók között például a Társaság-szigetek lakói a falujukhoz vezető ösvény két oldalán végezték el kis- és nagydolgaikat, addig a Marqesas-szigetek bennszülöttei rendkívüli gondossággal ásták el székletüket. A maorik vagy a batáv bennszülöttek minden házhoz külön épületet emeltek erre a célra. Különleges jelentőségük volt az ürülékeknek a mezőgazdasági termelésből élő népeknél. A trágya számukra kincsnek számított. A rómaiaknak még istenük is volt erre – Cloacina, Kínában pedig a parasztcsaládoknak külön fejadagot állapítottak meg a beszolgáltatandó, házilag előállított trágyát illetően.
A folyam menti kultúrákban a népek az öntözőművek, a csatornák vizében helyezték el ürüléküket. Kettős haszna volt ennek, egyrészt megszabadultak a salakanyagoktól, másrészt a csatorna vize a trágyát elvitte a földekre. Tárgyi emlékek tanúskodnak arról, hogy Mezopotámiában és Egyiptomban a csatornák partján álló lakóházakban már a Kr.e. 3. évezredben külön vízvezetékkel felszerelt helyiség szolgált árnyékszékül. Hasonló, csatornázott illemhelyek vannak Minósz knosszoszi palotájában is. A helyzet azonban nem volt ennyire egyszerű akkortájt sem, Hérodotosz arról tudósít, hogy az egyiptomiak a házaikban végezték a dolgukat, ráadásul a nők állva, a férfiak guggolva, viszont az utcán ettek, azt mondták, hogy ami gusztustalan, azt rejtve, ami nem, azt nyíltan kell tenni.
Indiában Kr.e. 2500 körül vízöblítéses illemhelyek voltak a házakban. Égetett agyagtéglával borított lefolyók vezettek innen ki, és segítettek megteremteni a jó higiéniai körülményeket a ház egyéb részein.
Hellászban ugyebár kevés a víz, ezért a görög parasztok hasonló módon bántak ürülékükkel, mint kínai társaik, városaik mellett meglehetősen büdös emésztőgödrök és szemétdombok voltak, amelyekből hatalmas, sok ember életét követelő járványok indultak.
A Római Birodalomban, annak is késő köztársaság kori idejében sokkal jobb volt a helyzet. Rengeteg nyilvános latrina (forica) szolgálta az éppen úton levőket, ezekben sós vizes edény és botra erősített szivacs volt arra a célra, amit ma papírral végzünk. Rómából származnak az első luxusbilikre mutató adatok. Ezek aranyból vagy ezüstből készültek. Nyilván nem az egyszerű nép hasznára, akik a nagy öt-hat emeletes bérházakban éltek, ahol sem fürdőszoba, sem illemhely nem volt. Így tehát az ott lakók, mint például az Róma tengeri kikötőjében, Ostiában ma is megcsodálható, nyilvános latrinákon végezték a dolgukat.
Nem szabad megfeledkeznünk az ember folyékony végtermékéről sem, a Római Birodalom nyilvános vizeldéit a gyapjútisztításra szolgáló ammónia megszerzése céljából üzemeltették. Ennek kapcsán idézzük meg az üres kincstárat öröklő Titus Flavius Vespasianust, Róma kilencedik császárát, aki 69. és 79. között uralkodott, és aki ezeket a vizeldéket megadóztatta. Innen ered a szólás: A pénznek nincs szaga. Pecunia non olet. Ma is érvényes.
A középkori Európában egészen a 18. századig még a rómainál is rosszabb volt a helyzet ezen a téren. A szűk, fallal védett városokban alig építettek nyilvános illemhelyet, az emberek a kisebb településeken a városfal menti árkok fölé emelt épületekben, a nagyobb városokban pedig otthonaikban, bilibe pottyantották ürüléküket, amelyet aztán egyszerűen kilöttyintettek az ablakon. Ahol volt is árnyékszék a házon belül, annak vezetéke az utcára torkollott, amelynek közepén a fedetlen szennyvízárokban így-úgy elfolyt az anyag.
XIV. Lajos tanácsának tagjai bilivel felszerelt, bársonnyal bevont karosszékeken elhelyezkedve üléseztek, hogy ne kelljen az időt ki-be járkálásra pazarolniuk. A franciák sajátos módon viselkedtek ezen a téren, többségük nagyon szeretett háztetőn megkönnyebbülni, külön városi rendelet írta elő, hogy ha az utcára akarták önteni bilijük tartalmát, előbb figyelmeztetőleg kiabálniuk kellett.
A magyar szokásokat illetően szó sem lehetett ülőkés megoldásokról, hiszen a vándor életmód elképzelhetetlenné tette valamiféle bilihordozó módszer elterjedését. Az ősmagyarok egyszerűen leguggoltak, és az előtte a földbe ütött dárdájukba kapaszkodtak meg. Letelepedésük után maradt a guggolás, kényelmi szempontból annyi fejlődés történt, hogy a ház mögött két karót vertek a földbe. Az árnyékszék késői magyar elterjedését bizonyítják magyar nevei – reterát, rötyi, budi, klotyó, ezek túlnyomórészt 19. századiak. A székelés szó, amely mégiscsak választékosabb, mint a finnugor (mordvin) szarás, már eleve valami ülőalkalmatosságot feltételez.
I. Erzsébetet is leültette az újítás
Az első lehajtható fedelű, vízöblítős illemhelyet 1589-ben az angol John Harrington készítette el. 1592-ben ez az újszerű, higiénikus szerkezet a királynő, I. Erzsébet tetszését is elnyerte, azonnal beszereltette a kastélyába. Ám hiába ismerték a maihoz hasonló tartályos WC-t már a 16. század végén Sir Harrington jóvoltából – aki amúgy költő és polihisztor volt, ebbéli minőségében 1596-ban írt egy szatirikus pamfletet Új értekezés a húgy témájában avagy az illemhely átalakulása címmel –, a Water Closet igazi virágkora csak a 19. század végére köszöntött be.
Azt fölösleges talán magyarázni, hogy miért nevezik Magyarországon angolvécének, köznevesült, angolból származó neve a Water Closet volt. A WC történetében a forradalmi ötlet nem is maga a vízöblítés, hanem a WC-csészében kialakított S-kanyar volt, ez a csatorna és egyéb szagok ki- és visszaáramlását akadályozta meg. Úgy tartják, hogy ez az illemhelyek lakásbéli elhelyezését is lehetővé tevő találmány Thomas Crupper angol bádogostól származik. A bádogosból később WC-gyáros lett. 1778-ban a szintén angol Joseph Bramah a ma is élő, a közlekedőedények elvére épített, vízöblítéses illemhelyét szabadalmaztatta, végül is az S-kanyarral együtt ez tette teljesen szagtalanná a rendszert. 19. századi találmány a száraz- vagy vegyi vécé is, ebben klórral, hamuval vagy savakkal pusztították el a salakanyagot.
Az illemhelyek típusai
- Gödör, fölé fektetett deszkával – latrina
- Gödör, fölötte székkel – árnyékszék
- Edény – bili
- Edény – székkel kombinálva
- Vízöblítéses szék vezetékkel kombinálva – Water Closet
- Szék tartállyal kombinálva – vegyi vécék, szárazvécék, biovécék és alomvécék
- Nejlonzacskó – például űrhajón
Zöld villamosokon is folyt ügyintézés
A főváros első nyilvános illemhelyét 1870-ben ott állították fel, ahol ma a Deák Ferenc teret találjuk. A fedetlen, kör alakú építménynek ajtó nélküli, védfallal eltakart bejárata volt. Közepén állt a szifonos medence, ezt sugár irányban elrendezett vaslapokkal hat állóhelyre osztották. A vasház közel négyezer koronába került. Miután Budapesten a század végére csak alig néhány hasonló öntöttvas vizeldét állítottak üzembe, a helyzet súlyossá vált. A főváros vezetése minden házmestert arra utasított, hogy szükség esetén bárkinek adják ki a ház közös illemhelyének kulcsát. A szükség pedig egyre nagyobb úr lett, így 1895-ben elrendelték a nyilvános vécék számának radikális emelését. A Bécsben már évtizedek óta sikerrel működő Beetz vállalat nyerte el a jelentős közberuházás kivitelezését. Nyolcvankét nyilvános vécét építettek Budapesten a második világháborúig. A cég alapítója, Wilhelm Beetz világszabadalma, az olajjal szagtalanított vizelde nyolc férfit tudott befogadni. Az előre gyártott vécé fémből készült, mert hamar kiderült, hogy a vakolt tégla beissza a vizeletet és nehezen tisztítható. A többtonnás szerkezet a budapesti városképben is meghatározó szerepet kapott, a jellegzetes, zöld házikók, vagy ahogy régen hívták a „zöld villamosok”, ha lehet ilyet mondani, ízléses küllemükkel, jellegzetes karakterükkel folyó ügyeikben is magabiztossá tették a fővárosban járkáló férfiakat. A Beetz-féle vizeldék nagy részét a második világháborúban elpusztították, néhányat azonban példásan helyreállítottak. Egyiküket például a Szent János Kórházzal szemben ma is tanulmányozhatja a kíváncsi utókor.
Viselkedéskultúra zárt ajtók mögött
Szinte hihetetlen, de még néhány évtizeddel ezelőtt is akadtak olyan fiatalemberek Magyarországon, aki életükben először a bevonulásuk után, a kaszárnyákban találkoztak először vízöblítéses WC-vel. Őket is, miként jó néhány magáról ma is elfeledkező embertársunkat, nem árt figyelmeztetni a helyes illemhelyhasználatra. A szabályokat hosszan sorolhatnánk, nem tesszük, csak a legfontosabbakat szedjük pontokba.
– WC használata előtt és után kötelező a kézmosás. A hangsúly az előttön van, hiszen a piszkos kézen sok baktérium, kórokozó lehet, amelyek az intim testrészekre kerülhetnek és betegségeket okozhatnak. Kézmosás után zárjuk el a csapot.
– Az illemhelyet hagyjuk ugyanolyan tisztán, mint amilyen volt a beléptünkkor.
– Nyilvános illemhelyen ne telefonáljunk, ne olvassunk a WC használata közben, másoknak is sürgős lehet az, ami nekünk is sürgős volt korábban.
– Ne türelmetlenkedjünk, mert ezzel zavarjuk a bent levőt.
– Nem elég a WC-papír használata, ha tehetjük, használjunk – magunkkal hordott – antibakteriális törlőkendőt.
A szabályokat már csak azért is érdemes betartani, mert ezzel megelőzhetjük a WC-ben beszerzett fertőzéseket. Így nem kapunk el szalmonellózist, diftériát, májgyulladást, torokgyulladást, bőrfertőzést, tüdőgyulladást, húgyúti fertőzést, vérmérgezést, tífuszt, nemi betegséget, genitális herpeszt, kankót vagy a rendkívül kellemetlen gomba- és vírusfertőzéseket.