Nevelés szalonázással az alagsorban

Az ezredes beült a negyvenfős alagsori zárkába, hogy ott szalonnázás közben beszélgessen el a rabokkal: volt, aki ezt merő képmutatásnak tekintette, és volt, aki biztonsági okokból hivatalból rosszallotta. A jogi és biztonsági tárgyak hegemóniája tükrözte változatlanul az intézetek elvárá­sait, a Steindl utcai parancsnokság pedig – főképp Tari Ferenc révén, aki a nevelési osztályról, főhadnagyi státusból emelkedett fel a legmagasabb posztig, az országos parancsnoki tisztségig – ügyesen lavírozott a nevelés és a biztonság mindkét fél részéről szenvedélyes hívei között.

Még Rissay ezredes parancsnoksága alatt – ő később a váci fegyházat igazgatta – volt a nevezetes hatos szökés.

Az „éceszgéber” egy Dusa András nevű elítélt volt. A huszonnyolcas zárka mellett a felújítási munkák során meglazult falon keresztül jutottak el az ügyészi vécébe, és onnan már szabad volt az útjuk. Egy hét múlva mind a hatan visszakerültek, de Dusa újabb hőstettet hajtott végre: sikerült kibontania a női körlet alatti plafont és a paradicsomba jutott. Pár napig minden éjszaka feltornászta magát a női zárkába, amelynek lakói mindent megtettek azért, hogy a női test élvezetének útjára visszavezessék.

A legnagyobb médiaszenzációt keltő szökés azonban a rendszerváltás után játszódott le, amikor az alagsorból az ott szerelést végző rabok a Bihari utcai raktárrészen kimásztak, és akciójukat egy szemben lakó amatőr filmes felvette. Bevitte a filmet a közeli MTV-székházba, és a tévében aztán az egész ország élvezhette a maga nemében egyedülálló „egyenes” közvetítést.

A rendszerváltással fölcsuszamlás következett be. A közveszélyes munkakerülés büntethetőségét 1989-ben eltörölték, a szigorított őrizet, majd a munkaterápiás kényszergyógykezelés és a szigorított nevelőmunka is megszűnt. Az 1989-es XVI. törvény kimondta, hogy a halálbüntetés nem lehet a politikai leszámolás eszköze, majd 1990 októberében az Alkotmánybíróság a halálbüntetést alkotmányellenesnek minősítette.
Az 1990 májusában létrejött új polgári kormány igazságügyi minisztere és az ideiglenes köztársasági elnök közti kisebb viták után került sor 1990 júniusában az amnesztiára, amelynek során mintegy háromezren szabadultak. Az igen magas 1987. december 31-i, 22 543 fős fogvatartotti létszám 1990 közepére 12 319 főre csökkent. A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetet a változások rövid időre tehermentesítették, hiszen az 1987-es büntetőeljárási törvénynek és az amnesztiának köszönhetően az előzetes letartóztatottak száma már az amnesztia előtt is alaposan megcsappant.

A hazai börtönügyben nagy „építészeti” hagyományokkal rendelkező magánzárkás rendszer feltámasztása azonban – amelyért néhány „börtönológus” harcba szállt – megvalósíthatatlannak bizonyult.

Részlet a szerző hamarosan megjelenő
Egy világváros három börtöne című kö­tetéből