Történelem

Mikor a szocializmus elhatározta, hogy igenis legyőzi a természetet

Sztálin képtelen terveit szolgalelkűen másolta Rákosi a mezőgazdaságban is

Az emberiség története tele van nagy, természetátalakító tettekkel. Az ötlet, vagyis a természet könyörtelen leigázásának gondolata tehát nem Sztálintól származik, de mi magyarok, a sztálini rendszertől vettük át.

gumipitypang-ültetvény 20150619
Illusztráció a könyvből: munka a majosi gumipitypang-ültetvényen, 1950-ben (Fotó: MH)

Hogy miért? Mert át kellett vennünk, a többi szocialistává lett országgal együtt, ez egyszerre volt parancs és „jóindulatú” ajánlás is, a természet ellentmondást nem ismerő átalakításának a szocialista társadalmi rendszer és a szocialista ember felsőbbrendűségét kellett bizonyítania.

Borvendég Zsuzsanna és Palasik Mária történészek Vadhajtások című könyve arról szól, hogy miként igyekezett Magyarország – benne a magyar tudományos élet „jeleseivel” – adaptálni a sztálini természetátalakítási terveket. A fiatalabbak azt hiszik, hogy Bacsó Péter filmjében, A tanúban az a bizonyos citromjelenet csak afféle karikatúra a Rákosi-rendszer abszurditásainak jellemzésére, noha a citrusfélék, de a gyapot, vagy például a gumipitypang meghonosítására tett számtalan kísérlet nagyon is valós volt a korabeli Magyarországon.

A szerzők azt érzékeltetik kötetükben, hogy a hazai vezetés mindenekelőtt a képtelenül nagy építkezésekben igyekezett a szovjetek nyomába eredni. Odakint Magnyitogorszk lett az ipari városok legnagyobbika a maga kohóival, acélműveivel és kéményerdeivel együtt. Nálunk Sztálinváros (ma Dunaújváros) megépítésével igyekezett a rendszer lemásolni a szovjet példát. Mindkettő szinte a semmiből nőtt ki, mindkettő teljesen tájidegen volt, ráadásul abnormális módon megterhelték a maguk természeti környezetét. Hasonló példát jelentett a szovjet Belomorkanal, vagyis a Fehér-tengert és a Balti-tengert összekötő csatorna, amely a Keleti-főcsatorna már száz éve meglévő terveinek leporolására késztette a hazai vezetést. A forradalom előtt, 1956 nyarán adták át. Arra már nem jutott ideje a vezetésnek, hogy a Szovjetunióban „divatos” folyóelterelésekbe, a folyásirányok megfordításába is belefogjon. A forradalom ugyanis lezárta a „nagy, szovjet típusú vállalkozások” korszakát idehaza.

Izgalmasak voltak azok a szintén szovjet ihletésű kísérletek, amelyeket olyan idegen növények meghonosításával végzett a hazai agrártudomány, mint a citrusfélék, a gyapot vagy például a gumipitypang. Az utóbbi a magyar gumi- és kaucsukgyártás alapját jelentette volna, termesztését stratégiai kérdésnek tekintették például a honvédségi járművek gumiabroncsokkal való zavartalan ellátása és a szállítási kapacitás fenntartása miatt egy a háború esetén. Nyilván a gyapot fontosságáról sem kell külön szólni, melynek már 1949-ben meg is indult a nagyüzemi termelése idehaza. A nagy szovjet biológus, Liszenko szelleme lebegett a kísérleti táblák, illetve a citrusültetvények, vagy éppenséggel a Zalában telepített teabokrok felett. Liszenko azt vallotta, hogy a növények a környezet hatására képesek megváltoztatni alapvető tulajdonságaikat, sőt tovább is adják ezeket utódaiknak, csak szakszerű termesztési eljárásokra van szükség ehhez. A kötet szerzőitől tudjuk, hogy itthon például nyolcvan centiméter mély árkokba telepítették a citrusféléket – narancsot, citromot, mandarint –, hogy a fagyok közeledtével betakarhassák és átteleltethessék őket. Volt, ahol ki is bírtak egy-két enyhébb telet, például a zalai dombokon ültetett teabokrok, de a harmadik, keményebb tél kérlelhetetlenül elvitte őket. A kötet szerzői szerint Liszenko egyébként csak egyetlenegyszer járt külföldön életében, akkor is pont Magyarországra jött, előadást tartott a tudományos akadémián.

Az éghajlatunktól teljesen idegen, főként a trópusi-szubtrópusi környezetből származó növények – feleselve Liszenko elméleteivel – nem tudtak meghonosodni. Már 1953-ban kezdett lemondani róluk a hazai agrárvezetés, de az új növényekkel és termesztési technológiájukkal kapcsolatos propagandamunka tovább erősödött. Csak egyetlen évben, 1953-ban 123 ezer előadást tartottak a kérdésről a magyar falvakban.

Ami a kísérleteket illeti, legtovább talán a gyapottal jutott a rendszer. Idővel már százezer holdon próbálták termesztésbe fogni, nem is teljesen sikertelenül. De az eredmények messze elmaradtak a Szovjetunió déli területeit jellemző eredményektől, tehát a gyapotról is lemondtak a magyarok. A rizstermesztés – amit szintén a Rákosi- rendszer futtatott fel idehaza a hortobágyi kitelepítettek rabszolgamunkájával – megmaradt. Ahogy maradtak kisebb földimogyoró- ültetvények is Békésben, ennek a termesztését is abban az időszakban próbálták meghonosítani. Hozzá kell tenni, hogy a rizzsel nem Rákosiék kísérleteztek először idehaza. Sőt a növény bizonyos, jó tűrőképességű fajtáiról már a 19. század végén kiderült, hogy szép termést hoznak a magyarországi klíma alatt is. A Napvilág kiadó kötete roppant gazdag adatokban és képekben is, jó stílusban íródott, de nem humoros. Amiről a két történész ír, az halálosan komoly dolog volt. Nemcsak azért, mert a Belomorkanal építése legkevesebb huszonötezer munkás életét követelte, s az építkezést maga a politikai rendőrség, a GPU irányította. De azért is, mert azzal a természetet semmibe vevő attitűddel és agresszivitással akarták átalakítani a kommunisták az emberi közösségeket és társadalmakat is, amivel a természetnek estek neki.