Történelem
Mesterséges tavakban pihen az áram
Feleleveníthetik két magyarországi szivattyús energiatározó tervét, ezek jellemzője, hogy tájrombolás nélkül nem valósíthatók meg
Képzeljük el, hogy tizenöt esztendő múlva minden budapesti utcában lesz legalább két elektromos autó, s azokat gazdáik hétköznap esténként, a munkából hazatérve nagyjából egyszerre kezdik tölteni – villant fel egy lehetséges jövőképet lapunknak Szabó Pál autókereskedő. „Én csak gépészmérnök vagyok ugyan, de a kérdésre adott válasz rendkívül egyszerű. A hálózat a mai formájában nem fogja bírni a terhelést, csúnyán fogalmazva padlót fog, különösen annak fényében, hogy tizenöt év múlva a jelenleginél borítékolhatóan több lesz az egyéb villamos fogyasztó is” – magyarázza a szakember. Ahhoz ugyanis, hogy a seregnyi gépkocsi jelentős kapacitású akkumulátorait tulajdonosaik képesek legyenek néhány óra alatt feltölteni, a mostanság használtaknál vastagabb kábeleket, nagyobb transzformátorokat kell telepíteni, s ez irgalmatlan pénzbe kerül.
Az általánosan tapasztalható nagyobb áramigény mellett az sem mindegy, hogy a falban – és a házhoz futó kábelaknában – milyen vezetékek lapulnak. Ha ugyanis az átmérő csekély, netán elavult, könnyedén kigyulladhat, mivel egy adott keresztmetszeten egységnyi idő alatt egységnyi áramot lehet csak átengedni. Egyszerű hasonlattal: fizikai képtelenség egy telefontöltő vékonyka zsinórjával egy porszívót vagy villanyvasalót kiszolgálni.
A hálózat csapdájában
Ami a további gondokat illeti, az elektromos autók példájánál maradva, az egy háztartásban igényelt áram mennyiségét szorozzuk meg utcánként kettővel: könnyedén beláthatjuk, hogy csak Budapest esetében több száz kilowattnyi pluszenergiára lenne szükség. Amely hiába áll rendelkezésre valahol hazánkban, azt oda is kell juttatni a fogyasztóhoz. Ha mindehhez hozzáadjuk a vidéki nagyvárosok, bármilyen rendű-rangú települések évről évre fokozódó igényét, az elektromos autók most jósolt térhódítását, akár egy negyed-fél paksi blokk is kijöhet szaldóként – naponta. Ez pedig szó szerint elborzasztóan sok energia.
Egy hálózatba mindig csak annyi áramot lehet „betenni”, amennyit éppen „kivesznek” belőle. „Ha az áram kevés, esik a feszültség, s ennek következtében leáll a tévé, a bojler, a magnó, a számítógép, a sort folytathatjuk a végtelenségig” – hangsúlyozza Szíves Gyula elektromérnök. Felhívja a figyelmet arra, hogy az országot lefedő energetikai hálózat tervezése során nemcsak az adott kor, hanem a jövő igényeire is tervezni kellene. Elgondolkodtató lehet a döntéshozók és a politikusok számára, hogy 1990-ben senki nem számított arra, hogy 2000 környékén már szinte minden háztartásban lesz energiazabáló PC és több százezer otthonban légkondicionáló. Külön teher, hogy az áramot, ha valamiképpen őrizgetni szeretnénk, át kell konvertálni valami mássá – például víz- vagy kémiai energiává – amelyet szükség esetén vissza tudunk forgatni árammá.
Akár atomerőműből, akár természetes forrásból, például szélerőműből származik az áram, tény, hogy a termelés gyakorta nem az igények szerint történik – mutat rá a szakértő. Azaz nem biztos, hogy a szél akkor fúj, amikor a lakosságnak éppen sok villanyra van szüksége, s egy atomreaktor teljesítménye sem változtatható percről percre, mert az erősen megviseli a szerkezetét – hívja fel a figyelmet Szíves Gyula. Kézenfekvő lenne az eladás, de az ilyen szándékoknak határt szab a villamoshálózat kapacitása, keresztmetszete, illetve az, hogy jelenleg általában túlkínálat van a piacon, ami gazdaságilag nem teszi kifizetődővé az exportot.
De mi az a csúcstározó?
Azaz hiába van mondjuk éjszaka felesleges kapacitás, ha azt nem fogyasztja el senki, és e logika mentén a másik véglet sem jó – azaz amikor valamiért hirtelen megugranak az igények, azonnal pótolni kell(ene) a kivett árammennyiséget, de ez sem történhet egyik pillanatról a másikra. Logikusan jön tehát az ötlet, kellene valami óriási tárolóhely, ahová szükség szerint eltehetjük vagy onnan kivehetjük az energiát.
Ilyen lehet például a szivattyús energiatározó – amely lényegét tekintve nem más, mint két gigászi víztározó valami jó magas (lehetőleg minimum háromszáz méter fölé nyúló) hegy lábánál és tetején. Utóbbi helyre a csekély villamosenergia-igények idején felpumpálják a vizet, majd ha több áramra van szükség, egyszerűen visszaeresztik, s az így keletkező energiát visszatáplálják a villamos hálózatba. Mindez első látásra akár csodálatosan is hangozhat, ám ha megkapargatjuk a felszínt, azonnal előjön az összes hátulütője egy efféle beruházásnak. Csupa olyan „apróság”, amelytől a leglágyabb szívű természetvédő is menten infarktust kap.
A téma megértéséhez kissé vissza kell nyúlni az időben. Szakmai berkekben úgy tartják, először az ötvenes évek végén vetődött föl egy szivattyús energiatározó létesítése hazánkban. Ha a hírek igazak, akkoriban a Duna mentén, Zemplénben és a Börzsönyben emelkedő csúcsokat vették számításba, majd a hetvenes években, a bős-nagymarosi vízlépcső építésével párhuzamosan a Pilis vagy a Duna-kanyar hegyei kerültek előtérbe. Szinte borítékolható, ha a magyar fél nem hátrál ki a szerződésből, illetve nem következik be a rendszerváltást előkészítő, a vízlépcsőt elvető, természetvédelminek induló s végül politikaiba átcsapó tiltakozáshullám, akkor ma ocsmány betontartályokba zárt tavak, másként mondva csúcstározók csillognának minimum két-három hegycsúcsunkon, s a környékbeliek pedig non-stop hallgathatnák nappal a turbinák, éjjel pedig a szivattyúk dübörgését.
A nyolcvanas években vizsgált helyszínek teljes listája egyébként igencsak elképesztő. Mintegy két tucat pontot néztek ki a hajdani szakértők, ahol szerintük efféle létesítménynek helye lehetne. Félreértés ne essék, a mérnökök tudásához és jó szándékához nem férhet kétség – pusztán a végeredmény lett volna olyan, amit mindennek nevezhetünk, csak szépnek és tájba illőnek nem.
A kilencvenes években nem volt túl népszerű ötlet vízi erőművekkel foglalkozni – ennek ellenére jó néhányan gondolták úgy, előbb-utóbb szükség lesz efféle létesítményekre. Redukálva a tíz-húsz éves ötleteket, egy tucatra szűkítették a szóba jövő ormok, felhagyott magas hegyi bányák mennyiségét. A nyirbálásban nyomatékkal esett latba, hogy egyre több, annak idején kiszemelt csúcs lett nemzeti park vagy természetvédelmi terület. Az egy tucatból négy-öt esett hazánkon kívülre, s képbe hoztak olyanokat is, amelyeket akkoriban pénzhiány okán még nem fejeztek be vagy – jellemzően a természetvédők tiltakozása nyomán – félbehagytak szomszédaink. Utóbbiak között akadt ukrajnai, erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és csehországi egyaránt – míg itthon hét-kilenc ponttal számoltak. Ismét előrelépve az időben, a kétezres esztendők elején-közepén tovább nyirbálták a lehetséges helyszínek számát – így hét-nyolcra redukálódott a szóba jövő csúcsok száma, a külföldieket energiagazdálkodási és nemzetbiztonsági okokból ejtették.
Tájrombolás nélkül nem megy
Csaknem tíz esztendeje, 2007-ben óriási vihart kavart egy hazai befektetőcsoport, amely az Aranyos-völgybe tervezett szivattyús energiatározót. Az ott elterülő két, egymásba nyíló völgy adottságai közé tartozik, hogy csak egy irányban, Aranyospuszta felé nyitottak, azaz szinte tálcán kínálják magukat víztározó létesítésére. Vélhetően e kedvező tulajdonság keltette fel a kilencvenes évek elején néhány energetikai szakember figyelmét, és az Antall-kormány hivatalba lépése után nem sokkal elkészítették egy ide szánt szivattyús energiatározó terveit. A különleges üzem két mesterséges tóból, egy alsóból és egy felsőből állt volna. Az előbbi jellemzően egy völgyben, míg az utóbbi hegy tetején kap helyet. Éjjel az olcsó árammal alulról a magasba akarták pumpálni a vizet, majd nappal, amikor jó pénzért lehet értékesíteni az energiát, lezúdítják az alant lévő turbinákra. Mindezt a föld alatt teszik. A beruházó haszna a két ár közötti különbség.
Az egyik közeli településről elnevezett „Sima” a magyar környezetvédők elemi erejű tiltakozásának köszönhetően nem valósult meg. Fontos szempont volt a történetben, hogy bár a beruházó tucatnyi előzetes engedélyt beszerzett, de a zöldhatóság áldásához egy esetben sem jutott hozzá. Ugyanebben az esztendőben egy másik vállalat Vác fölé, a Naszály felhagyott kőbányájába álmodott szivattyús tározót, ám végül ebből sem lett semmi. Jelen pillanatban egyébként hét helyszín jöhet szóba: a Szekszárdot északról övező dombok, a Gerecse Dunához közeli területei, a déli Bükk, a Mátra délnyugati szeglete, a Zemplén északi oldala, a Mecsek, valamint a Sajó-völgyet övező hegyek ormai.
Azonnal látszik, egy-két kivétellel nemzeti parkokba vagy tájvédelmi körzetekbe esnek, és van olyan, amelynek alsó tározója közvetlenül egy falu szélén hullámzana. Ismerve a hazai természetvédők elszántságát, bátran kijelenthető, akárhol is próbálkoznak efféle ötlettel, a beruházóknak rendkívül komoly ellenállásra kell számítaniuk mind a civilek, mind a zöldhatóság részéről.
A természetvédelmi aggályokkal kapcsolatban érdemes elgondolkodni azon, hogy két, több százezer (esetleg egymillió) köbméteres tartály kivitelezésekor széles felvonulóutakat kell törni és aszfaltozni a magasba a rengetegen át, a hegycsúcson le kell dönteni az összes fát, ásni, majd kibetonozni egy óriási gödröt, alagutakat fúrni és kiszolgálóépületeket felhúzni. Emellett gondolni illene a statikára is, az akár több százezer tonnányi víztömegre. Annyi biztos, élni nem lenne jó egy ilyen létesítmény tövében. (Párhuzamként eszünkbe juthat a „biztonságosnak” kikiáltott kolontári vörösiszap-tározó – amely a mérhetetlen anyagi kár mellett tíz ember halálát okozta.)
Az energia tárolására szóba jöhet még az úgynevezett kémiai módszer – erre alkalmas például a hidrogén, a folyékony nitrogén vagy a hidrogén-peroxid, míg biológiai alapon egyebek mellett a glikogén. Közös jellemzőjük, hogy ipari méretekben kevés helyen alkalmazzák őket, továbbá telepítésük és – ami legalább ennyire fontos – fenntartásuk kimondottan drága mulatság. Egyes számítások szerint egy kémiai tározó árából akár másfél szivattyús is felhúzható.
Zárásként érdemes megjegyezni, idehaza egy jól körülhatárolható üzleti csoport esztendők óta próbálja keresztülvinni a politikán egy, esetleg két szivattyús energiatározó beruházás jóváhagyását. A reménybeli beruházók képviselői most, Paks 2 építése kapcsán úgy vélik, jó esélyekkel indulnak, hiszen valamiféle kiegyenlítésre – szerintük – mindenképpen szükség lesz, különösen abban az időszakban, amíg a régi és az új erőmű közösen üzemel. Lapunk úgy tudja, a háttérben komoly erők mozdultak meg azért, hogy az e cikkben is említett tervek közül kettő megvalósulhasson.
Legyen bárhogy is, egy bizonyos, a leporolt tervek egyike sem valósítható meg súlyos tájrombolás nélkül.