Megvallatni a segesvári csatamezőt

– Ha már itt ülünk az ön irodájában, a Nemzeti Múzeumban, tisztázzuk végre, hogy elmondta-e Petőfi kint a lépcső tetején Nemzeti dal című versét a forradalmi tömegnek, vagy sem?

– Nem mondta el. 1848 nyarán azonban már ott van a Kálózdi János által megzenésített vers kottája a falusi vásárok ponyváin. A fedőlapján pedig – a Nemzeti Múzeum lépcsőjének támfalán – egy forradalmár kalapos fiatalember látható, nyilván maga Petőfi Sándor, amint jellegzetes tartással, fölemelt karral szaval a tömegnek. Innen ered a tévedés, ami azonban szimbolikusan mégis igaz egy kicsit, így a történeti emlékezet része lett.

– Azt hisszük, mindent tudunk már a forradalom és a szabadságharc történetéről. Lehet még benne valami felfedeznivaló egyáltalán?

– De még mennyi minden! Az az új hadtörténész nemzedék, amelyet többek között Hermann Róbert, Kedves Gyula, Csikány Tamás, Pelyach István, Zakar Péter neve fémjelez, egyre többet merít eddig ismeretlen külföldi forrásokból is, például a korabeli osztrák hadműveleti iratokból. Ezzel friss lendületet adtak az 1848–49-cel kapcsolatos feltáró munkának, amelynek még bőven vannak tennivalói a német, olasz, lengyel, horvát, orosz stb. levéltárakban is .

– Milyen mélységű munkáról van szó?

– Vannak csaták, helyzetek, szituá-ciók, ahol nemcsak a napok számítanak, de az órák, sőt még tán a percek is. Csak egy példa: nem tudjuk, miért nem kapták meg időben egyes seregtestek Dembiński fővezér parancsát, és így miért „késtek el” 1849. február 27-én az osztrák fősereggel vívott kápolnai csatából. E fontos ütközet teljes története is még megfejtésre vár.

– Igen, de szükség lehet-e még a szinte szőrszálhasogató részletezgetésre, változtat-e ez valamit 1848–49 összképén?

– Nincsenek jelentéktelen részletek. Minden mozaikdarabkára szükség van ahhoz, hogy az összkép a lehető legpontosabb legyen. Közismert példa erre, amikor Katona Tamás a fővezéri levelezés iktatószámainak (!) összehasonlításából mutatta ki meggyőzően, hogy 1849 júniusának végén Görgei Artúr leváltásában egy komoly félreértés is szerepet játszott.

– Van itt két dolog, ami gyakran szóba kerül manapság. Az egyik, hogy azért tört ki a szabadságharc, mert a magyarok nem akarták kifizetni az osztrákok államadósságát, amely a napóleoni háborúkban keletkezett…

– Ez már csak a közben eltelt harminchárom év miatt is abszurd feltételezés. Bécs kétségkívül nagy bajban volt a francia háborúk finanszírozásával, de 1811-ben és 1816-ban kétszer is durván devalválták a forgalomban lévő pénz értékét, így sikerült ötödére csökkenteni a haditartozásokat. Amúgy a bécsi udvar arra nagyon ügyelt, hogy amikor 1848-ban megkezdte működését az önálló magyar pénzügyminisztérium, az addig befolyt állami jövedelmek 92 százalékát már ki is szivattyúzták az országból. De a szabadságharc kitörésének oka nem tisztán gazdasági jellegű konfliktus volt, hanem az, hogy a bécsi udvar fölrúgta az 1848 tavaszán kötött kompromisszumot, és azt követelte, hogy szűnjön meg az önálló magyar hadügyminisztérium és pénzügyminisztérium.

– A másik pedig, hogy nagy külföldi háttérerők lökték bele a forradalomba a magyarokat egy nemzetközi összeesküvés részeként…

– Ugyan! Ha itt netán a „pénzügyi körökre” gondolnánk, akkor tudni kell, hogy a 19. században a félig még rendi berendezkedésű államokat messze nem tudta úgy befolyásolni a tőke világa, ahogyan azt a 20. században sokszor elképzelik. Tehát e teóriában csak a manapság elképzelt viszonyok értelmezését vetítik vissza a múltba e konteó szülőatyjai.

– Tehát a nemzeti függetlenség volt az igazi hajtóerő…

– Még az sem! A lényeg ugyanis nem a függetlenség, hanem az önrendelkezés. Nem volt épelméjű ember a reformkorban, aki szembe akart volna fordulni a Habsburg Birodalommal. Mindenki tisztában volt vele, hogy van egy hatalmas germán és egy hatalmas szláv etnikai tömb, s ott van közte a kis magyarság. Kell tehát egy védőernyő, ami gyakorlatilag nem lehet más, mint a Habsburg-állam. De persze csak akkor, ha nem nyom el minket – aminek a garanciája, hogy egyedüli kapcsolatunk Ausztriával az uralkodó személye legyen. Ez volt a 48-as program, ebbe egyeztek bele a Habsburgok, ez lett a márciusi forradalom eredménye. Önálló országgá váltunk, de a birodalmon belül. Ez tehát nem teljes függetlenség, de megvan a demokratikus lényeg: az önrendelkezés. Nos, ezt rúgta fel Bécs aztán 1848 őszén.

– Mi oka volt erre? Hiszen úgy tűnhetett, hogy megnyugodtak a rebellis magyarok...

– Ők igen, de maga Bécs nem! Pontosabban a császári család és a vezető katonák és bürokraták azon csoportja, amelyet a korban „kamarillának” neveztek. Nekik szükségük volt a magyar katonára és a magyar pénzre ahhoz, hogy továbbra is folytathassák kicsinyes, középkorias, dinasztikus politikájukat Velencében, Milánóban, Krakkóban vagy a német tartományokban. Erőforrásaink korlátlan kihasználásának azonban útjában állt a magyar önrendelkezés – ezt kellett tehát eltiporni. Erre viszont azt mondta a magyar politikai elit, hogy ha mindenképpen magyar vérnek kell folynia, akkor folyjon inkább azért, hogy a sorsunkat a magunk kezében tarthassuk.

– Mit mutatnak az új kutatások, volt remény a magyarok győzelmére?

– Sokféleképpen lehetne eljátszogatni az esélyekkel. Mi lett volna például akkor, ha Radetzky nem tudja megverni az olaszokat, s nagy osztrák seregeknek kell Itáliában maradniuk… És nem igaz, hogy elkerülhetetlen volt az orosz betörés, amelynek veszélyét egyébként Kossuth már 1848. július 11-i híres beszédében előre látta: „Egy hatalmas orosz sereg áll” a Prut folyónál. Fordulhat erre is, fordulhat arra is, így „a nemzetnek készülni kell”.

– Sokan vélik úgy, hogy a forradalom és a szabadságharc első részét nagy kapkodás, sok rögtönzés jellemezte a magyarok részéről. Igaz ez?

– Pont az ellenkezője igaz. A magyar elit ugyanis 1848 előtt, a reformkor évtizedei során már lefolytatta a várható változásokkal kapcsolatos vitáit, továbbá jól ismerte az európai polgárosodás folyamatait, így mondhatni a fejekben már készen állt a tennivalók forgatókönyve. Ezért tudott aztán szinte percek alatt fontos törvényeket alkotni, ezért tudta talpra állítani a pénzügyeket, és megszervezni a honvéd hadsereget…

– Elmondhatjuk, hogy 1848–49-ben alakult ki a modern magyar nemzettudat?

– Igen, ez a magyarság nagy „alapító mítosza”. Erről tanúskodnak a népdalok is, amelyek rádöbbentenek minket, hogy valóban a jobbágyfelszabadítás volt az átalakulás leglényege. Az egyszerű emberek azért sereglettek a honvédzászlók alá és rohantak szuronyt szegezve a császáriakra, hogy ne jöjjön vissza a deres, a robot és a kilenced.

– Túl a levéltárakon, lehet-e még új területeket bevonni a kutatásba?

– Nos, mint tudjuk, megvannak már a nagy erdélyi autópályák építési tervei, és az egyik útvonal éppen a segesvári csatatéren vezet majd keresztül. Ez óriási lehetőség, sok minden előkerülhet a megelőző régészeti feltárások során. Virágoznak a legendák, de átfogó, kellően részletes kutatás még nem folyt ezen a területen sem. Magyar történészek már készítettek kutatási terveket – reméljük, nemzetközi tudományos együttműködéssel meg lehet majd ezeket valósítani.