Majdnem modern rabszolgák lettünk

– Lehettek-e illúziói az Antall-kormánynak, azaz álmodhatott-e valamiféle gyors gazdasági fellendülésről, amikor 1990 májusában átvette az országot?

– Hazánk az összeomlás állapotában volt. Huszonegymilliárd dollárra rúgott az államadósság. Mi, hazafias érzelmű polgárok, naivan azt hittük 1990-ben, hogy egy romantikus rendszerváltás részesei vagyunk, de nem így volt. Már a nyolcvanas évek közepén elkezdődött a szocialista elit gazdasági hatalomátmentése, amelyet két törvény is segített. Az egyik az 1988-ban hatályba lépő társasági törvény, amely az állami vállalatok feldarabolásának, s jobban működő részlegeik kiszervezésének nyitott utat. A másik pedig 1988-tól a külföldiek magyarországi befektetéseit tette lehetővé bizonyos korlátok között.

– Az 1988-as társasági törvény nyilván a szocialista ideológia végét is jelentette, hiszen ezzel a jogszabállyal válhattak kapitalistává a tegnap kommunistái.

– Ez nem meglepő. Trockij már 1920 körül elmondta: ha egyszer véget ér a szocializmus, akkor a kommunista vállalatvezetőkből kapitalista gyártulajdonosok lesznek. A hazai pártelit pontosan felmérte a helyzetet, s úgy vélte, ahhoz, hogy talpon maradhasson, még a politikai fordulat előtt meg kell szereznie a gazdasági hatalmat. Tömpe István, az Állami Vagyonügynökség első vezetője egy 2005-ös interjúban elmondta, hogy 1988 elején Medgyessy Péter, az akkori miniszterelnök-helyettes, már létrehozott egy tizenöt tagú testületet a „gazdaság megújítására”. Tulajdonképpen itt tervezték meg a majdani privatizáció menetét. A bizottság vezetője egyébként Kunos Péter volt, aki évekkel később börtönbe került az elhíresült Agrobank ügyben.

– Ez a testület találta fel a spontán privatizációt?

– Leegyszerűsítve az volt az egyik vélemény, hogy hagyni kell, hogy a vállalatvezetők maguk szerezzék meg az általuk irányított cégeket. Nyilván a módszerekre is javaslatot tettek. Az volt a bevett forma, hogy a vállalatokból társaságokba apportáltak vagyont, a kiüresített, eladósodott központot pedig az államnál hagyták. Amikor ez a vagyonszerzés már nagyon elterjedt, áttértek a másik javaslat megvalósítására, és beengedték a külföldieket is. Körülbelül háromszázmillió dollár jött be az országba 1988–1990 között, és ez elvileg már az államháztartást gazdagította.

– Mekkora összegre tenné a spontán privatizációval érintett vagyon értékét?

– Értéket nem tudok, de az akkori nyilvántartások szerint 2900 állami vállalat működött a szocialista Magyarországon. Mire 1990 márciusában a Németh-kormány felállította az Állami Vagyonügynökséget, már csak 1857 állami vállalattal rendelkeztünk. Persze nem csak az apportprivatizáció számlájára írható a nagy csökkenés: voltak cégek, amelyek egész egyszerűen tönkrementek és szanálni kellett őket.

– Mennyire volt törvénytelen, mennyire számított bűncselekménynek ez az egész?

– A társasági törvénnyel alapjában véve nem volt probléma, hiszen az a magántulajdon ismételt megjelenését biztosította. Az volt a gond, hogy a pártállami vezetés nem gondoskodott az állami tulajdon védelméről, sem magas szintű számviteli szabályról. Így hasra ütéssel állapították meg az állami vállalatok vagyonának értékét. A módszer az volt, hogy a cég jelentős vagyonát például tíz százalékra értékelték, a vállaltvezetők a saját szaktudásukat pedig kilencven százalékon apportálták az adott társaságba.

– Miként lehet megfeledkezni egy fontos jogszabály megalkotásáról?!

– Szerintem szándékosan. Amit tettek, az az akkori jogszabályok szerint nem számított törvénytelennek, sem bűncselekménynek. Ahogy Suchmann Tamás mondta később egy privatizációs ügyletről, „talán nem volt erkölcsös, de mindenképpen jogszerű volt”.

– Az Antall-kormány nem tudta volna visszaszerezni az elorzott értékeket?

– Esélye sem volt rá. A Németh-kormány úgy tett közvetlenül az 1990-es választások előtt, mintha nagyon fel lenne háborodva a spontán privatizáción, ezért létrehozta az ÁVÜ-t, és megalkotta az úgynevezett vagyonpolitikai irányelveket. Az ezt követő időszakot érintően pedig ne feledjük, 1990. május 1-jén a választásokon győztes MDF küldöttgyűlésén Antall József elmondta, hogy hét vezető nagyhatalom bankárjai keresték fel, és figyelmeztették, hogy ha az MDF-kormány „nem hajlandó olyan … politikai helyzetet teremteni, amely azt mutatja, hogy Magyarország kormányzóképes lesz”, akkor a bankok kivonulnak az országból. Ezért kellett megállapodásra jutnunk az SZDSZ-szel.

– És ha nemet mond végül a május végén megalakuló Antall-kormány?

– Annak a kormányozhatatlanság, az ország gazdasági bedöntése, s egy új választás lett volna a vége. El kellett kezdeni az intézményes privatizációt, ami később, a Horn-kormány idején vált drámaivá. Akkor a nyugati befektetők – ma már látjuk – szétlopták és bedöntötték a magyar gazdaságot, úgy tűnik, az akkori kormánykoalíció segédletével. 1990 elején pár közgazdász és néhány politikus felkereste a világ bankközpontját, és felajánlotta, hogy az állam tulajdonával fizetnénk ki az adósságunkat. A bankközpont persze nemet mondott. Rövid pórázon maradtunk az IMF részéről is, amelytől csak az előző kormányzati ciklusban sikerült megszabadulnunk. Ehhez rendkívüli bátorság kellett az Orbán-kabinettől. Aki megveti a miniszterelnök által meghirdetett szabadságharcot, az vagy rosszindulatú, vagy tájékozatlan. Nagy téttel járó küzdelem volt, hisz 2010 előtt már egyenes úton haladt az ország afelé, hogy modern gazdasági rabszolgasorba taszítsák.