Történelem
Magyarország furcsa „hadüzenete”
Hetvenöt éve került hazánk hadiállapotba az angolszász nagyhatalmakkal
Az Amerikai Egyesült Államokban 1940 őszén negatív visszhangot váltott ki Magyarország csatlakozása a háromhatalmi egyezményhez (Németország, Olaszország és Japán politikai és katonai szövetsége). Ezt követően egyre nehezebb volt a magyar politika vonalvezetését magyarázni Washingtonban. Lassanként érezhetővé vált, hogy olyan háborúba sodródik az ország, amelyben kénytelen lesz az amerikaiak ellenségeinek oldalán küzdeni. Teleki Pál miniszterelnök szilárdan vallotta, amiképp sok diplomata is, hogy Németország kezdeti sikerei dacára sem válhat győztessé az amerikaiakkal és a britekkel szemben.
Az Egyesült Államokban ekkoriban érzékelhető negatív hangulatváltás ellensúlyozására utazott például – a miniszterelnök megbízásával – a tengerentúlra Kosáry Domokos fiatal történész, hogy döntően a tudományos szféra befolyásos, tanácsadóként is fontos személyeit győzze meg. Előkészület történt arra, hogy a háború későbbi fordulatai utánra mértékadó és elismert képviselete formálódhasson Magyarországnak külföldön, a szuverenitás elvesztése esetére. Ezért távozott a neves kisgazda politikus, Eckhardt Tibor is az Egyesült Államokba.
„Az ország semmit sem tehet”
Már 1941 elején az amerikaiak nagy súlyt helyeztek arra, hogy Magyarországon, a Hitler uralta Európa kellős közepén érdekeiket határozottabban juttassák érvényre, valamint jól tájékozódjanak. Tekintélyes diplomatát küldtek így követnek Budapestre Herbert C. Pell személyében 1941 áprilisában. Barátságos, de jobbára felszínes és protokolláris jó viszony jellemezte Magyarország és az Egyesült Államok kapcsolatait 1941 második felében. Az új követ (akinek elődje, John F. Montgomery is nagy rokonszenvnek örvendett már) Budapesten hamar népszerű lett. Horthy kormányzó még a magyar–olasz vízilabda-mérkőzés alatt is látványosan átülhetett mellé, de amint a reálpolitika súlyos kérdéseit kellett megítélni, minden egyszerre más megvilágításba került. Egy néhány éve megjelent tanulmányban (a Külügyi Szemle hasábjain) Peterecz Zoltán történész és amerikanista idézte Pell szavait, amelyek szerint a magyarok „nem szeretik” ugyan „az ország német dominanciáját”, de „úgy érzik, nincs semmi, amit tehetnének ezzel kapcsolatban”. A követ hosszú időre német katonai fölénnyel és elhúzódó háborúval számolt Európában. Ebben nem tévedett, és Magyarország később sajnos hadszíntérré vált.
Kosáry Teleki nevében arra hívta fel Amerikában a figyelmet, hogy a németek veresége után bizony „jön a muszka”. Amikor 1941 októberében visszaérkezett Budapestre, sokan érdeklődtek a benyomásairól, mégsem hittek a prognózisában, amelyet később így foglalt össze: „Amerika be fog lépni a háborúba, nyugatról a szövetségesek, keletről az oroszok jönnek, és összetörik a hitleri birodalmat, mint a diót”.
A hitetlenek közé tartozott Bárdossy László miniszterelnök, de Bethlen István is elképzelhetetlennek tartotta, hogy az angolszászok utat nyitnának az oroszoknak Európába. Diplomáciai jelentések érkeztek azonban már korábban is arra vonatkozóan, hogy az Egyesült Államokban elkötelezett Németország ellenfeleinek támogatása mellett, és Japán miatt közeledni fog a szovjetekhez. Pell 1941 júniusában még úgy vélte, Magyarország elkerülheti a szovjetek elleni hadba lépést is, de rövidesen jelentette Washingtonba, hogy az ország „abszolút mértékben a német hatalom befolyása alatt van, és semmit sem tehet”.
Szakítás Nagy-Britanniával
Nagy-Britannia már tavasszal – Teleki halála és a Jugoszlávia elleni német támadás után – megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, nem méltányolva a magyar kényszerhelyzetet. Ezután az amerikai követség képviselte a brit érdekeket Budapesten. 1941. november 29-én pedig, hosszas szovjet unszolás után, Nagy-Britannia ultimátumot intézett Magyarország kormányához, hogy december 5-ig vonja vissza szovjet területről az ott harcoló alakulatait, ellenkező esetben beáll a hadiállapot. Bár a német támadást segítő magyar gyorshadtest hazatérését sikerült elérni, a front mögött továbbra is alakulatok maradtak. Ezek hazahozatalára gyakorlati lehetősége a magyar kormánynak ekkor nem nyílt.
A britek jegyzékét átnyújtó amerikai követ közvetíteni próbált, de ehhez a magyar érvek írásba foglalását igényelte volna. Ezt azonban Bárdossy miniszterelnök elutasította. Nem látott ugyanis esélyt arra, hogy elkerülje így a hadiállapotot a német–magyar viszony nyilvánvaló rontása nélkül. Bárdossy rövidesen értesítette a magyar követségeket. Közlése szerint az ultimátumot „tudomásul vette” kormánya, azonban a brit kormány elhatározásától függetlenül alakítja a magyar magatartást.
A kormányfői körtáviratnak Berlin természetesen örült.
Pell eközben a saját szakállára próbálta a briteket – élve hazája jelentős diplomáciai presztízsével – szándékuktól eltéríteni. December 6-án – épp a kormányzó névnapján – újabb brit jegyzék érkezett végül, amely már csak azt közölte, hogy éjfél után egy perccel a hadiállapot beállt.
Két nappal a britek jegyzéke után, amely a hadiállapot beálltát deklarálta (klasszikus jogi értelemben így ez sem volt egyenlő a hadüzenet fogalmával, ha a gyakorlatban azt is jelentette), a magyar külügyminisztériumban újra megjelent az amerikai követ, ezúttal az új-zélandi hadüzenet átadása végett, majd másnap tolmácsolnia kellett a kanadaiak hadüzenetét is. Pell a maga részéről a brit lépést saját kudarcának is tekintette, hiszen az amerikai követség valóban megpróbált minden tőle telhetőt megtenni, hogy a hadiállapot ne következzék be Nagy-Britanniával. Mindemellett az a közkeletű téveszme a mai napig is tartja magát, hogy Magyarország egyenesen három nagyhatalom címére küldött hadüzenetet, de – mint a tények mutatják – a britek felé ilyen lépést Magyarország nem is kezdeményezett, így ez az újabb hadiállapot a szovjet területen tett katonai lépések indirekt következménye volt csupán. Pell ekkoriban Washingtonba több üzenetet is küldött mindezzel kapcsolatban, az egyiket közvetlenül Roosevelt elnöknek, a brit lépést egyenesen „ostobának” nevezve. A követ rokonszenvezett Horthyval és a konzervatív magyar politikai elittel, így Churchillnek ezt (a szovjet szövetség stabilitása érdekében tett) lépését nehezen tudta elfogadni. Rövidesen azonban máris új, még súlyosabb krízis következett.
Pearl Harbor következményei
A Pearl Harbor elleni japán támadás következményeként december 11-én a tengelyhatalmak deklarálták, hogy hadiállapotba kerültek az Egyesült Államokkal. Rövidesen befutott Bárdossy Lászlóhoz a berlini követ távirata, amely szerint a németek kifejezték reményüket, hogy a magyar kormány a „háromhatalmi egyezmény szellemében” levonja a német deklarációból fakadó konzekvenciákat. Bárdossy alighanem lelki szempontból is megroppanhatott ekkor, hiszen semmiképp sem kívánt hadüzenetet küldeni, de érezte, hogy ezúttal különösen erős német és olasz nyomás fog érvényesülni. Minisztertanácsot hívott tehát egybe, ahol elsőnek a diplomáciai kapcsolatok megszakítását vetette fel, majd megkísérelte a tengelyhatalmak igényeinek megfelelőbb, de azért továbbra is kevéssé egyértelmű, a velük való „szolidaritást” deklaráló formula kialakítását, támaszt remélve a minisztertársakban.
A hadiállapotot a többség igen rossznak tartotta. Végül a tengelyhatalmakkal való szolidaritás kinyilvánítását és a diplomáciai viszony megszakítását mondták ki. Ez sem volt azonban igazán egyértelmű, bár voltaképp magában rejtette a hadiállapot utóbbi egyértelmű deklarálásának lehetőségét is, jóllehet a háromhatalmi egyezményből ez jogi értelemben egyáltalán nem következett. Magyarországnak nemzetközi jogi értelemben vett kötelezettsége a hadba lépésre tehát nem állt fenn.
December 12-én a német ügyvivő és az olasz követ együtt kereste fel hivatalában a magyar miniszterelnököt, és egyértelművé tette, hogy a háború nyílt deklarálása a tengely világos és egyértelmű elvárása Magyarországgal szemben. Élve a korábbi minisztertanácsi döntés adta tág értelmezési lehetőséggel, ezután Bárdossy önállóan és saját felelősségére cselekedett. Telefonon közölte Pell-lel, hogy az előző napi, kissé furcsán fogalmazott szolidaritási nyilatkozat – ellentétben a korábbi személyes magyarázatával a követnek – mégis a hadiállapotot jelenti, nem csupán a diplomáciai kapcsolatok megszakítását. Pell ezt az igencsak szokatlan közlési módozatot viszont nem fogadta el, így Bárdossy végül írásos jegyzékben tudatta vele mindezt december 12-én. A minisztertanács utólagos írásos jelentést vett tudomásul, a Szieszta szanatóriumban fekvő Horthy csak később értesült a kész tényről. Itt a kezdeményezés és a döntés súlya tehát Bárdossyt terhelte, ellentétben a Szovjetunió elleni júniusi hadba lépéssel. Mindkettő felveti azonban (utóbbi mindenképp) az alkotmányosság komoly sérelmét.
Bárdossy későbbi érdeme viszont, hogy 1942 elején az igen messzemenő további német követeléseket eredményesen hárította el, és így sikerült mérsékelnie az orosz frontra kiküldésre szánt alakulatok számát, az ország külpolitikai mozgástere akkorra mégis végletesen beszűkült. A felelősség egésze ugyan nem őt egyedül terhelte, de a megváltozott körülmények között személye elhasználódott. A Bárdossy iránti kezdeti bizalom már 1941 kora őszére megrendült, eleinte csak a Bethlenhez közel állók körében, utóbb azonban már Horthy részéről is. Nemigen akadt azonban senki, aki szívesen pályázott volna ekkor a kormányfői posztra. A Horthy részéről megfelelőnek ítélt személy, Kállay Miklós is csak hosszas győzködés után lépett Bárdossy örökébe. Az amerikaiak azonban még ekkor, 1942 márciusában sem vették komolyan a magyar kvázi hadüzenetet, s jó darabig – mint korábban a britek – ellen is álltak a szovjetek sürgetésének, hogy a hivatalos és jogi értelemben vett választ a hadiállapotról a szükséges kongresszusi jóváhagyással megadják. Erre csupán 1942. június 5-én került sor, csaknem fél esztendővel a magyar lépés után.
A szerző a Veritas Történetkutató
Intézet tudományos főmunkatársa